|
Nem lehet szó arról, hogy itt teljes beszámolót
adjunk a Jézus Krisztusra vonatkozó tanulmányokról.
Figyelmünk inkább az ezekben a tanulmányokban
használatos megközelítésekre irányul. Ezeket a
megközelítéseket összefoglalóan leírjuk
néhány kategória keretében, amely nem igazodik
logikai vagy kronológiai rendhez, és megemlítjük
néhány szerzõ nevét, akik e
megközelítések fõ képviselõi.
1.1.1 A "klasszikus" vagy hagyományos
teológiai módszerek
1.1.1.1 Ezt a megközelítést a
spekulatív dogmatikai traktátusokban használják,
amelyek rendszeresen kidolgozott tanítást adnak elõ,
kezdve a zsinati megfogalmazásokkal és az
egyházatyák írásaival - ilyen a De
Verbo incarnato (vö. nikaiai zsinat /325/, efezusi zsinat /431/,
kalkedóni zsinat /451/, II. és III. konstantinápolyi
zsinat /553 és 681/) és a De redemptione (Orange-i zsinat /529/,
trentói zsinat 5. és 6. ülésszaka /1546 és
1547/) traktátus.
1.1.1.2 Az így kidolgozott traktátusokat ma sok
olyan elem is gazdagítja, amelyet a modern kutatás
eredményezett:
(a) Általában felhasználják a
bibliakritikát, így az egyes könyvekbõl vagy
írások csoportjaiból származó adatokat
jobban megkülönböztetik. Teológiai exegézisük
ezáltal szilárdabb alapokon nyugszik (pl. J. Galot stb.).
(b) Az üdvtörténelmi teológia közvetlenebb hatására
(Heilsgeschichte, ld. 1.1.6) Jézus Krisztus személyét
sokkal inkább az üdvösség eszközeinek abban a
rendjében szemlélik, amelyet az egyházatyák az üdvösség
oikonomia-jának (rendjének) neveztek.
(c) Aszerint, ahogy a teológiai kérdéseket ma különbözõ
módokon szemléljük, a középkorban elmélyített
kérdések közül néhányat ismét
vizsgálnak, pl. Krisztus "tudása" és személyiségének
fejlõdése (pl. J. Maritain stb.).
1.1.2 Kritikus jellegû
spekulatív megközelítések
1.1.2.1 Néhány spekulatív teológus
úgy gondolja, hogy a kritikus olvasási módot, amely a
biblikus kutatások területén oly sok eredményt
hozott, nemcsak az egyházatyák és a középkori
teológusok mûveire kell alkalmazni, hanem a zsinati
definíciókra is. Ezeket a definíciókat is annak a
történelmi és kulturális
összefüggésnek a fényében kell
értelmezni, amelyben megszülettek.
1.1.2.2 A zsinatok történeti kutatása
nyomán világos, hogy a definíciókat úgy kell
tekintenünk, mint arra tett kísérleteket, hogy felül
kerekedjenek tudományos vitákon, véleménykülönbségeken,
eltérõ beszédmódokon, melyek megosztották a
teológusokat, még ha mindegyikük szilárdan tartotta
is az Újszövetségbõl fakadó hitet. E
kísérletek nem mindig gyõzték le teljesen a
nézeteltéréseket. Ha az elismert megfogalmazások,
pl. a kalkedóni zsinat (451) kulturális kontextusát
és nyelvezetét kritikai vizsgálat alá vetjük,
jobban megkülönböztethetõ a definíciók
tárgya és a formulák, melyekkel helyesen akarták
kifejezni azt. Amint azonban megváltozik a kulturális kontextus,
a formulák könnyen elveszíthetik erejüket és
hatékonyságukat egy másik nyelvi környezetben,
amelyben ugyanazoknak a szavaknak nem mindig ugyanaz a jelentésük.
1.1.2.3 Az ilyen formulákat ezért
újból össze kell hasonlítani a
kinyilatkoztatás alapvetõ forrásaival,
különös tekintettel az Újszövetségre. Így
a "történeti Jézus Krisztusról"
végzett egyes kutatások nyomán egyes teológusok
(pl. P. Schoonenberg) Jézus Krisztus "emberi
személyérõl" kezdtek beszélni. De nem volna-e
jobb inkább az õ "emberi személyiségérõl"
beszélni, abban az értelemben, ahogy a skolasztikusok
beszéltek Jézus Krisztus "egyedi" és
"egyedülálló emberi
természetérõl"?
1.1.3 Krisztológia és történeti
kutatás
Ismét más megközelítések a tudományos történeti
kutatás módszereivel haladnak elõre. Mivel ezek a módszerek
már eredményesnek bizonyultak a régi szövegek tanulmányozása
során, megfelelõen alkalmazták ezeket az Újszövetségre
is.
1.1.3.1 A 19. sz. elejétõl kezdve a kutatások
valójában Jézus életének történeti
rekonstrukciójára irányultak - milyen embernek
látszott azok számára, akik vele éltek - ,
valamint Jézus önmagáról alkotott tudatára. A
racionalista szerzõk hamar elvetették a krisztológiai dogmákat
(pl. Reimarus, Paulus, Strauss, Renan stb.). Ugyanilyen hozzáállás
volt a jellemzõ az ún. "liberális" protestáns
szerzõkre is, akik egy kritikus módon felállított
"biblikus" teológiával szerették volna felváltani
a "dogmatikus" teológiát, amely - nézetük
szerint - kizárt mindenfajta pozitív vizsgálódást
(vö. A. Harnack, Das Wesen des Christentums). A "történeti
Jézus" kutatása azonban olyan, egymásnak ellentmondó
eredményekhez vezetett, hogy a "Jézus-élete kutatást"
(Leben-Jesu-Forschung) végül sikertelen vállalkozásnak
tekintették (A. Schweitzer, 2. kiadás, 1913). Katolikus oldalon,
bár M.-J. Lagrange szilárdan kiállt a "történeti
módszer" mellett az evangéliumok kutatásában
(La méthode historique, 3. kiadás, 1907), a protestáns
kutatók által tapasztaltakhoz hasonló nehézségeket
végül csak úgy sikerült elkerülni, hogy állították
az egész evangélium - legkisebb részletig menõ
- integrális "történeti" igazságát
(így: Didon, Le Camus; némi árnyalattal: Lebreton,
Lagrange, Fernandez, Prat, Ricciotti, stb.). R. Bultmann álláspontja
(ld. 1.1.8) abból a zsákutcából indult ki, ahová,
úgy tûnt, a Jézus-élete kutatás elérkezett.
1.1.3.2 Azóta a "történeti módszer"
új és fontos vonásokkal gazdagodott. Maguk a történészek
kérdõjelezték meg az objektivitás
"pozitivista" felfogását a történettudományban.
(a) Ez a fajta objektivitás nem ugyanaz, mint a természettudományokban,
mivel az emberi tapasztalatokra irányul (társadalmi, lélektani,
kulturális stb.), amelyek a múlt egy bizonyos pontján játszódtak
le, és ezért teljességgel nem rekonstruálhatók.
Ha tehát valaki feltárná a róluk szóló
igazságot, az csak azáltal történhet, hogy velük
kapcsolatos nyomokra és tanúságokra (monumenta et
documenta) támaszkodik. Igazságuk azonban csak olyan mértékben
érhetõ el, amilyen mértékben valaki ugyanezeket a
tapasztalatokat valamiképpen "belülrõl" éli
át.
(b) Ennek megkísérlése szükségképpen
magával von a kutatásba bizonyos mértékû
emberi szubjektivitást. A történész érzi, hogy
ez az elem jelen van minden szövegben, amely eseményeket mond el
vagy azok cselekvõit írja le, és ez még nem jelent
elõítéletet az így fennmaradt tanúságok
értékével szemben.
(c) Magának a történésznek a szubjektivitása
is keveredik munkájával minden lépésnél,
amikor a történelem "igazságát" kutatja (vö.
H. G. Gadamer). A vizsgált anyagot ugyanis olyan szempontok szerint
kezeli, amelyek leginkább megfelelnek érdeklõdésének.
Létezik ezekrõl egy bizonyos "elõzetes megértés"
(Vorverständniss), amelyet fokozatosan hozzá kell alakítania
a tanulmányozott szöveg tanúságához. Bár
ebben a viszonyban õ is vizsgálja és bírálja
önmagát, mégis ritkán fordul elõ, hogy tanulmányainak
konklúzióit úgy terjeszti elõ, hogy azokra ne hatnának
az õ nézetei az emberi létezésrõl (vö.
X. Léon-Dufour).
1.1.3.3 Jézus történeti kutatása a
legnyilvánvalóbb példáját adja a történész
e helyzetének. Soha nem semleges. Jézus személye minden
emberre hatást gyakorol, még a történészre is -
életének és halálának jelentése
miatt, üzenetének az emberi létezésre gyakorolt hatása
miatt, személyének értelmezései miatt, amelyeket a
különbözõ újszövetségi könyvekben
találunk. A kérdés tanulmányozásának
adott körülményei indokolják azt a nagy eltérést,
amely az egyes történészek vagy teológusok eredményei
között megtalálható. Senki nem képes teljességgel
"objektív" módon tanulmányozni és
bemutatni Jézus emberi valóságát, a halállal
megkoronázott életének drámáját, a
szavaiban, tetteiben, puszta létezésében az emberiségre
hagyott üzenetét. Az ilyenfajta történeti kutatás
azonban mégis rendkívül fontos, mert általa két
veszély elkerülhetõ: ti. hogy Jézust ne tekintsük
csupán mitologikus hõsnek, vagy hogy Messiásként és
Isten Fiaként való elismerését ne csak valamiféle
irracionális fideizmusra vezessük vissza.
1.1.4
Krisztológia és vallástörténelem
1.1.4.1 A történeti kutatások alapja egy
újabb elemmel bõvült, az ún. "vallástörténelemmel".
Ez a vallások közti érintkezést vizsgálja. Felveti
a kérdést: Nem ezen az úton kell-e haladni, hogy
megértsük, pl. hogyan történt az átmenet Isten
Országának evangéliumától, ahogyan azt
Jézus hirdette az evangéliumi szövegek
tanúsága szerint, Jézus, a Messiás és Isten
Fia evangéliumáig, amit az õsegyház hitét
különbözõ formában kifejtõ szövegekben
találunk?
1.1.4.2 A 19. századtól kezdve az
összehasonlító vallástudomány nagy
fejlõdésen ment át, és új lendületet
kaptak a régi megközelítések ezen a területen. E
fejlõdésnek két oka volt: az egyik az õsi
Közel-Kelet irodalmának feltárása, az egyiptomi
és az ékírásos szövegek megfejtése
révén (Champollion, Grotefend, stb.), a másik az
ún. "primitív" népek etnológiai
kutatása. Mindebbõl világossá vált, hogy a
vallás jelenségét nem lehet egyszerûen más
emberi jelenségekre visszavezetni (vö. R. Otto, Das Heilige, 1916),
és hogy nagyon különbözõ elemekbõl
épül fel, mind a hiedelmek, mind a szertartások
tekintetében.
1.1.4.3 A 20. század elején a
vallástörténeti iskola (Religionsgeschichtliche Schule)
megpróbálta megmagyarázni egyrészt az ókori
Izrael vallásának eredetét és
fejlõdését, másrészt pedig a
keresztény vallás keletkezését. Ez utóbbi
Jézussal keletkezett, aki zsidó volt és egy hellenista
világban élt, amelyet átjárt a szinkretizmus
és a gnoszticizmus. R. Bultmann habozás nélkül
elfogadta a szinkretizmust mint elõfeltételezést, hogy
megmagyarázza az Újszövetség krisztológiai
nyelvezetének eredetét (ld. 1.1.8). Ugyanígy a
magukévá teszik ezt a feltételezést azok is, akik
nem vallják a keresztény hitet. Ha azonban ezt elfogadja valaki,
akkor a krisztológia minden tartalmát elveszíti. Ezt a
tartalmat azonban úgy is meg lehet õrizni, hogy valaki nem
tagadja a vallástudomány értékét.
1.1.5 Jézus
megközelítése a judaizmus felõl
1.1.5.1 Jézus személyiségének
megértéséhez nyilvánvalóan
elõször a zsidó vallást kell tanulmányozni. Az
evangéliumok úgy írnak Jézusról, mint aki mélyen
gyökerezik hazájában és népének hagyományában.
A századforduló óta a keresztény tudósok sok
párhuzamot idéznek az Újszövetség és a
zsidó szerzõk írásai között (vö. Strack-Billerbeck,
J. Bonsirven, stb.). Újabban a kumráni irodalom és a Pentateuchus
õsi palesztinai targumának felfedezése több kérdést
ismét nyitottá tett és ösztönzést adott a
kutatásnak ezen a téren. Korábban ennek a kutatási
iránynak az volt a szándéka, hogy az evangéliumi szövegek
történeti értékére világítson rá.
Ma azonban inkább arra irányul, hogy jobban felismerje a kereszténység
zsidó gyökereit, eredetiségét pontosabban írhassa
le, és ne hanyagoljon el semmit a törzsbõl, amelyrõl
leágazott.
1.1.5.2 Az elsõ világháború után
néhány zsidó történész, levetve az évszázados
ellenségeskedést - amelyben a keresztény
igehirdetõk sem voltak ártatlanok - , tanulmányokat
szentelt közvetlenül Jézus személyének és
a kereszténység eredetének (J. Klausner, M. Buber, J.G.
Montefiore stb.). Megpróbálták kiemelni Jézus zsidó-voltát
(pl. P. Lapide), tanítása és a rabbinikus hagyományok
kapcsolatát, és üzenete szokatlan, prófétai
vagy bölcsességi jellegét, amely oly szorosan összekapcsolódott
a zsinagóga és a templom vallásos életével.
Tanulmányoztak bizonyos kölcsönzéseket a kumráni
irodalomból - zsidó történészek
(Y. Yadin stb.) és a keresztény hittõl egészen távol
állók (Allegro) - , illetve a Szentírás
liturgikus parafrázisait (targum) - zsidó szerzõk
(pl. E.I. Kutscher stb.), illetve keresztények (R. le Déaut,
McNamara stb.).
1.1.5.3 Néhány zsidó történész,
akinek érdeklõdése a "Jézus testvér"
(S. ben Chorin) felé fordult, kiemelte személyiségének
bizonyos vonásait, és olyan tanítót talált
benne, mint a régi farizeusok (D. Flusser), vagy olyan csodatevõt,
mint akiknek emlékét a zsidó hagyomány is megõrizte
(G. Vermes). Némelyek odáig mentek, hogy Jézus kínszenvedését
az Izajás könyvében szereplõ Szenvedõ Szolgával
hasonlították össze (M. Buber). Mindezek a kísérletek
komoly figyelmet érdemelnek a krisztológiát kutató
keresztény teológusoktól.
1.1.5.4 Bizonyos zsidó szerzõk azonban (pl. S.
Sandmel stb.) hajlanak arra, hogy a tarzuszi Pálnak tulajdonítsák
azokat a krisztológiai nézeteket, amelyek meghaladják Jézus
emberi alakját, ilyen fõleg az õ istenfiúsága.
Ez a magyarázat közel áll a vallástörténeti
iskola képviselõiéhez, mégse hanyagolja el Pál
mélységesen zsidó karakterét. Mindenesetre a Jézus-kori
judaizmusnak ezek a kutatásai a maguk változatosságában
nyilvánvaló bevezetõjét és szükséges
feltételét jelentik annak, hogy egészen megértsük
személyiségét és azt a szerepet, amit a korai
keresztények az "üdvösség oikonomiájában"
neki tulajdonítottak. Mi több, ezen az alapon lehet gyümölcsözõ
párbeszédet kezdeni a zsidók és keresztények
között, minden apologetikus célzattól mentesen.
1.1.6
Krisztológia és üdvtörténelem
1.1.6.1 A 19. században néhány német
protestáns teológus (pl. J.T. Beck, J.C.K. von Hoffmann)
átvette az "üdvtörténelem"
eszméjét (Heilsgeschichte), egyrészt a liberális
"historicizmus" (ld. 1.1.3.1), másrészt a
Hegeltõl átvett, akkor igen divatos idealista monizmus
ellensúlyozására. Ez az eszme hasonló ahhoz, amit
az egyházatyák és a középkori teológusok
az "üdvösség oikonómiájának"
neveztek: amikor az evangéliumokat hittel hallgatják,
jelentõségteljes eseményeket fedeznek fel az emberi
történelemben, amelybe Isten mintegy elhelyezte
közbelépésének nyomait - olyan
eseményeket, amelyekkel Õ a történelmet
beteljesülése felé vezérli. Ezek az események
alkotják magának a Szentírásnak a
szövetét, és a történelem így
értett "beteljesedése" viseli az
"eszkatológia" nevet.
1.1.6.2 Az "üdvtörténelem"
szempontjából nézett a krisztológia különféle
formákat ölt, attól függõen, hogy milyen
eszmébõl kiindulva építik fel.
(a) O. Cullmann, ahogy az újszövetségi
fenségcímeknek szentelt egyéb munkákban (vö. F.
Hahn, V. Taylor, L. Sabourin, stb.) vagy a Krisztusról mint "Isten
Bölcsességérõl" szóló
mûvekben (A. Feuillet stb.), a fenségcímek alapján
egy alapvetõen "funkcionális"
krisztológiát dolgozott ki, amely teljesen eltekint a metafizikai
jellegû "ontológiai" megfontolásoktól. A
szóban forgó címeket vagy maga Jézus alkalmazta
magára, szorosan összekapcsolva azokat tetteivel és
magatartásával, vagy pedig az evangélium hirdetõi
tulajdonították ezeket neki az Újszövetségben.
Ezek a címek vagy az általa a földi életben
elvégzett feladatot írják le, vagy az egyházban
való jelenléte által most végzendõ
feladatot, vagy pedig az eszkatológiai feladatot, amely felé az
egyház végsõ reménye irányul. Ezek a
címek a preegzisztenciával is kapcsolatosak (P. Benoit).
Így a szótériológia (megváltástan)
magának a krisztológiának a része lesz,
eltérõen a klasszikus teológiai
traktátustól, amely elkülönítette ezeket
egymástól.
(b) W. Pannenberg Jézus feltámadásának
tényébõl indul ki, és ezt tartja az egész
történelem elõvételezett végének
(prolepszisz). Mivel azt tartja, hogy ennek a ténynek az
igazságát be lehet bizonyítani történeti
kutatás (Historie) révén, ezért úgy
gondolja, hogy Jézus istensége is bebizonyítható
ilyen módon. Jézus életének és mûködésének
tárgyalása õnála abból a
meggyõzõdésbõl indul ki, hogy Jézus
igehirdetése elindította az Isten Országát az emberek
között, halála üdvösséget hozott nekik,
és feltámadásában Isten megerõsítette
ezt a küldetést.
(c) J. Moltmann kezdettõl fogva eszkatológiai
nézõpontot foglal el: az egész emberi
történelem, úgy tûnik, egyetlen ígéret
felé irányul. Akik hitben elfogadják ezt az
ígéretet, azok benne egy olyan reménynek a
forrását találják meg, amely "Isten
üdvösségének" elnyerésére
irányul. Ennek az üdvöségnek azonban az emberi
létezés minden területére hatással kellene
lennie. Ez a hatás valójában már
megtalálható volt az Elsõ Szövetség
prófétai ígéreteiben is. Az evangélium most
beteljesíti ezeket az ígéreteket, amikor Jézus
halálát és feltámadását hirdeti. A
kereszt által ugyanis Isten Fia emberi büntetést és
halált vett magára, és váratlan módon ezeket
tette az üdvösség eszközeivé. Szeretetében
Jézus osztozott a bûntõl és
szenvedéstõl sújtott emberiséggel, hogy
valamiképpen megszabadítsa az embereket, akár Istennel
való kapcsolatukban, tudati életükben (antropológia),
vagy társadalmi életükben (szociológia és
politika). A megváltás teológiája így
szükségképpen valamiféle cselekvési programhoz
vezet. Hasonló érdeklõdés vezeti a
"szociális exegézis" mûvelõit is (vö.
G. Theissen, E.A. Judge, A.J. Malherbe stb.).
1.1.7 Krisztológia és
antropológia
E cím alá soroltunk több módszert is, amelyeknek az a
közös vonása, hogy kiindulópontjuk az emberi létezés
vagy az antropológia valamely szempontja. A maguk módján
ezek a módszerek újra megnyitnak olyan kérdéseket,
amelyeket a 19. században és a 20.sz. elsõ felében
vitattak a hithez vezetõ "hihetõségi jelekrõl".
Ezek a tárgyalások vagy külsõ jelek vizsgálatával
kezdõdtek (klasszikus apologetika), vagy a vallási tapasztalat
vizsgálatával általában véve (a
"modernista" kísérlet), vagy pedig az emberi
"cselekvés" mint olyan belülrõl fakadó szükségleteivel
(M.Blondel). Idõközben ezek a problémák több változáson
is keresztülmentek, és ezek hatással voltak a krisztológiai
kutatásra is.
1.1.7.1 P. Teilhard de Chardin az emberiséget úgy mutatta
be, mint az evolúció "legvégsõ ágát"
az egész világegyetemben. Jézus Krisztust mint Isten
megtestesült Fiát tehát úgy tekinti, mint az emberi történelem
és az egész világegyetem egységesítõ
elvét a kezdetektõl fogva. Ezért az õ születése
és feltámadása révén az egész
"emberi jelenség" értelme teljességgel feltárul
azok elõtt, akik hisznek.
1.1.7.2 K. Rahner szerint a krisztológiai reflexió
kiindulópontját az emberi egzisztenciában kell keresni,
abban, amit õ annak transzcendentális vonatkozásának
nevez: ez alapvetõen a megismerés, a szeretet és a szabadság.
Az egzisztenciának ezek a vonatkozásai azonban csak Jézus
személyében jutnak tökéletességre, földi élete
során. Krisztus, azáltal hogy feltámadt, hogy az egyházban
tovább él, hogy a Szentlélek által megadja a hit ajándékát
a hívõknek, lehetõvé teszi, hogy megvalósuljon
a tökéletes képmás és az emberiség célja,
amely nélküle soha nem valósulhatna meg.
1.1.7.3 H. Küng, akit a kereszténység, a más
világvallások és a humanizmus különbözõ
formái közötti mai konfliktus foglalkoztat, kutatását
annak a zsidó embernek a történeti létezésére
irányítja, aki Jézus volt. Megvizsgálja, hogyan
vette magára Jézus Isten és az emberiség ügyét,
a halálához vezetõ szomorú eseményeket, végül
azt az életmódot, amelyet õ elindított és
megkezdett, és amely szüntelenül árad az egyházban
a Szentlélek által. Ezért a keresztény magatartást
úgy tekinti, mint "radikális humanizmust", amely igazi
szabadságra vezeti el az embereket.
1.1.7.4 E. Schillebeeckx oly módon tanulmányozza Jézus
személyes tapasztalatát, hogy kapcsolatot és összefüggést
állít fel Jézus tapasztalata és a közös
emberi tapasztalat között, fõleg az életében õt
társként kísérõk tapasztalata között.
Az a halál, amelyet Jézus mint "eszkatológikus próféta"
elszenvedett, semmiképpen nem vetett véget Jézusba vetett
hitüknek. Amikor meghirdetik feltámadását, amelyet életének
isteni jóváhagyásaként értékelnek,
akkor azt látjuk, hogy ugyanezek az emberek elismerik Krisztusban
Istennek a halál feletti gyõzelme jelét és az üdvösség
zálogát mindazoknak, akik egyházában követik õt.
1.1.8
Jézus Krisztus "egzisztencialista" értelmezése
Jézus hasonlóan antropológiai
indíttatású megközelítését
találjuk meg abban az "egzisztenciális" (vagy
"egzisztencialista") értelmezésben, amelyet az
egzegéta és teológus R. Bultmann terjesztett elõ.
1.1.8.1 Egzegétaként Bultmann azokat a
negatív eredményeket veszi kiindulópontjául,
amelyeket a Jézus életérõl szóló
"liberális" protestáns kutatások hoztak. Bultmann
azt állítja, hogy az ilyen kutatások semmiképpen
sem képezhetik a teológia alapját. A
vallástörténeti iskola követõivel együtt
vallja, hogy az õskereszténység hite a
szinkretizmusból fakadt: zsidó elemek, különösen
az apokaliptikus közegben fölerõsödött hangok,
keveredtek a hellenista vallásokból származó pogány
elemekkel. Így a "történeti Jézus" a
lehetõ legtávolabb kerül a "hit
Krisztusától" (a 19. század végén M.
Kähler által felvetett alapelv szerint).
1.1.8.2 Ezzel szemben Bultmann meg akar maradni
hûséges kereszténynek, és egy valóban
teo-lógiai feladatot tûz ki maga elé. Mivel azonban meg
akarja védelmezni az evangéliumi "kérügma"
tekintélyét, amely megelõzte Jézusnak Istenhez
fûzõdõ viszonyát, Bultmann ezt az üzenetet
leszûkíti a megbocsátás hirdetésére,
amelyet Isten a bûnösöknek nyújt. Ezt az üzenetet
jelzi Jézus keresztje, Isten hiteles "szava", amelyet egy
történelmi ténybe írt bele. Ez tartalmazza a
Húsvét üzenetét, és erre kell
válaszolni a "hit döntésével" (vö. S.
Kierkegaard). Egyedül ez a döntés kínálja az
ember számára a lehetõséget, hogy biztosan bejusson
egy új és teljességgel "autentikus"
létezésbe. Ennek a hitnek mint olyannak azonban nincsen tanbeli
tartalma, az "egzisztenciális" rendbe tartozik, amennyiben a
"szabadság" feladata és tette, amely által az
ember egészen Istennek adja át magát.
1.1.8.3 Bultmann szerint az Újszövetségben
található krisztológiai és
szótériológiai kifejezésekhez a korszak
"mitologikus" nyelvezetét használták fel. Ezt a
nyelvezetet szerinte "mítosztalanítani" kell, vagyis
értelmezni, megfelelõ tisztelettel a mitológiai
kifejezésmód törvényszerûségei
iránt, úgy, hogy létrejöjjön az
egzisztenciális értelmezés. Az ilyen
értelmezésnek a célja az, hogy ne csak az
evangéliumi üzenet gyakorlati következményei
váljanak világossá, hanem azok a
"kategóriák" is, amelyek a "megváltott"
emberi létezést meghatározzák. Ebbõl a
szempontból Bultmann érvelése nagymértékben
függ a M. Heidegger Sein und Zeit c. mûvében elõadott
filozófiai elvektõl.
1.1.8.4 Egzegetikai munkásságában Bultmann
- kortársaihoz, M. Dibeliushoz és K.L. Schmidthez
hasonlóan - , túllép a klasszikus irodalomkritikán,
és a szövegek kialakulását
irányító irodalmi "mûfajok"
kritikája felé fordul (Formgeschichte). Az ilyen jellegû
bibliakutatásnak nem annyira az a célja, hogy az
evangéliumi szövegbõl kivonja a történeti
tényeket Jézusról, hanem inkább az, hogy
megállapítsa a kapcsolatot e szövegek és az
"õskeresztény közösség" konkrét
élete között az élethelyzet és a funkció
(Sitz im Leben) meghatározásával, és így
jól kivehetõen elénk tárja a hit
különbözõ oldalait e közösségben. Bultmann
tanítványai viszont, bár nem utasították el
mesterük fõ kutatásait, megérezték annak
szükségességét, hogy a krisztológia
eredetében és kiindulásában magát Jézust
fedezzék fel (E. Käsemann stb.).
1.1.9 A krisztológia
és a társadalmi törekvések
1.1.9.1 Mivel az emberi egzisztencia a társadalmi
élettõl függ, ezért a Szentírás
több - teológus és egyéb -
"olvasója" a társadalmi élet gyakorlati
kérdéseitõl indíttatva fordult Jézus
felé. Miközben megfigyelték, sõt, magukon is
tapasztalták az emberi társadalom bajait, a Jézus által
követett "praxist" állították példának
kortársaik számára. A 19. században egyes
szocialisták, akiket "utópistáknak" is neveztek
(vö. Proudhon), már tanulmányozták az evangélium
társadalmi elveit. Még K. Marx is, bár teljességgel
elvetette a vallást, mégis közvetett módon a bibliai
messianizmus hatása alatt állt. F. Engels az "osztályharc"
elméletével összhangban igyekezte értelmezni az õskereszténység
reményét, amelynek megfogalmazása pl. a Jelenések könyvében
található.
1.1.9.2 Korunkban a fõleg Latin-Amerikában
kidolgozott felszabadítási teológia különbözõ
formáinak képviselõi egy bizonyos remény és
"praxis" alapját "Krisztus, a Szabadító"
alakjában akarják megtalálni, akit egyes történészek
a római birodalom politikai ellenfeleként állítottak
be (vö. S.G.F. Brandon). Hiszen az emberek társadalmi és
politikai felszabadítása érdekében, mondják,
maga Jézus is a szegények ügyéért szállt
síkra, és felkelt a hatalom visszaélései ellen,
amelyek az embereket gazdasági, politikai, ideológiai, sõt
még vallási dolgokban is elnyomták. Az ilyen jellegû
teológiák azonban eltérõ formákat öltenek.
Némelyikük számára a várt felszabadításnak
az ember minden vonatkozására ki kell terjednie, amibe
beletartozik az Istenhez való alapvetõ viszony (G. Gutiérrez,
L. Boff, stb.). Mások fõleg az emberek egymás közötti
társadalmi viszonyaira koncentrálnak (pl. J. Sobrino).
1.1.9.3 Emellett néhány marxista szerzõ, bár
ateista, mégis a "remény elvét" (E. Bloch)
keresi, és Jézus "praxisában", amely a testvéri
szeretet alapján áll, olyan utat látnak, amely révén
esetleg kialakulhat az új emberi társadalom, ahol az átfogó
"kommunizmus" majd megtalálja tökéletes formáját
(pl. M. Machovec).
1.1.9.4 Vannak az Evangéliumnak olyan olvasói is,
akik elvben elfogadják a társadalmi jelenségeknek és
emberi viszonyokban azt az értelmezését, amelyet a mai
marxisták terjesztenek elõ, akik az Újszövetség
iratait ennek az iskolának az elemzési módszerével
tanulmányozzák, és kifejtik ezek materialista olvasatát.
Így õk ezekbõl az iratokból egy bizonyos felszabadító
"praxis" elveit szûrik le, amely szerintük annyira mentes
mindenfajta "egyházi ideológiától", hogy õk
erre alapozhatják társadalmi tevékenységüket
(F. Belo). Tudósok egy csoportja, köztük hívõ
keresztények, alkalmazza ezt a módszert az elmélet és
a gyakorlat összekapcsolására, anélkül azonban,
hogy a "dialektikus materializmus" elméleti céljait is
követnék.
1.1.9.5 Az evangéliumoknak ezek az olvasatai a "történeti"
Jézusra összpontosítanak. E nézetek szerint Jézus
mint ember valójában egy új, felszabadító
"praxis" kiindulópontját nyújtja nekik, és
ezt a cselekvési módot be kell illeszteni a mai világba, új
módszerekkel és eszközökkel. Ezek az értelmezési
kísérletek valamiképpen annak a helyébe lépnek,
amit a klasszikus teológiában a megváltás és
a társadalmi etika tanításának tekintettek.
1.1.9.6 Egy láthatóan eltérõ
szempontból létrejött ma egy bizonyos irányzat, amely
a gyakorlati teológiára irányul. Társadalmi és
politikai kérdések érdeklik, és különösen
a szegény és elnyomott rétegeknek szeretnének olyan
reményt kínálni, amely valóságos és
megvalósítható: Krisztus keresztje által Isten önmagát
a szenvedõ emberiség bensõséges társává
tette, hogy munkálja annak felszabadulását (vö. J.B.
Metz). Így jön létre az átmenet az etikai területre.
1.1.10
Újfajta szisztematikus tanulmányok
1.1.10.1 E cím alá két szintézist
soroltunk be, amelyekben a kriszto-lógiát úgy
értelmezik, mint magának Istennek a teo-lógiai
kinyilatkoztatását. Az egyik K. Barth-tól
származik, a másik pedig H. U. von Balthasartól. Mindkét
szintézisben alkalmazást nyernek a bibliakritika újabb
eredményei, mindegyik felhasználja az egész
Szentírást a szisztematikus szintézishez. A
názáreti Jézus és a hit Krisztusa két olyan
szemléletmód, amelyek bensõségesen egyesülve
alkotják Isten ön-kinyilatkoztatását az emberi
történelemben. Ez a kinyilatkoztatás csak a hitben fedezhetõ
fel és tehetõ nyilvánvalóvá (K. Barth). H.
U. von Balthasar szerint Krisztus "kenózisa", amit az
Atyának szóló teljes, egészen a
kereszthalálig menõ engedelmessége nyilvánít
ki, kinyilatkoztatja a Szentháromság életének
alapvetõ jellemzõjét, ugyanakkor elhozza a
bûnös emberiség üdvösségét is, amikor
a halál tapasztalatát vállalja érte.
1.1.10.2 K. Barth szerint Krisztus egész
egzisztenciája csakis abból a ténybõl
érthetõ, hogy õ az Atya legfönségesebb Szava. Isten,
amikor ezt a Szót Lelke által egyházában
közli, megnyitja az utat egy olyan etika felé, amely a
hívõktõl megköveteli ennek a világnak
dolgaiban való helytállást, még a politikában
is. H.U. von Balthasar szerint viszont, aki Isten
szemlélését egy olyan módon ajánlja, amelyet
"esztétikainak" nevez, a racionális reflexió, a
történeti kutatás és az emberi
felszabadításban való, szeretettõl indított
részvétel összefonódik a Húsvét
titkában. Így a történelem olyan
teológiáját vázolja fel, amely elkerüli az
idealisták és materialisták túlságosan
leszûkített következtetéseit.
1.1.11 "Alulról"
és "felülrõl" induló
krisztológiák
1.1.11.1 A fent említett krisztológiák
között a "történeti Jézust"
kiindulópontnak tekintõ irányzatok "alulról
indulónak" tûnnek. Ezzel szemben azok, amelyek Jézusnak
Istenhez fûzõdõ viszonyára koncentrálnak, méltán
nevezhetõk "felülrõl indulónak". Néhány
mai szerzõ megpróbálja egyesíteni a két
szemléletet. Az újszövetségi szövegek kritikai
elemzésébõl kiindulva kimutatják, hogy a Jézus
szavaiban és emberi tapasztalatában implicit módon jelen lévõ
krisztológia bizonyos folyamatosságot alkot és mélységes
egységet mutat fel az Újszövetségben explicit módon
megtalálható krisztológiákkal. Ezt a kapcsolatot
azonban igen eltérõ módokon fedezik fel (pl. L.
Bouyer, R. Fuller, C.F.D. Moule, I.H. Marshall, B. Rey, Chr. Duquoc, W. Kasper,
M. Hengel, J.D.G. Dunn stb.).
1.1.11.2 Bár ezek a szerzõk korántsem
azonos megközelítéseket és következtetéseket
képviselnek, két alapvetõ dolog közös bennük:
(a) Meg kell különböztetni egymástól azt a módot,
ahogy Jézus kortársainak bemutatkozott és ahogyan megértethette
magát (családja, ellenfelei, tanítványai) attól
a módtól, ahogy azok értették Jézus életét
és személyét, akik feltámadottként való
kinyilvánulása után eljutottak a belé vetett hitre.
E két idõszak között valójában nincsen
szakadék, mégis, igen figyelemre méltó fejlõdést
láthatunk, amely a korábbi kijelentésekkel összhangban
van, és ezt a krisztológia szerves alkotóelemének
kell tekintenünk. A krisztológiának, ha tekintetbe kell
vennie a "názáreti Jézus" emberségének
korlátait, ugyanakkor el is kell ismernie benne a "hit Krisztusát",
aki teljességgel a feltámadásban nyilvánult meg a
Szentlélek fényében.
(b) Meg kell jegyeznünk továbbá Krisztus misztériumának
különbözõ megértési módjait, amelyek
megjelennek már magukban az újszövetségi könyvekben
is. Ez akkor látható, amikor ószövetségi beszédmódot
alkalmaznak, és amikor azt állítják a Szentírásról,
hogy az beteljesült Jézusban, a világ megváltójában.
A Szentírás beteljesülése feltételezi a jelentés
bizonyos erõsödését, akár arról a
jelentésrõl van szó, amelyet a bibliai szövegek
eredetileg hordoztak, akár arról, amelyet a zsidók e szövegek
újraolvasásakor Jézus korában azoknak tulajdonítottak.
Ezt a jelentés-növekedést aligha lehet a másodlagos
teológiai spekuláció számlájára írni,
hanem magának Jézusnak a személyében van az
eredete, akinek vonásait új fénybe helyezi.
1.1.11.3 Ilyen megfontolásokkal közelítik meg
ezek az egzegéták és teológusok Jézus egyedülálló
személyiségét.
(a) Ezt az egyedülálló személyiséget zsidó
neveltetés mûvelte és alakította, és ennek
pozitív értékeit Jézus egészen magára
vette. Jellemzõ rá azonban ezen kívül az önmagáról
alkotott egészen egyedülálló tudat, Istennel való
viszonyára és az emberekért teljesítendõ küldetésére
vonatkozóan. Egyes evangéliumi részek (pl. Lk 2,40.52)
bizonyos fejlõdést tárnak elénk az õ öntudatában.
(b) Ezek az egzegéták és teológusok azonban mégsem
vesznek el Jézus "pszichológiájában",
mind a szövegekben rejlõ kritikai problémák miatt,
mind pedig azért, hogy elkerüljék a spekuláció
veszélyét, és túl keveset, vagy túl sokat állítsanak.
Ehelyett tisztelettel és körültekintõen bánnak
személyiségének misztériumával. Ezt a misztériumot
Jézus nem igyekezett kifejezetten meghatározni, bár szavai
és mondásai által bepillantást adott bensõ életének
titkaiba (H. Schürmann). Az Újszövetség egyes krisztológiái,
valamint a zsinatok definíciói - melyek "szaknyelvet"
felhasználva ismétlik mindazt, ami a Szentírásban
benne van - jelzik azt az irányt, amely mentén a teológiai
gondolkodás haladhat, ám ezt anélkül teszik, hogy magát
a misztériumot minden részletében feltárnák.
1.1.11.4 Jézus Krisztusról szóló mûveikben
ezek az egzegéták és teológusok közösek
abban, hogy a krisztológiát semmiképpen sem szabad elválasztani
a szótériológiától. Isten Igéje azért
öltött testet (Jn 1,14), hogy közvetítõ legyen
Isten és ember között. Ha olyan ember tudott lenni, aki
"egészen szabad" és "másokért él",
akkor ez azért volt lehetséges, mert szabadsága és önátadása
nem másból fakadt, mint Istennel való bensõséges
egységébõl, mivel különleges és egészen
egyedülálló módon tudott Istenhez mint Atyához
fordulni. A Jézus tudásáról és
preegzisztenciájáról szóló kérdéseket
tehát nem lehet kikerülni, de ezek a krisztológia egy késõbbi
szakaszához tartoznak.
|