2. fejezet
A különbözõ módszerek kockázatai és korlátai

A fent leírt módszerek mindegyikének megvannak a maga erõsségei, mindegyik szentírási szövegekre épül, és felmutat elõnyös és ösztönzõ vonásokat is. Ha azonban némelyiküket kizárólagosan használjuk, fennáll a kockázat, hogy nem fejtjük ki teljességgel a szentírási üzenetet, vagy Jézus Krisztusról felhígított képet adunk.

1.2.1 A klasszikus teológia megközelítése két kockázattal jár:
1.2.1.1 A Krisztusról szóló tanítás megfogalmazása inkább a patrisztika és a középkor teológusainak nyelvezetétõl függ, mint magának az Újszövetségnek a nyelvezetétõl, mintha a kinyilatkozatásnak ez a végsõ forrása kevésbé lenne pontos és kevésbé felelne meg egy jól meghatározott tanítás kifejtésének.
1.2.1.2 Az Újszövetséggel való olyan bánásmód, amelynek egyedüli célja az, hogy az ún. "hagyományos" tanítást annak "klasszikus" megfogalmazásaiban megvédje vagy megalapozza, azzal a veszéllyel jár, hogy nem lesz kellõképpen nyitott bizonyos kritikai kérdésekre, amelyek az egzegézis terén kikerülhetetlenek. Elõfordulhat például, hogy a szövegek történetiségét túlságosan könnyedén feltételezi, amikor bizonyos evangéliumi jelenetek legkisebb részleteirõl van szó. Ezek célja olykor teológiai jellegû, és a kor irodalmi szokásaihoz igazodik. Máskor az evangéliumokban Jézusnak tulajdonított egyes mondások szó szerinti hitelességét túlságosan könnyen elfogadja, bár azokat a különbözõ könyvek különbözõképpen mondják el. Így több olyan kérdés figyelmen kívül marad, amelyrõl méltán folyik vita manapság. Ezért megtörténhet, hogy a tanbeli tételeket olyan kritikai következtetésekre alapozzák, amelyek túlságosan "konzervatívak", miközben valójában vitatottak.

1.2.2 A teológiai gondolkodásnak az a kísérlete, amely a teológusok és a zsinatok nyelvezetének kritikai elemzésébõl indul ki, alapvetõen helyes. Ennek a kritikának azonban két kritériumhoz igazodnia kell, ha nem akarja eltorzítani a Szentírás tanúságát.
1.2.2.1 Az egyházban az évszázadok során alkalmazott "szaknyelv" (lingua "auxiliaris") nem örvend ugyanolyan tekintélynek a hit dolgában, mint a sugalmazott szerzõk "elsõdleges" nyelvezete (lingua "referentialis"), különösen az Újszövetségé, amelynek kifejezési módja az Elsõ Szövetségben gyökerezik. Hogy a "kinyilatkoztatás abszolút értékét" valamilyen viszonylagos nyelv segítségével megragadhassuk, fenntartva a folyamatosságot is az apostoli egyház alapvetõ tapasztalata és az egyház késõbbi tapasztalata között, a kutatáshoz szükséges megkülönböztetéseket és elemzéseket nem szabad a Szentírás kifejezett állításainak rovására megtenni.
1.2.2.2 Ezen a téren az a kockázat, hogy abszolút értéket tulajdonítanak a korunkra jellemzõ gondolkodási és beszédmódoknak, ami oda vezet, hogy meg lehet kérdõjelezni Krisztusnak az evangéliumokból fakadó megértését. Ez mindenképpen elõállna, ha az Újszövetséget olyan szelekciós folyamatnak vagy elemzésnek vetnénk alá, mint amilyent különféle filozófiai rendszerek megkövetelnének. A krisztológia csak akkor dolgozható ki alapos módon, ha fenntartjuk az egyensúlyt a Szentírás egészében vett szemlélete és a benne alkalmazott különbözõ beszédmódok között.

1.2.3 A történeti kutatások nyilvánvalóan nagy jelentõséggel bírnak a múlt népeinek és eseményeinek megértésében, és a názáreti Jézusra is mindenképpen alkalmazni kell ezeket. Világos, hogy nem hagyható figyelmen kívül mindaz, amit a történeti kutatás annak a kornak és helynek a körülményeirõl feltár, amelyek között a Jézusról szóló tanúságokat befogadták és átadták (vö. 1.1.3).
1.2.3.1 A szövegek puszta elemzése mégsem elegendõ. Ezek ugyanis emberek közösségén belül születtek meg, akik nem elvont eszmékbõl, hanem hitbõl éltek. Ennek a hitnek az eredete és folyamatos növekedése Jézus feltámadásának köszönhetõ. A megváltás eseménye olyan emberek között játszódott le, akik osztoztak a különféle zsidó közösségek vallási tapasztalataiban.
1.2.3.2 Amint felismerjük a nagy különbséget a zsidó közösségek hite és a keresztény egyház hite között, könnyen elfelejtjük a történelmi folyamatoságot az apostolok kezdeti, "Mózes törvénye, a próféták és a zsoltárok alapján" (Lk 24,44) vallott hite és a feltámadt Krisztussal átélt viszonyukból fakadó hitük között. Ez a folyamatosság azonban szintén történeti tény. Volt folyamatosság az apostolok Ábrahám és Mózes Istenérõl szóló vallásos hitvallása között a Húsvét elõtt és után. Együtt éltek a "történeti Jézusal", mielõtt a "hit Krisztusával" éltek volna. Ezért, bármilyen is legyen a mai kutató szubjektív beállítottsága, mindenkinek feladata, hogy megtalálja a mélységes egységet, amit az Újszövetség krisztológiája mutat, a maga fejlõdésén belül.

1.2.4 Jóllehet az összehasonlító vallástudomány kínálta segítség szükséges a keresztény vallás eredetének mindenfajta kutatásában, ennek használata mégis két veszéllyel jár.
1.2.4.1 Eltorzíthatja egy elõítélet: hogy Krisztus vallását más analóg esetek módjára olyan elemek egyesítésével vagy szinkretizálásával kell magyarázni, amelyek már jelen voltak a társadalmi közegben, ahol ez a vallás kialakult, ti. némelyik a judaizmusban, némelyik a korabeli népi vallásokban: Krisztus vallása ezek szerint abból született volna, hogy néhány, zsidó hátterû hívõ hellenista társadalmi közeggel találkozott, amelybõl bizonyos elemeket merített. A judaizmus azonban már a Kr.e. 3. században szembeszállt a hellenizálódás problémájával, akár úgy, hogy elutasította a saját hagyományával ellentétben álló elemeit, akár úgy, hogy magába ötvözte a jó, gazdagodást nyújtó elemeket. Amikor pedig a késõbbi koroknak átadta a görögre fordított Szentírást, saját "inkulturációjának" sikerérõl tett tanúságot. A korai kereszténység, amely ezt a lefordított Szentírást örökölte, hasonló nyomon haladt.
1.2.4.2 Az a kockázat is fennáll, hogy az elsõ keresztény közösségeknek olyan kreatív képességet tulajdonítsunk, amelynek nincsen belsõ ellenõrzése, mintha az egyes egyházak gyökértelenek vagy szilárd hagyományok nélkül valók lettek volna. Egyes történészek odáig mentek, hogy Krisztust csupán "mítosznak" tekintették, akinek semmiféle történetisége nincsen. Az ilyen nézetet rendszerint nem képviselik, de bármilyen paradoxnak is tûnik ez, több nem hívõ történész állítja, hogy a hellenizmusból kiemelkedõ keresztény közösségek átalakították a zsidó hagyomány "megváltóját" egy olyan "üdvösségi vallás" "fõhõsévé", amely alig különbözik a misztérium-vallások kultuszától. Az összehasonlító vallástudomány viszont nem igényli azt az evolucionista elvet, amely ennek az értelmezésnek az alapjául szolgálhatna. Megpróbálja felfedezni az "állandó törvényeket" a vallások történetében, de nem húzza egy kaptafára a vallásos hiteket, eltorzítva azokat. Ahogy az egyéb vallások, úgy a keresztény vallás kutatásában is az a feladata ezeknek a vizsgálódásoknak, hogy Krisztus vallásának sajátos jellegét felfedezzék, amely az evangéliumok újszerûségéhez kötõdik. A fenomenológia kanyargós ösvényein keresztül így nyithat utat a krisztológia számára.

1.2.5 A judaizmus tüzetes tanulmányozása rendkívül fontos Jézus személyének, valamint az õsegyház sajátos hitének helyes megértéséhez.
1.2.5.1 Ha a Jézus megértésére irányuló kutatások csak ezen a vonalon haladnak, mindig fennáll a veszély, hogy személyisége csonkítást szenved, éppen akkor, amikor ezek a kutatások az õ zsidó hátterére és vonásaira helyezik a hangsúlyt. Egy lenne csupán õ a sok tanító közül, bár mindannyiuk közül a leghûségesebb a Törvény és a Próféták hagyományához? Vagy, mint próféta, egy katasztrofális véletlen áldozata? Vagy olyan csodatévõ, mint a többiek, akiknek az emléke fennmaradt a zsidó irodalom dokumentumaiban? Vagy akár egy politikai felbujtó, akit végül a római hatóságok kivégeznek, és aki összeütközésbe került az õt meg nem értõ fõpapokkal?
1.2.5.2 Való igaz, hogy azok a viták, amelyek Jézus és a szigorúbb fegyelmet követelõ farizeusok csoportja között lejátszódtak, látszólag nem különböznek a közös örökséget osztó testvérek vitáitól. A Jézussal kezdõdõ mozgalom késõbbi elevensége világosan mutatja, hogy a nézeteltérés legfõbb oka ennél sokkal mélyebb volt, még akkor is, ha megengedjük, hogy az evangéliumi beszámolók talán az eredetinél élesebbnek állították be az ellentétet. A nézeteltérés oka ugyanis az volt, hogy Jézus új módon értelmezte az Istennel való kapcsolatot, és elhozta népének "az Írások beteljesedését" az Ország evangéliuma által. Jézus zsidó voltának pontos tanulmányozása nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a szempontot.

1.2.6 Az ún. üdvtörténelem eszméjébõl kiinduló megközelítéssel egyet kell érteni abban, hogy fontos szempontokat hozott a kutatásba, még akkor is, ha a Heilsgeschichte kifejezés túl tág. Az e megközelítés által felvetett kérdések az egyes képviselõik szerint eltérnek.
1.2.6.1 A modern latin nyelvekben és angolban a "history" szónak nem ugyanaz a jelentése, ha Jézusról mint "történeti személyrõl" és ha az "üdvösség történetérõl" beszélünk. A német nyelv különbséget tesz a Historie és a Geschichte között; de a helyes terminológia valójában nehéz kérdés. Jézus történeti megértése ugyanis empirikus tényeken vagy tapasztalaton alapul, amelyek dokumentumok tanulmányozása által megközelíthetõek. Az ún. "üdvtörténelem" azonban nem ezen alapul. Átfogja a közös tapasztalatot, de elõfeltételez egy bizonyos megértést, amely csak a hit alapján álló ész számára elérhetõ. Ezt a megkülönböztetést mindig szem elõtt kell tartani, hogy a krisztológiát igazi és helyes távlatba helyezzük. Ez azt sugallja, hogy a történész és a teológus egyaránt legyen nyitott az élõ hit és a "hit döntése" iránt, amelyek azt (ti. a krisztológiát) hozzáférhetõvé teszik.
1.2.6.2 Ezt a megfontolást különösképpen érvényesítenünk kell Krisztus feltámadásának esetében, amelyet természetébõl fakadóan nem lehet empirikus módon bizonyítani. Ezáltal ugyanis Jézus belépett az "eljövendõ világba"'. Ezt valóban kikövetkeztethetjük mint valóságot Krisztus dicsõséges megjelenéseibõl, amelyben az elõre kijelölt tanúk részesültek, és erõsíti valószínûségét a nyitva és üresen talált sír ténye. De nem szabad a végletekig leegyszerûsítenünk ezt a kérdést, mintha bármely történész, kizárólag tudományos kutatásra támaszkodva, bizonyossággal bebizonyíthatná azt, mint bármely szemlélõ számára elérhetõ tényt. Ebben a kérdésben is szükség van a "hit döntésére", vagy helyesebben a "nyitott szívre", hogy az elme is beleegyezésre mozduljon.
1.2.6.3 Jézus felségcímei kérdésében nem elég megkülönböztetést tenni azok között, amelyeket Jézus maga alkalmazott magára földi élete során, és azok között, amelyeket az apostoli kor teológusai adtak neki. Fontosabb a megkülönböztetés a funkcionális címek, amelyek Krisztus szerepét határozzák meg az üdvösség mûvében az emberiség felõl nézve, és a viszonyt kifejezõ címek között, amelyek Istenhez való viszonyát fejezik ki, akinek õ Igéje és egyszersmind Fia is. Ennek a kérdésnek a tárgyalásában Jézus szokásait, tetteit és magatartását legalább annyira meg kell vizsgálni, mint címeit, mivel a legmélyebben ezek tárják fel egy személy kilétét.
1.2.6.4 Az a tétel, hogy az üdvtörténelem az eszkatológia felé tart és hogy ebbõl remény fakad a számunkra, fontos következményeket von magával a keresztény "praxisra" nézve az emberi társadalomban. Az "eszkatológia" kifejezés azonban önmagában véve kétértelmû. Úgy kell-e tekintenünk "az utolsó idõket", mint ami kívül áll a történelmi tapasztalaton? Hirdette-e Jézus "ennek a világnak" a végét, mielõtt az õ nemzedéke elmúlik? Vagy inkább ezáltal új szemléletet vezetett be azokról a feltételekrõl, amelyek között az emberi történelem ezután folyik? Nem inkább arról van szó, hogy az Ország evangéliumának üzenete az üdvösség oikonomiájának utolsó szakaszát bevezette, de nem teljesítette be, hanem az egyház történelmének egész folyamán át húzódik? A következetes krisztológiának az ilyen jellegû kérdésekre is választ kell adnia.

1.2.7 Az antropológiai megközelítést gyakorló krisztológiák egész sor különbözõ reflexiós eljárást jelentenek. Kockázatuk abban a tendenciájukban rejlik, hogy lebecsülnek bizonyos elemeket, amelyek az emberi személyt létezésében és történelmében alkotják. Ebbõl hiányos krisztológia jöhet létre.
1.2.7.1 Az emberi jelenséget tekintve felmerül a kérdés, hogy annak vallási oldalát kellõképpen tanulmányozták-e történelmi fejlõdésében, és így Jézus személyét és az egyház alapítását pontosan elhelyezik-e a zsidó környezetben az egyetemes evolúció keretében? Az "Ómega-pontra" irányuló evolúciónak ebben az optimista felfogásában megfelelõen tárgyalható-e a rossz kérdése és Jézus halálának megváltó hatása, még akkor is, ha egyébként szó van a különbözõ válságokról, amelyeket az emberi fejlõdésnek le kell gyõznie? A Jézus személyérõl és az Újszövetség krisztológiájáról szóló tanulmányok jelentik ezen a téren a szükséges kiegészítést.
1.2.7.2 Az emberi egzisztencia filozófiai elemzésével dolgozó spekulatív kísérletek azzal a kockázattal járnak, hogy akik nem osztják a rendszer filozófiai elõfeltételezéseit, azok elutasítják ezeket. Természetesen feldolgozzák a Jézusról szóló szentírási adatokat is, de gyakran újból meg kell ezeket vizsgálni, hogy eleget tegyenek a bibliakritika és az újszövetségi krisztológiák sokfélesége követelményének.
1.2.7.3 Valóban helyes a kutatást az ember-Jézus történeti vizsgálatával kezdeni, ez azonban több mindent magában foglal: zsidóként leélt életét, cselekvésének és igehirdetésének módját, az önmagáról alkotott öntudatát és küldetésének teljesítését, azt, ahogy halálára elõretekintett és amilyen értelmet adhatott neki, a feltámadásába vetett hit eredetét és halálának értelmezési módjait a korai egyházban, a krisztológia és a szótériológia fokozatos kidolgozását az Újszövetségben. Fennáll azonban a kockázat, hogy az így összegyûjtött tanbeli elemek túlságosan függnek a kezdetben e cél elérésére alkalmazott kritikai hipotézisektõl. Ha ennek a módszernek az eredményeképpen csak azok a hipotézisek jutnak szóhoz, amelyek minél szûkítõbbek, akkor az így keletkezõ krisztológia hiányos lesz. Ez különösen észrevehetõ akkor, amikor a "régebbinek" tekintett szövegrészeket veszik az egyedül szavahihetõnek, míg az újabbakat leírják, mint egy késõbbi idõszak spekulációit, amelyek egészen átalakították a "történeti Jézustól" származó "eredeti" adatokat. Ezeknek a késõbbi szövegeknek inkább az volt a célja, hogy  -  az Elsõ Szövetségre irányuló új elmélkedéssel és a Jézus szavainak és tetteinek mélyebb átelmélkedésével  -  kifejezettebbé tegyék Krisztus hívõ megértését, ahogy az kezdettõl fogva mintegy csíraszerûen és implicit módon jelen volt. Itt az a kockázat fenyeget, hogy alábecsülik az Elsõ Szövetség szerepét, amelynek tekintélyét sem Jézus, sem a tanítványait nem kérdõjelezték meg soha. Ez oda vezethet, hogy az Újszövetség értelmezése is hibás lehet.
1.2.7.4 Valóban jogos a kísérlet, hogy folyamatosságot állapítsunk meg Jézus és a keresztények tapasztalata között. Ekkor viszont azt is meg kell alapoznunk, túlságosan minimalista hipotézisek nélkül, hogyan és milyen értelemben ismerték el végül Jézust, az "eszkatológikus prófétát" Isten Fiának; hogyan tudott átalakulni tanítványainak kezdeti hite és reménye azzá a szilárd meggyõzõdéssé, hogy õ gyõzött a halálon; hogyan lehetett az apostoli kor egyházát érõ konfliktusok közepette felismerni a Krisztus által megkívánt igazi "praxist"  -  ami "Krisztus követésének" a hiteles alapja; végül, hogyan jutottak el oda, hogy személyének és Isten és emberek közti közvetítõ szerepének különbözõ értelmezéseit, melyek az Újszövetségben találhatók, Jézus valódi képének fogadják el, a benne és általa végbement kinyilatkoztatásnak. A krisztológia kidolgozásában csak ezek megválaszolásával kerülhetõ el a kétértelmûség.

1.2.8 Az egzisztencia elemzésén alapuló krisztológiai megközelítés. Amikor ez az irányzat azt az állandó követelményt támasztja a hívõkkel szemben, hogy az engedelmesség Jézus által adott példája szerint álljanak Isten színe elé, akkor feltárja az egzegézis, a teológiai kutatás és az élõ hit szoros kapcsolatát. A szövegek aprólékos kritikai elemzése révén ez a módszer gyakran képes felidézni azt a funkciót, amelyet ezek a szövegek hallgatóikban, a keresztény közösségekben gyakoroltak  -  és következésképpen a mai egyházban is gyakorolhatnak. Mégis, sok egzegéta és teológus, különbözõ felekezeti háttérrel, rámutatott ennek a megközelítésnek a korlátaira és hiányosságaira.
1.2.8.1 Akik radikális kritikát gyakorolnak, azok az evangéliumok kutatási spektrumát egy igen szûk magra korlátozták, annál is inkább, mert Jézusnak mint történeti személynek az ismeretét a hit szempontjából minimális jelentõségûnek tartják. Így valójában Jézus nem volna többé a krisztológia eredete. A krisztológia a húsvéti igehirdetéssel kezdõdne, nem pedig Jézus létezésével, aki zsidó volt, és önmagában betöltötte a törvényt (a Tórát), melynek alávetette magát. Ha azonban ennek a törvénynek csupán az volna az egyetlen funkciója, hogy összeomlásával megmutassa: az ember nem válthatja meg önmagát, akkor ezzel nem tûnik-e el az Elsõ Szövetség egész teológiája is?
1.2.8.2 Az Újszövetségben a húsvéti igehirdetés átadására használt szimbolikus nyelvezetet, amelynek célja Krisztus kilétének és szerepének meghirdetése, ez a megközelítés a "mitologikus" nyelvezet korlátaira szûkíti le. Az eredmény az, hogy a két Szövetség közötti kapcsolat a végletekig csökken. Kérdés, hogy a "mitologikus" nyelvezet megértésére szánt "egzisztenciális" (vagy "egzisztencialista") értelmezés nem jár-e azzal a kockázattal, hogy a krisztológiát leszûkíti az antropológiára?
1.2.8.3 Ha Krisztus feltámadását és felmagasztaltatását csupán a húsvéti üzenet mitologikus változatának tekintjük, akkor nem érthetõ, hogy a keresztény hit hogyan születhetett a keresztbõl. Ugyanígy, ha Jézus nem Isten Fia egyedülálló értelemben, akkor kevéssé érthetõ, miért intézte hozzánk Isten az õ "utolsó szavát" õbenne a kereszt közvetítésével? Végül az is kérdés, hogy ha a tényt megalapozó "bizonyítékok" racionalista felfogásának kiküszöbölésére a hitet megalapozó "jeleket" is kizárjuk, akkor valójában nem a fideizmusra teszünk-e meghívást?
1.2.8.4 Amennyiben Jézusnak ez a megközelítése kizárólag a hit döntésében állna, nem zárná-e ki ezzel az emberi egzisztencia társadalmi oldalát? Ezzel a  -  homályosan körülírt  -  "szeretet erkölcsiségét" gyökeresen szembeállítaná a "törvény erkölcsiségével", kizárva az igazságosság pozitív követelményeit is. Mindezek miatt R. Bultmann tanítványai arra vállalkoztak, hogy ismét Jézust állítsák a krisztológia kiindulópontjába, anélkül, hogy elvetnék "egzisztenciális" elemzésen alapuló értelmezésének átfogó céljait.

1.2.9 A felszabadítási teológia képviselõi helyesen emlékeztetnek arra, hogy a Krisztus által hozott üdvösség nem csupán "lelki", vagyis e világ dolgaitól teljesen független. Arra szól, hogy felszabadítsa az embereket, Isten kegyelmével, mindenfajta elnyomó zsarnokság alól. Ebbõl az általános alapelvbõl azonban kockázatos következtetések vonhatók le, különösen akkor, ha a megváltásról szóló tanítást nem kapcsolják világosan egy olyan etikai rendszerhez, amelyek teljesen összhangban van az Újszövetség parancsaival.
1.2.9.1 Bár egyes marxisták közvetetten utalnak Jézus evangéliumára, amelyben megtalálható a testvéri kapcsolatokra alapozott társadalmi élet eszményi állapota, mégsem mondanak le módszerükrõl, amely a társadalmi tényeket gazdasági és politikai alapon elemzi. Ez a módszer olyan filozófiai antropológiához kapcsolódik, amelynek elméleti alapjában az ateizmus is ott van. Ez a kutatási módszer és a hozzá kapcsolódó "praxis", ha kritikátlanul fogadják el, és ezáltal a Szentírás Istene az így felfogott felszabadítás munkálója lesz, azzal a veszéllyel jár, hogy meghamisítja Isten természetét, Krisztus helyes értelmezését és végsõ soron magának az emberségnek a megértését és felfogását.
1.2.9.2 Egyes "felszabadítási teológusok" szilárdan állítják, hogy ragaszkodni kell a "hit Krisztusához" mint a remény végsõ elvéhez. A valóságban azonban csak a "történeti Jézus" "praxisát" veszik tekintetbe, és többé-kevésbé önkényesen ábrázolják egy olyan "olvasat" által, amely részben eltorzítja azt. Így a "hit Krisztusát" pusztán "ideologikus" értelmezésnek tekintik, sõt, az õ történeti személye "mitologizálásának". Mi több, mivel a "hatalom" eszméjét a keresztény közösségek, lévén a római birodalom és a helyi kormányzók alávetettjei, nem elemezték részletesen, ezért fennáll a veszély, hogy ezt az eszmét marxista felhangokkal értelmezik.
1.2.9.3 Következésképpen már nem veszik tekintetbe a felszabadító Krisztus tevékenységét a Szentlélek által egyházában. Jézus nem más, mint egy múltbéli "modell". Az õ "praxisát" más, korunkhoz jobban illõ és hatékonyabb eszközökkel kell elõsegíteni. Ennek az a kockázata, hogy a krisztológia egészen leszûkül az antropológiára.

1.2.10 A Krisztusról szóló spekulatív teológiai tanulmányok azt választják alapelvül, és nem ok nélkül, hogy ne függjenek kritikai hipotézisektõl, amelyek mindig felülvizsgálatra szorulnak. Ebben a megközelítésben viszont az a veszély, hogy szintézisre irányuló erõteljes törekvés miatt elhomályosul az újszövetségi krisztológiák sokfélesége, miközben ezt a változatosságot nagyra kell becsülni. Vagy az is elõfordulhat, hogy az Elsõ Szövetség elõkészítõ elemei mellékessé válnak, vagy annyira kis helyet kapnak, hogy az Újszövetség elveszíti gyökereit. Kívánatos, hogy az egzegetikai tanulmányok pontosabb és jobban meghatározott helyet kapjanak a kinyilatkoztatás tanulmányozásában, amely kezdettõl fogva és egész fejlõdése során végsõ célja, Krisztus titkának teljessége felé halad. Ebben egy bizonyos isteni "pedagógia" rejlik, nem a Szent Pál által használt értelemben (Gal 3,24), amely az emberiséget Krisztushoz vezeti.
1.2.11 Minden olyan kísérlet, amely az "alulról induló" krisztológiát egyesíteni akarja a "felülrõl indulóval", jó nyomon jár. Függõben marad azonban néhány kérdés, amely válaszra vár.
1.2.11.1 Az egzegetikai kutatások terén sok nehézség vár megoldásra, különösen az evangéliumot érintõ kritikai kérdések: hogyan alakultak ki az itt olvasható jézusi szavak, milyen mértékû az elbeszélések (szigorú értelemben vett) történetisége, mi az egyes könyvek keletkezési ideje és ki a szerzõje, hogyan és milyen szakaszokban történt a szerkesztésük, és hogyan fejlõdött a krisztológiai tanítás. Ez a kutatási terület nyitott a vizsgálódások elõtt, és nemcsak jogos, de szükséges és gyümölcsözõ is a krisztológia számára.
1.2.11.2 Annak megértéséhez, hogy milyen nagy és egyedülálló a fontossága Krisztusnak a világtörténelemben, csak úgy lehetséges, hogy tanulmányozzuk a Szentírás helyét a különbözõ kultúrák fejlõdésében. Mivel ezek a szent könyvek aránylag késõn jelennek meg e kultúrák történetében, ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e kultúrák egyes elemei milyen módon kerülnek be ezekbe a szent könyvekbe a kinyilatkoztatás szolgálatára. Jézus zsidó volta, amely különbözõ kultúrákba illeszkedik, valamiképpen az õ teljes emberségének hordozója. Jézusnak ez a megközelítése, melyet kiváltképpen alátámasztanak az elmúlt két évszázad régészeti és néprajzi felfedezései, még alig bontakozott ki. Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy üdvözítõje õ minden korok minden emberének, tekintetbe kell venni preegzisztenciáját, és el kell ismerni róla, hogy õ Isten Bölcsessége és Isten Igéje (vö. a János-prológust), a teremtés szerzõje és példája, valamint az emberi történelem hatalmas kormányzója.
1.2.11.3 Ahhoz pedig, hogy megértsük, hogyan cselekszik a megdicsõült Krisztus továbbra is hatékonyan ebben a világban, a Szentírásban részletesen tovább kell kutatni, milyen viszonyban áll egymással az egyház, Krisztus teste, melyet a Szentlélek vezet, és a társadalmak, amelyekben az egyház él. Ilyen értelemben az egyháztan a krisztológia lényeges oldala lesz, éppen akkor, amikor a szociológusok tanulmányaival szembesül.