|
Jézus és az elsõ
keresztény közösség nyilvánvalóan
elismerte azoknak az Írásoknak az isteni tekintélyét,
amelyeket Ószövetségnek nevezünk. Ahogyan arról
szent írói tanúskodnak, Izrael eljutott a hitre, hogy
Isten üdvözíteni akarja õt és ismeri útjait.
Az Isten és népe közötti kapcsolatnak ez az elsõdleges
tapasztalata tehát szilárd alapon áll, és fontossága
megérdemli, hogy helyesen mérjük fel.
Ezekben az írásokban
három dolgot kell kiemelnünk, amelyrõl a keresztények
úgy találják, hogy beteljesedett Jézus Krisztusban:
a) az igaz Isten ismeretét, aki minden más istentõl különbözõ
és aki Izrael reményének alapja; b) Isten üdvözítõ
akaratának tapasztalatát, amelyet Izrael a többi nép
között lejátszódó történetének
során szerzett; c) a közvetítés különbözõ
formáit, melyek révén a szövetség megtartása,
valamint Isten és az emberiség közösségre lépése
állandóan elõre haladt. Nincs szó itt arról,
hogy az Izraelnek adott isteni kinyilatkoztatás különbözõ
szakaszait vázoljuk fel, hanem inkább a fõ tanúságokat
akarjuk felidézni az "Elsõ Szövetségbõl",
amelyet a keresztény közösség hallgatott és
amelyet az elérkezett Krisztus fényében értelmezett.
2.1.1 Isten
és a róla adott kinyilatkoztatás az
Ószövetségben
2.1.1.1 Az ókori Közel-Kelet minden
istenkeresõ népe "valamiképpen õutána
tapogatózott" (ApCsel 17,27). A Bölcsesség Könyve
szerint keresésükben tévútra jutottak, mert
elbûvölte õket a dolgok szépsége, és
ennek a világnak az erõit tekintették isteneknek, nem
figyelve arra, mennyivel csodálatosabb Az, aki alkotta õket
(13,3). Isten azonban kinyilvánította magát Izraelnek,
mint aki keresi az embert: õ hívja Ábrahámot (Ter
12,1-3) és utódokat ad neki, akik az õ népe lesznek
majd a föld összes népe közül (Kiv 19,5-6;
MTörv 7,6), mégpedig puszta kegyelembõl (MTörv 7,8). Ábrahámban
és utódaiban áldást nyer majd a föld minden
népe (Ter 12,3; 22,18; 26,4). Egyedül ebben az Istenben
találják meg üdvösségüket (Iz 45,22-25),
és egyedül Õrá építik
reményüket (Iz 51,4-5).
2.1.1.2 Isten, a mindenség teremtõje (Ter
1,1-2,4), elsõsorban úgy nyilvánítja ki
magát Izraelnek, mint a történelem Ura és
Irányítója (Ámosz 1,32,16; Iz 10,5k). Õ az
"Elsõ és Utolsó", és rajta
kívül nincs isten, aki olyan tetteket mûvelne, mint Õ
(Iz 44,6; 45,5-6). Nincs másutt Isten, csak Izraelben (Iz 45,14),
Õ az egyetlen (45,5). Különösképpen pedig
úgy nyilvánul meg az emberek elõtt, mint király. Bár
a teremtésben már kinyilvánította királyi
hatalmát (Zsolt 93,1-2; 95,3-5), méginkább kimutatja azt
az Izrael sorsáról (Kiv 15,18; Iz 52,7) és az Õ
eljövendõ királyságáról (Zsolt 98)
való gondoskodásban. Ennek a királyi tekintélynek
kiemelt helye a kultuszt, amelyet Jeruzsálemben mutatnak be Istennek (Iz
6,1-5; Zsolt 122). Miután Izrael maga választott urakat
magának (1Sám 8,1-9) és végül megtapasztalta
az ilyen királyok nehéz igáját (1Sám
8,10-20), Istenében találta meg jó pásztorát
(Zsolt 23; Ez 34), mert õ mindörökre
"hûséges, igazságos és egyenes"
(MTörv 32,4), "jóságos és irgalmas...
hosszantûrõ és gazdag kedvességben és hûségben"
(Kiv 34,6).
Az emberekhez közel jövõ
Isten jelenti tehát Izrael hitének mintegy a magvát. Neve,
amelyet a YHWH szó fejez ki, ennek a hitnek a megvallása (vö.
Kiv 3,12-15), és egyúttal meghatározza a kapcsolatot is,
amelyre népével lépni kíván, amikor hûségre
hívja népét.
2.1.2 Isten és
emberiség: ígéretek és szövetség
2.1.2.1 Rendületlen akarata által (Jer 31,35-37),
melyet "önmagára" tett esküjében (Ter
22,16-18) nyilvánított ki, ez az Isten szövetségre
lépett a néppé kovácsolt emberekkel. Vezetõket
állított népe élére, akiket arra hívott,
hogy végrehajtsák tervét: Ábrahámot (Ter 18,19),
Mózest (Kiv 3,7-15), a "bírákat" (Bír
2,16-18), és a királyokat (2Sám 7,8-16). Az õ tevékenységük
által akarta Isten megszabadítani népét minden köteléktõl
vagy idegen uralomtól (Kiv 3,8; Józs 24,10; 2Sám 7,9-11),
nekik adni az ígéret földjét (Ter 15,18; 22,17; Józs
24,8-13; 2Sám 7,10) és végül elhozni az üdvösséget
(Kiv 15,2; Bír 2,16-18). Ugyanígy az õ tevékenységük
által akarta Isten átadni népének parancsait és
törvényeit (Ter 18,19; Kiv 15,25; 21,1; MTörv 5,1; 12,1; Józs
24,25-27; 1Kir 2,3). Ezeknek a parancsoknak és törvényeknek
a megtartása válik majd Izrael számára a hitvallás
különleges formájává, amikor megadja a
tiszteletet embertársainak személye és vagyona iránt
(Kiv 20,3-17; MTörv 5,6-21; Kiv 21,2k; Lev 19). Az ígért és
megadott föld, valamint a törvény iránti engedelmesség
kapcsolatát fejezi ki a Szentírásban a "szövetség"
(berít) jogi fogalma. Általa új, Istentõl elhatározott
kötelék létesül közte és az emberek között.
Ez a nép és vezetõi
természetesen szabadon alávetik magukat ennek a szövetségnek
(Kiv 24,3-8; MTörv 29,9-14; Józs 24,14-24). Szüntelen kísértésnek
voltak azonban kitéve, hogy más istent imádjanak, mind
YHWH-t (Kiv 32,1-6; Szám 25,1-18; Bír 2,11-13), elnyomják
embertársaikat az igazságtalanság minden formájával
(Ám 2,6-8; Oz 4,1-2; Iz 1,22-23; Jer 5,1k), és így
megszegjék az Istennel kötött "szövetséget"
(MTörv 31,16.20; Jer 11,10; 32,32; Ez 44,7). Egyes királyok különösen
rossz hírnévre tettek szert az igazságtalanság révén
(Jer 22,13-17) és a szövetség megszegésével
(Ez 17,11-21). Isten hûsége azonban végül le fogja gyõzni
az emberek hûtlenségét (Oz 2,20-22), új szövetség
kötésével (Jer 31,31-34), amely örök és
felbonthatatlan lesz (Jer 32,40; Ez 37,26-27). Ez a szövetség valójában
nemcsak Ábrahám leszármazottaira terjed majd ki, akiket a
körülmetélés kijelöl (Ter 17,9-13), hanem minden
emberre a szivárvány jele révén (Ter 9,12-17; vö.
Iz 25,6; 66,18).
2.1.2.2 A
próféták szóvá tették a
botrányt, amit ennek a szövetségnek a többszöri megszegése
okozott és aminek õk is tanúi voltak, és amely
miatt Isten elítélte választott népét (2Kir
17,7-23). Másrészt a próféták Isten minden
emberi hûtlenséget felülmúló
hûségének nagy tanúivá lettek. Ez az Isten
át fogja alakítani az ember szívét, megadva neki a
képességet, hogy teljesítse kötelességeit a
törvénynek való engedelmesség által (Jer
31,33-34; Ez 36,26-28). Bár Izrael oly sokszor megszegte a
szövetséget, a próféták soha nem
vesztették el reményüket, hogy Isten egy nap
szabadulást hoz népének, határtalan szeretete
és hosszantûrése miatt (Ám 7,1-6; Oz 11,1-9; Jer
31,1-9) - még olyankor is, amikor a történelem
legszomorúbb idõszakait élték (Ez 37,1-4).
Isten Dávidban beteljesítette
korábbi ígéreteit, hogy Izrael sok törzsébõl
egy szabad népet szerezzen, amely saját földjén élhet
(2Sám 7,9-11). Bár Dávid utódai nemigen követték
õt, a próféták várták azt a királyt,
aki, mint Dávid (2Sám 8,15), egyenlõséget és
igazságot szolgáltat, különösen az ország
legszegényebbjeinek és a leginkább kiszolgáltatottaknak
(Iz 9,5-6; Jer 23,5-6; 33,15-16). Ez a király majd kinyilvánítja
Isten "buzgóságát" népe iránt (Iz
9,6) és biztosítja a kezdettõl fogva ígért békét
(Ám 9,11-12; Ez 34,23-31; 37,24-27).
A próféták
azt is elõre hirdették, hogy Jeruzsálem városa,
miután megtisztul, ismét helyreáll, és ott Isten a
templomában fog lakni. Bizonyos szimbolikus neveket adtak neki
mint pl. "Igazságosság Városa" (Iz 1,26),
"Az Úr a mi Igazságosságunk" (Jer 33,16),
"Itt lakik az Úr" (Ez 48,35); és falait "Üdvösségnek",
kapuit "Dicséretnek" nevezik majd (Iz 60,18). Minden nemzet,
amely már most is kapcsolódik Dávid örök szövetségéhez
(Iz 55,3-5), meghívást kap, hogy részesüljön
Izrael Istenének üdvösségébõl a helyreállított
szent városban (Iz 62,10-12), mert Sionról jön a törvény
és az igazságosság, hogy a föld végsõ
határáig kiáradjék (Iz 2,1-5; Mik 4,1-4); és
egyedül YHWH-ben találnak üdvösséget (Iz 51-48).
2.1.3 Az
üdvösség közvetítésének
különbözõ módjai
2.1.3.1 Maga Isten az, aki megmenti népét
és az egész emberi nemet; de ennek megtételére a
közvetítés különbözõ formáit
veszi igénybe.
a) A király különleges helyet foglal el ebben az eljövendõ
üdvösségben. Amikor a királyt fiának fogadja (2Sám
7,14; Zsolt 2,7; 110,3 LXX; 89,27-28), Isten átadja neki a hatalmat,
hogy legyõzze népe ellenségeit (2Sám 7,9-11; Zsolt
2,8-9; 110,1k; 89,23-24). Ezzel az erõvel ruházták fel
azelõtt a bírákat is, mint megmentõket (Bír
2,16). A király megkapja az isteni bölcsesség ajándékát
(1Kir 3,4-15,28), hûségesnek kell lennie a szövetség
Istenéhez (1Kir 11,11; 2Kir 22,2), és gondoskodnia kell arról,
hogy egyenlõség és igazságosság legyen az egész
birodalomban, különösen a szegények, az özvegyek és
az árvák javára (Iz 11,3-5; Jer 22,15-16; Zsolt
72,1-4.12-14). A Második Törvénykönyv helyesen hangsúlyozza
a király feladatát, hogy teljesítse a szövetségbõl
fakadó kötelezettségeket (MTörv 17,16-20). Sõt,
csak akkor tud a király békét és szabadságot
biztosítani népének, ha hûséges az igazságosság
megtartásában (Zsolt 72,7-11; Jer 23,6; Iz 11,5-9). Ha viszont,
ahogy gyakran megtörtént, a király hûtlennek bizonyul
szövetségi kötelességeihez, akkor az egész népet
magával vonja a pusztulásba (Jer 21,12; 22,13-19). Maguk a
nemzetek is arra nyernek meghívást, hogy ebbõl az ajándékból
részesüljenek, amelyet Isten ad az emberiségnek (Zsolt
72,17).
b) Bár a királyok is gyakoroltak papi funkciókat (2Sám
6,13.17-18; 1Kir 8,63k, stb.), az ilyen funkciókat sajátosan egy
levita pap fejtette ki (MTörv 18,1-8). Ezt a papi funkciót erõteljes
mértékben a törvényhez való kapcsolata szabályozza
(Jer 18,18): a pap a törvény õre (Oz 4,6; MTörv 31,9); õ
tanítja annak különbözõ parancsait (Mal 2,6-7; MTörv
33,10). Kultikus funkciójában megszenteli önmagát és
az egész izraelita közösséget, hogy lehetõvé
váljon az Isten elõtt kedves áldozat (MTörv 33,10). Mivel
azonban az istentisztelet az üdvösség múltbeli tetteit ünnepli
(Zsolt 132; 136) és felidézi Izrael kötelességét
Istennel szemben (Iz 1,10-20; Oz 8,11-13; Ám 5,21-25; Mik 6,6-8), a papi
istentisztelet a próféták egyértelmû tanúsága
szerint csak annyira éri el célját, amennyire minden pap
betölti szerepét, mint a törvény szolgájáét
(Oz 4,6-10).
c) A próféta nagyon fontos funkciót töltött be Izraelben,
abban, ahogy történelme során a nép megtapasztalta az
üdvösséget. A próféta, Isten szavától
áthatva (Jer 18,18), mindig ott volt Izrael történelmének
legkomolyabb válságainál (Jer 1,10). Legfõbb
feladata, hogy elítélje akár a nép, akár a
vezetõ hûtlenségét vallási és
politikai dolgokban (1Kir 18). Isten méltó tisztelete érdekében
a próféta megköveteli, hogy az emberek is tiszteletet
kapjanak személyükben és tulajdonukban, a Sínai szövetség
parancsai szerint (1Kir 21; Ám 2,6-8; 5,7-13; Oz 4,1-2; Mik 3,1-4; Jer
7,9). A törvény minden megszegése Isten ítéletét
hívja le a bûnös népre, amelyet még a próféta
közbenjárása sem tud elfordítani róluk (Ám
7,7-9; 8,1-3). Csak a hívõk õszinte megtérése
fogja elérni, hogy Isten ismét megmutassa üdvösségét
(Ám 5,4-6; Jer 4,1-2; Ez 18,21-23; Joel 2,12-17). Mivel azonban ez a
megtérés ingatagnak és törékenynek látszik
(Oz 6,4), ha ugyan nem egészen lehetetlennek (Jer 13,23), csak Isten
hozhatja el (Jer 31,18; Ez 36,22). A próféta ezért tud
jobb idõket jövendölni, még a legsúlyosabb csapások
idején is (Oz 2,20; Iz 46,8-13; Jer 31,31-34; Ez 37). Ez a fajta pedagógia
elõkészíti az isteni szeretet gyõzelmét az
emberiség bûnös állapota felett (Oz 11,1-9; Iz
54,4-10).
d) A bölcsek, tanítók feladata, hogy felfogják az értelmét
ennek a világnak, melyet a Teremtõ az emberekre bízott
(Sir 16,24-17,14), egyszerre Isten ajándékaként és
jóságának megnyilvánulásaként (Ter
1,1-2,4; Zsolt 8). A bölcsnek kell összegyûjtenie és a
kinyilatkoztatás fényében helyesen megítélnie
az emberek különféle egyéni és társadalmi
tapasztalatait, nekik kell átadniuk ezeket a következõ
nemzedékeknek, kívánandó és elérendõ
célként (Péld 1-7) vagy tiszteletre méltó
misztériumként (Péld 30,18-19). Az is elõfordulhat
azonban, hogy a bölcs túlértékeli saját tanácsait
(Iz 5,21; 29,13-14), és általuk vezettetve még véthet
is az Úr törvénye ellen. (Jer 8,8-9). Ezért nagyon
fontos, hogy a bölcs felismerje ennek a bölcsességnek a határait,
hogy így az emberiség számára boldogságot és
jólétet szerezzen (Préd 1,12-2,26).
2.1.3.2 A történelem megmutatta, hogy a közvetítésnek
ezek a különféle formái elégtelennek
bizonyultak, hogy az emberek számára létrehozzák az
Istennel való maradandó egységet. Az egyre ismétlõdõ
visszaesések után Isten felszította népe lelkében
a reményt új közvetítõk iránt, akiknek
a tevékenysége révén uralma végre maradandóan
eljöhet.
a) A letûnt dávidi királyokkal összehasonlítva
a messiás király alacsony sorú lesz; véget vet a háborúnak
és békét hoz minden nemzetnek (Zak 9,9-10; vö. Zsolt
2,10-12). Bár a messiási uralom végleges eljötte magának
Istennek a mûve lesz (Dán 2,44-45), mégis szent népének
tettei érik majd el (Dán 7,27), amikor eljön az "örök
igazságosság" és sor kerül "a Szentek
Szentjének fölkenésére" (Dán 9,24).
b) Az egyetemes szövetséget az Úr Szolgája pecsételi
majd meg, akit mély titok övez. Õ majd kinyilvánítja
az egész világnak az egyetlen és igaz üdvözítõ
Istent, és helyreállítja az Istentõl akart rendet
(Iz 42,1-4; 49, 1-6). Õ, aki osztozik tévelygõ népének
szenvedéseiben, mindannyiuk bûnét hordozza majd, hogy
sokakat elvezessen az igazságosságra (Iz 52,13-53,12).
c) Végül, az idõk teljességekor, megjelenik majd az
Emberfia (akit akkor úgy értelmeztek, mint népet: "a
Magasságbeli szentjeit", Dán 7,18), aki az "Isten elé
érkezik az ég felhõin" (Dán 7,13-14), hogy örök
hatalmat nyerjen a föld minden népe fölött, akik
engedelmeskednek majd neki (Dán 7,27).
2.1.3.3 Izrael népe, hogy kifejezze hitét Istennek
ebben a tevékenységében a világban és az
emberi történelemben, teremtõ és megváltó
jelenlétének kifejezésére bizonyos hatalmakat képét
használta, amelyeket a pogány vallásokban olykor istenségeknek
tartottak, de akiket alárendeltek Ábrahám Istenének.
a) A Lélek, mint Isten ereje, elnökölt minden dolgok teremtésénél
és szüntelenül megújítja azokat (Zsolt
104,29-30). Különösen a történelem során
mûködik. Mint Isten ereje, embereket tesz képessé
arra, hogy betöltsenek bizonyos feladatokat. A Lélek az, aki a bírákat
eltölti, hogy megszabadítsák Izraelt (Bír 3,10; 6,34;
11,29); õ ereszkedik le Dávid királyra (1Sám
16,13), az eszményi királyra (Iz 11,2), az Úr Szolgájára
(Iz 42,1-4) - hogy mindegyiküket Isten uralmának igaz közvetítõjévé
tegye a világban. A Lélek érteti meg a prófétákkal
korukat (Ez 2,1-7; Mik 3,8) és õ adja nekik a közeledõ
üdvösség reményét (Iz 61,1-3). A végidõkben
ez a Lélek fog új népet teremteni, amely fölkél
halottaiból (Ez 37,1-14), hogy megtartsa Isten parancsait (Ez 36,26-28).
Végül minden emberben ott lakik majd a Lélek, aki kitárja
elõttük az üdvösség kapuját (Joel 3,1-5).
b) Isten Szavát nem csupán úgy kapják az emberek,
mint üzenetet (vö. MTörv 4,13 és 10,4: a "tízparancsolat"),
hanem ez különleges értelemben egy tevékeny erõ,
amely mindent kinyilvánít. Isten maga is szava által
"szólt és meglettek" (Zsolt 33,6-9; vö. Ter 1,3k).
A Teremtés az õ Szavának mûve ugyanúgy, ahogy
az õ Lelkéé (Zsolt 33,6). Isten szava, amelyet a próféták
ajkaira helyez (Jer 1,9), olykor örömük lesz (Jer 15,16), olykor
pedig tûz lesz a csontjaikban (Jer 20,9; vö. 23,29). Végül
a Szó, ahogy a Lélek is, fokozatosan személyes jegyeket ölt:
lakást vesz Izrael ajkán és szívében (MTörv
30,14), "szilárdan áll örökre a mennyben"
(Zsolt 119,89); elküldik, hogy végrehajtsa a rábízott
feladatot (Bölcs 18,15-16) és soha nem tér vissza dolgavégezetlen
(Iz 55,11). A rabbinikus hagyomány nagyon ragaszkodik majd ehhez az
alakhoz: Isten szava (Memra) magának Istennek a tevékenységét
fejezi majd ki a világhoz fûzõdõ kapcsolataiban.
c) A Bölcsesség a Példabeszédek Könyvében
már nem csupán a királyok egyik jellemzõje vagy a
sikeres élet elérésének módja; hanem úgy
is megjelenik, mint isteni teremtõ Bölcsesség (Péld
3,19-20; vö. 8,22k). Általa a királyok képesek
lesznek az uralkodásra (8,15-16); meghívja az embereket, hogy kövessék
útjait és így életet találjanak (8,32-35).
Minden más elõtt teremtetett, õ elnökölt a
mindenség teremtésénél és örömét
leli abban, hogy az emberek fiaival legyen (8,22-31). Késõbb azt állítja,
hogy "a Magasságbeli szájából jött elõ"
(Sir 24,3), hogy így egyenlõnek mondja magát a Szövetség
Könyvével és Mózes törvényével
(Sir 24,23; Bár 4,1). Salamon Bölcsességeinek Könyvében
neki tulajdonítja a mindent átható Lélek birtoklását
(Bölcs 7,22); nem más, mint "az örök fényesség
ragyogása, Isten fönségének makulátlan tükrözõdése,
jóságának képmása" (7,26).
2.1.4 E
kiváltságos vallási tapasztalat
értékelése
2.1.4.1 Az Ószövetség könyvei, amelyeket
szünet nélkül újra és újra olvastak
és értelmeztek, Izrael tapasztalatainak kiváltságos
tanúságai, azé a reményé, amelyet fentebb
röviden vázoltunk. Jézus idejében a zsidók
reménye különféle formát öltött a
politikai frakciók különféle csoportjai
körében uralkodó nézetek szerint. Bár e
remény végsõ beteljesülését biztosnak
tartották, mégis homályos maradt a beteljesedés
módja. A farizeusok például úgy tartották,
hogy a messiás király Dávid sarja lesz, míg az
esszénusok e királyi Messiás (Fölkent) mellett, akit
a politikai hatalom illet majd, egy papi Messiást is vártak
(vö. Zak 4,14; vö. Lev 4,3), aki megelõzi az elõbbit,
sõt egy Prófétát is, akik mindkettõ
elõtt jár majd (vö. MTörv 18,18; 1Makk 4,46; 14,41).
2.1.4.2 Izrael népében a hit és a remény
középpontja volt a várakozás Isten uralmára,
amely üdvösséget hoz majd minden embernek és
gyökeresen átalakítja az ember állapotát. Eljövetele,
az örömhír (evangélium) tárgya, fölemeli
majd Jeruzsálemet és az egész világot beragyogja
(Iz 52,7-10). Ez az egyenlõségen és
igazságosságon alapuló uralom kinyilvánítja
majd minden ember elõtt Isten szentségének igazi
jellegét, aki minden ember üdvösségét akarja
(Zsolt 93,96-99). Evilág erõit azonban, amelyek Isten
királyi hatalmát bitorolták, megfosztják majd
hiú címeiktõl (Dán 2,31-45). Isten uralmának
nagyszabású megnyilatkozásai között
mindenekelõtt az ember halála fölötti gyõzelme
nyer említést, amelyet a feltámadás által
valósít meg (Iz 26,19; Dán 12,2-3; 2Makk 7,9.14;
12,43-45).
Keresztelõ János
szerepe volt, hogy hirdesse ennek a végsõ uralomnak a küszöbön
álló beköszöntét, melyet az hoz majd el,
"aki erõsebb" nála (Mt 3,11-12 és párh.).
Betelt az idõ, mindenki megtapasztalhatja az igazi üdvösséget,
aki bûnbánatot tart (Mk 1,1-8; Mt 3,1-12; Lk 3,1-18).
|