|
2.2.1 Jézus Krisztus személye és küldetése
2.2.1.1 Az evangélium tanúsága "Amikor
eljött az idõk teljessége" (Gal 4,4), a názáreti
Jézus, aki "asszonytól született, a
törvénynek alávetve", megjelent, hogy
beteljesítse Izrael reményét. Szava szerint azáltal,
hogy hirdeti az evangéliumot, "beteljesedett az idõ, és
elközelgett az Isten uralma" (Mk 1,15). Személyében ez
az ország már jelen van és mûködik (vö. Lk
17,21 és a példabeszédek Isten országáról).
A csodái és nagy tettei, amelyeket õ Isten Lelke által
végez, megmutatják, hogy elérkezett az Isten országa
(Mt 12,28). Jézus nem azért jött, hogy "eltörölje
a törvényt és a prófétákat, hanem hogy
beteljesítse" (Mt 5,17).
Ezt a beteljesedést azonban nem tarthatjuk ahhoz hasonlónak,
amire a korabeli emberek a Szentírást olvasva következtettek.
Hogy lássuk a különbséget a két értelmezés
között, pontosan kell mérlegelni az evangéliumok tanúságát.
Ezek az írások tanítványoktól származnak,
akik tanúi voltak Jézus szavainak és tetteinek (ApCsel
1,1), és átadták azokat nekünk a Szentlélek
sugalmazására (2Tim 3,16; vö. Jn 16,13). A Lélek tevékenysége
nemcsak arról gondoskodott, hogy ez az átadás egészen
hûségesen történjék, hanem az idõ múltával
és a szent írók Lélek-sugallta reflexiója által
a Jézus tetteirõl és szavairól szóló
hagyományt mind gazdagabb és fejlettebb kifejezési formára
vitte. Így magyarázhatók az eltérések és
a különbségek az írásmódban,
gondolatokban, szóhasználatban, melyeket pl. a szinoptikus evangéliumok
és János evangéliuma között fedeztek fel. Mivel
azonban Jézus szavainak ez az összegyûjtése és
megértése a Szentlélek irányításával
jutott el az érettségre az elsõ keresztény közösségben,
a keresztények joggal fogadhatják el biztos hittel Jézus és
az üzenet különféle ábrázolásait a
maguk fejlõdésének különféle fokozataiban
Isten hiteles szavaként, melyet az egyház szavatol.
2.2.1.2 Hogyan használta Jézus az Ószövetség
hagyományát?
Az a mód, ahogyan Jézus a törvényt, sõt az üdvösség
különbözõ közvetítõinek szentírási
címeit tekinti, alapvetõen annak a viszonynak a függvénye,
amely õt Istenhez fûzi, azaz a fiúságé.
a) Nem meglepõ, hogy elfogadta a "Mester" (Mk 9,5 stb.) és
a "Próféta" (Mt 16,14; Mk 6,15; Jn 4,19) címeket,
sõt, ez utóbbit saját maga is használta önmaga
megnevezésére (Mt 13,57; Lk 13,33). Bár tagadta, hogy
"király" vagy "messiás" volna puszta földi
értelemben (vö. Lk 4,5-7; Jn 6,15), nem utasította vissza a
"Dávid Fia" nevet (pl. Mk 10,47 stb.). Úgy mutatkozott
be, mint dávidi király, amikor bevonult Jeruzsálembe a
tömeg éljenzése közepette, hogy beteljesítse az
Írásokat (Mt 21,1-11; vö. Zak 9,9-10). A templomban
úgy viselkedett, "mint akinek hatalma van", bár a
papoknak nem volt hajlandó elárulni, milyen hatalommal cselekszik
(Mk 11,15-16,28). Ebben az esetben szerepe inkább prófétai
volt, mint királyi (vö. Mk 11,17, ahol Iz 56,7 és Jer
7,11 idézete szerepel).
b) Jézus engedte, hogy Péter a tizenkét tanítvány
nevében Krisztusnak (azaz Messiásnak) vallja õt. Azonnal
megtiltotta viszont nekik, hogy bárkinek is szóljanak errõl
(Mk 8,30k), mert ez a hitvallás még nagyon fogyatékos
volt, és Jézus már saját sorsára és
halálára gondolt (Mk 8,31 stb.). A messiásról, Dávid
fiáról alkotott elképzelése eltért az írástudók
értelmezésétõl. Ez akkor válik nyilvánvalóvá,
amikor kimutatja nekik, hogy a 110. zsoltár szerint a messiás valójában
Dávid ura lesz (Mt 22,41-46 párh.). A szinoptikusoknál,
amikor a fõpap megkérdezi Jézustól, hogy õ-e
a Krisztus (Messiás), az Isten Fia (vagy, az Áldott Fia; vö.
2Sám 7,14; Zsolt 2,7), akkor Jézus olyan választ ad nekik,
amelyet az egyes evangelisták eltérõen adnak vissza (Mk 14,62;
Mt 26,64; Lk 22,67-70, ahol maga a kérdés is két részre
oszlik). Mégis mindhárom esetben nyíltan kijelenti, hogy
az Emberfia (vö. Dán 7,13-14) nemsokára az Isten (vagy: a
hatalom) jobbjára ül, mint az isteni dicsõség királya.
János evangéliumában, amikor Poncius Pilátus
helytartó faggatja Jézust, hogy õ-e "a Zsidók
Királya", akkor kijelenti hogy "országa nem ebbõl
(ek) a világból való", és hogy azért jött,
"hogy tanúságot tegyen az igazságról" (Jn
18,36-37). Voltaképpen Jézus soha nem úgy mutatja be magát,
mint urat, hanem mindig mint szolgát, sõt rabszolgát (Mk
10,45; Lk 22,27; Jn 13,13-16).
c) Nagyjelentõségû az Emberfia cím, amelyet az evangéliumi
szöveg szerint csakis Jézus maga alkalmazott magára. Ez a cím
úgy jelöli meg õt, mint az üdvösség Dániel
Könyve szerinti (vö. 7,13) közvetítõjét. Egészen
kínszenvedéséig némileg homályos marad
azonban a megnevezés értelme, mert egy gyakori arám
kifejezésmód szerint jelenthette a beszélõt is. Jézus
úgy viselkedik és úgy beszél, mintha vonakodna
nyilvánvalóan feltárni személyének titkát
- pontosabban misztériumát - , mert az
emberek még nem értenék meg. A negyedik evangélium
szerint Jézus csak azt mondja le, amit tanítványai
"el tudnak viselni" (Jn 16,12).
d) Ugyanakkor Jézus sok mindent sejttet, ami csak késõbb válik
világossá a Szentlélek segítségével
(Jn 16,13). Így amikor az Utolsó Vacsorán kimondja a
kehely fölött a szavakat (Mk 14,24 és párh.), úgy
tûnik, hogy a Szenvedõ Szolga sorsára utal, aki életét
odaadja sokakért (Iz 53,12), és megpecsételi vérével
az új szövetséget (vö. Iz 42,6; Jer 31,31). Joggal vélhetjük,
hogy erre gondolhatott, amikor kijelentette, hogy az Emberfia "nem azért
jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon
másoknak, és életét váltságul adja
sokakért" (Mk 10,45).
e) Egyéb dolgokat is figyelembe kell vennünk. Isten ugyanis nemcsak
egyes embereken keresztül hirdette meg eljövetelét, hanem
isteni attribútumokon, ti. Szava, Lelke és Bölcsessége
által is. Jézus úgy mutatkozott be, mint aki az Atya nevében
és tekintélyével cselekszik, mind a negyedik evangéliumban
(Jn 3,34; 7,16; 8,26; 12,49; 14,24; vö. a prológust, ahol
Logosznak, "Igének" nevezi), mind pedig a szinoptikusoknál:
"Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták... én
pedig azt mondom nektek..." (Mt 5,21k, vö. 7,24.29). Másutt
kijelenti, hogy Isten Lelkével beszél és cselekszik (Mt
12,28), hogy birtokában van az isteni erõ, és elküldi
azt tanítványainak (Lk 24,49; ApCsel 1,8; Jn 16,7). Végül
sejteti, hogy Isten Bölcsessége van jelen és cselekszik általa
(Mt 11,19; vö. Lk 11,31).
Így tehát azt látjuk, hogy az "alulról" és
a "felülrõl" jövõ irány, amelyek által
Isten az Ószövetségben elõkészítette
eljövetelét az emberek közé, Krisztus Jézusban
találkozik (1.1.11.1); "felülrõl", amennyiben az
embereket egyre meghittebben hívja Isten Szava, Lelke és Bölcsessége;
és "alulról" amennyiben egyre inkább kirajzolódik
a messiás képe, mint a béke és igazságosság
királya, mint megvetett Szenvedõ Szolga, mint a titokzatos
Emberfia, és elõidézi, hogy általuk az ember fölemelkedjék
Istenhez. A krisztológia két útja nyílik meg ezáltal:
az egyikben Isten kinyilatkoztatja magát Jézus Krisztusban, aki
eljön az emberek közé, hogy megmentse õket saját
életének közlése által; a másikban az emberi
nem megtalálja Krisztusban, az új Ádámban õsi
hivatását, hogy Isten fogadott gyermekévé legyen.
2.2.1.3 Jézus kapcsolata Istennel
a) Jézus végsõ magyarázata -
pontosabban misztériuma - alapvetõen Istenhez
fûzõdõ fiúi viszonyában keresendõ.
Imádságában "Abbának"
szólítja Istent; arámul ez a szó
"apát" jelent a becézés
árnyalatával (vö. Mk 14,36 stb.). Úgy is nevezi
önmagát, hogy "Fiú", éppen abban a versben,
amelyben állítja, hogy csak az Atya ismeri a
végítélet napját - még az angyalok,
sõt a Fiú sem (Mk 13,32). Többször is
megtalálható, hogy "Fiúnak" mondja magát
az "Atya" jelenlétében, akár a negyedik
evangéliumban (pl. Jn 17,1: "Atyám, eljött az
óra; dicsõítsd meg Fiadat, hogy Fiad is
megdicsõítsen téged"; vö. még Jn 3,35-36;
5,19-23), vagy éppen a Máté és Lukács
evangéliumának ún. jánosi logionjában (Mt
11,25-27 = Lk 10,21-22). Jézusnak ez a kapcsolata Istennel olyan
bensõségesnek mutatkozik itt, hogy kimondhatja:
"Atyám mindent átadott nekem. Senki sem ismeri a
Fiút, csak az Atya; és senki sem ismeri az Atyát, csak a
Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni." (Mt
11,27; vö. Lk 10,22).
b) Ez az a bensõséges titok, ahonnan mint forrásból
Jézus minden tette és viselkedése - vagy,
másképpen, az õ igazi fiúsága (fiúi
helyzete) fakad. Már fiatal korban tudatában van ennek a
kapcsolatnak (Lk 2,49); és azzal mutatja ezt ki, hogy
tökéletesen engedelmes az Atya akaratának (Mk 14,36
és párh.). Ez a fiúi állapot nem tartja vissza
õt attól, hogy egészen emberi legyen; õ az, aki
"fejlõdik bölcsességben, korban, Isten és
emberek elõtti kedvességben" (Lk 2,52). Így
növekszik egyre inkább az Atyától reá
bízott küldetés ismeretében,
gyermekkorától egészen kereszthaláláig.
Végül épp olyan kegyetlenül szenved el a halált,
mint bármely halandó (vö. Mt 26,39; 27,46 és
párh.); vagy, ahogy a Zsidó Levél mondja, "Bár
õ volt a Fiú, a szenvedésbõl tanult
engedelmességet" (5,8).
2.2.1.4 Jézus személye mint a krisztológia
kiindulópontja
Látjuk tehát, hogy minden megszólítás,
minden szerep és közvetítési mód, ami a
Szentírásban az üdvösségre vonatkozik,
felvétetik és egyesül Jézus
személyében. Akik viszont hittek benne, azoknak új
módon kellett mindezeket értelmezniük. Paradox módon
kiderült, hogy a Messiás (tkp. a Krisztus) uralma a kereszt
botránya által jött el, amikor Jézus elszenvedte a
halált, mint Isten Szenvedõ Szolgája (1Pét 2,21-25,
Iz 53-at visszhangozva), és feltámadása által
belépett az Emberfia dicsõségébe (ApCsel 7,56; Jel
1,13; vö. Dán 7,13-14). A hitvallásban ezért
hívei elismerik, hogy õ "Krisztus, Dávid Fia",
"a hatalmas Isten Fia" (Róm 1,3-4), "Úr"
(ApCsel 2,36; Fil 2,11 stb.), "Isten Bölcsessége" (1Kor
1,24; vö. Kol 1,15-16; Zsid 1,3), Isten "Szava" (Jel 19,13; 1Jn
1,1; Jn 1,1-14); "Isten Báránya", akit megöltek,
mégis él (Jel 5,6k; Jn 1,29; 1Pét 1,19), a
hûséges "Tanú" (Jel 1,5), az igazi
"Pásztor" (Jn 10,1; vö. Ez 34), az új
szövetség "Közvetítõje", aki
királyi "papságot" tölt be (Zsid 8,1-10,18);
végül "az Elsõ és az Utolsó" (Jel
1,17), amely kifejezést az Ószövetségben egyedül
Istenre használtak (Iz 44,6; 48,12). Ezért a
Szentírás beteljesedett Jézusban, más és
nagyszerûbb módon, mint azt Izrael várta. Mindezt azonban
csak a hit aktusa által lehet megragadni, amellyel elismerjük, hogy
õ a Messiás, az Úr és Isten Fia (Róm 8,29;
Jn 20,31).
2.2.2 A Jézus Krisztusba
vetett hit eredete
2.2.2.1 Húsvét fénye
a) Jézus tanítványainak hite, bár
régóta "hittek benne" (vö. Jn 2,11), nagyon
hiányos maradt mindaddig, amíg õ élt. Valójában
halálakor ez a hit egészen összeomlott, ahogy arról
minden evangélium tanúskodik. Amikor azonban Isten feltámasztotta
õt és megadta, hogy tanítványai lássák
õt, minden eddiginél teljesebb és világosabb lett
(ApCsel 10,40k; vö. 1.3; Jn 20,19-29). Az apostolok egyáltalán
nem várták a megjelenéseket, amelyekben Jézus
"sok csalhatatlan jellel bebizonyította nekik, hogy él"
(ApCsel 1,3), olyannyira, hogy "feltámadásának igazságát
csak habozva fogadták el" (Nagy Szent Leó, 61.4 Sermo; vö.
Mt 28,17; Lk 24,11). Ám ezekbõl a megjelenésekbõl
felismerték, hogy "valóban feltámadt az Úr"
(Lk 24,34).
b) Ahogy elkezdett ragyogni Húsvét fénye, több olyan
jézusi mondás vált világossá, ami azelõtt
homályos volt (vö. Jn 2,22), és sok cselekedete is (Jn
12,16). De legfõképpen szenvedésének és halálának
jelentése tárult fel, amikor õ "megnyitotta elméjüket,
hogy megértsék az Írásokat" (Lk 24,32.35). Így
tehát tanúivá tette õket (Lk 24,48; ApCsel 1,8; vö.
1Kor 15,4-8); szavuk lett az alap, amire az elsõ közösség
hite épült. Tanúságuk által érthetõvé
vált minden, amit írtak Jézusról "Mózes
törvényében, a prófétáknál és
a Zsoltárokban" (Lk 24,44), és látható volt az
is, hogyan teljesedtek be õbenne Isten ígéretei.
c) Ugyanakkor ezek a megjelenések (ApCsel 10,40-41); Mk 16,12-14) azoknak
az eseményeknek a jelentését is feltárták,
amelyeket feltámadása következményének
tartottak: A Szentlélek ajándéka, amelyet a negyedik evangélium
szerint még Húsvét estéjén megkaptak (Jn
20,22), ugyanennek a Léleknek az eljövetele a tanítványokra
Pünkösdkor (ApCsel 2,16-2,33), és a "Jézus nevében"
végrehajtott csodás gyógyítások (ApCsel 3,6
stb.). Ettõl kezdve az apostoli igehirdetés magját nemcsak
Isten országa alkotta, amelynek eljövetelét Jézus
hirdette (Mk 1,15), hanem maga Jézus is, akiben ez az ország
megkezdõdött (vö. ApCsel 8,12; 19,8 stb.): Jézus, akit
az apostolok ismertek halála elõtt és aki feltámadása
által belépett dicsõségébe (Lk 24,26; ApCsel
2,36).
2.2.2.2 A krisztológia fejlõdése
a) Jézus saját ígérete szerint (Lk 24,49; ApCsel
1,8), tanítványai "erõvel teltek el, amikor a Szentlélek
kiáradt rájuk", amikor "eljött Pünkösd
napja" (ApCsel 2,1-4; vö. 10,44). Ez valójában az Új
Szövetség különleges ajándéka volt. Az elõzõ
szövetség által a törvény Isten népének
adatott; az új által Isten Lelke áradt ki minden testre a
prófétai ígéret szerint (ApCsel 2,16-21; vö.
Joel 3,1-5 LXX). A "Szentlélekben" való keresztségük
által (ApCsel 11,16; vö. Mt 3,11 és párh.) az
apostolok megkapták a lelkesedést és a bátorságot
a Krisztusról való tanúságtételre (ApCsel
2,23-26; 10,39 stb.), az Isten szavának nagyhatású hirdetésére
(parrhésia, ApCsel 4,29.31), és az Úr Jézus nevében
való csodatételre (ApCsel 3,6 stb.). Így jött létre
a Jézus Krisztusban hívõk közössége. Késõbb
az egyház, amely "a Szentlélekben" épült
fel (ApCsel 9,31; Róm 15,16-19; Ef 2,20-22), úgy növekedett
a zsidók és a nemzetek között, hogy tanúságot
tett Krisztusról és Isten országáról, és
eljutott "egészen a föld végsõ határáig"
(ApCsel 1,8).
b) Az evangéliumi hagyományokat ebben a húsvéti fényben
gyûjtötték össze és írták le
fokozatosan, mígnem azok a négy könyvben rögzített
formát kaptak. Ezek a könyvek nemcsak azokat a dolgokat tartalmazzák,
"amiket Jézus tett és tanított" (ApCsel 1,1),
hanem azok teológiai értelmezését is megadják
(vö. a Pápai Biblia Bizottság 1964. május 14-i,
Instructio de historica Evangeliorum veritate c. dokumentumát). Ezekben
a könyvekben meg kell tanulnunk keresni az illetõ evangelista
krisztológiáját. Ez különösen igaz Jánosra
nézve, akit a patrisztikus korban a "Teológus" jelzõvel
illettek. Ugyanígy más újszövetségi szerzõk
is különféleképpen értelmezték Jézus
szavait és tetteit, méginkább halálát és
feltámadását. Beszélhetünk tehát Pál
apostol krisztológiájáról is, amely új és
új formát ölt elsõ leveleitõl kezdve a tõle
eredõ hagyományig. Ismét más krisztológiákat
találunk a Zsidó levélben, az 1.Péter-levélben,
a Jelenések könyvében, Jakab és Judás levelében
és a 2.Péter-levélben, bár ezek az írások
eltérõ kidolgozottságot mutatnak.
Ezek a krisztológiák nemcsak abban különböznek
egymástól, hogy más és más fénnyel
világítják meg Krisztus alakját, aki beteljesíti
az Ószövetséget. Némelyikük új elemeket
is elõhoz, különösen Máté és Lukács
"gyermekség-elbeszélései", amelyek Jézus
szûzi születését tanítják, míg a
preegzisztencia misztériumát Pál és János írásai
tárják fel. Sehol sem találunk azonban egy kimerítõ
traktátust a "Krisztus az Úr, a Közvetítõ
és a Megváltó" témáról. Az újszövetségi
szerzõk, éppen mint lelkipásztorok és tanítók,
ugyanarról a Krisztusról tanúskodnak, de eltérõ
szólamokon, melyek különbsége egy zenemû összhangot
adó szólamaihoz hasonlítható.
c) Mindezeket a tanúságokat azonban összességükben
kell elfogadni, hogy a krisztológia, mint Krisztusról szóló,
hitbõl fakadó és hiten alapuló tudás, igaz és
hiteles legyen a hívõ keresztények között. Bárki
jogosan megteheti, hogy inkább ezt vagy azt a tanúságot
fogadja el könnyebben, mert az alkalmasabbnak tûnik Krisztus jelentésének
kifejezésére az adott mentalitás vagy kultúra számára.
A hívõk számára azonban ezek a tanúságok
alkotják azt az egyetlen evangéliumot, amit Krisztus hirdetett és
ami róla szól. Egyik sem utasítható el azon az
alapon, hogy másodlagos fejlõdés eredményeként
nem fejezi ki Krisztus igazi képét, vagy hogy egy letûnt
kultúra jegyeit viselve magán mára jelentõségét
vesztette. A szövegek értelmezése, ami szükséges
marad, nem vezethet oda, hogy tartalmukból bármit is elvetünk.
d) Az újszövetségi szerzõk által krisztológiájuk
kidolgozásakor használt kifejezési módok nagy
figyelmet érdemelnek. Ahogy már mondtuk (2.2.1.4), ezek a kifejezések
nagyon gyakran magából a Szentírásból származnak.
Mégis, amikor az evangéliumi üzenet érintkezésbe
került a különbözõ hellenista tanításokkal
és vallásokkal, az apostoli kor lelkipásztorai és
tanítói elkezdték okosan átvenni a pogányok
között használatos korabeli beszédmód fogalmait és
képeit, a hit követelményeinek megfelelõ értelmezést
adva ezeknek. Bár nem sok példát találunk erre (pl.
a pléróma szó Kol 1,19-ben), mégsem írhatjuk
ezt valamiféle hamis szinkretizmus számlájára. A
sugalmazott szerzõk ugyanis ezzel ugyanarról a Krisztusról
beszélnek, mint akit mások közvetlenül a Szentírásból
vett szavakkal írnak le. Ezzel azonban megnyitották az utat a késõbbi
korok teológusai számára, akik szükségét
érezték annak, hogy "segédletként" olyan
nyelvezetet találjanak, amely koruk emberei számára világossá
teszi a Szentírás jellegzetes nyelvét, hogy így az
evangélium helyes és átfogó hirdetése minden
kor minden emberéhez eljuthasson.
2.2.3 Krisztus,
az üdvösség Közvetítõje
2.2.3.1 Krisztus jelen van egyházában
a) Krisztus övéivel marad mindörökké (Mt 28,20). Az
egyház, amelynek egész élete az Úr
Krisztusból fakad, ezt a parancsot kell hogy teljesítse:
kimeríteni Krisztus misztériumának
mélységeit és megismertetni azt az emberiséggel. Ez
azonban csak hitben és a Szentlélek mûködése
révén valósítható meg (1Kor 2,10-11). Ez a
Lélek osztogatja ajándékait mindenkinek úgy,
ahogyan neki tetszik (vö. 1Kor 12,11), "Krisztus testének
felépítésére, amíg mindannyian el nem jutunk
a hit egységére és Isten Fiának ismeretére,
a felnõtt férfikorba, Krisztus teljességének
mértéke szerint" (Ef 4,12-13). Így az egyház,
amely a világban él, hite által megtapasztalja a benne
élõ Krisztust (vö. Mt 18,20). Ezért szilárd
reménnyel igyekszik az Úr dicsõséges
eljövetele felé. Ez a vágy az imádságban
fejezõdik ki, különösen amikor az Úr
kínszenvedését és feltámadását
ünneplik, és eljövetelét várva
kiáltják: "Jöjj, Urunk Jézus" (Jel 22,20;
vö. 1Kor 16,22).
b) Az egyház dolga, hogy hitelesen fölismerje Krisztus
jelenlétét és mûködését az emberi
történelem különféle helyzeteiben. Ezért az
egyháznak törekednie kell az "idõk jeleinek"
felismerésére, és az evangélium
fényében értelmeznie kell azokat (vö. Gaudium
et Spes 4). Ennek érdekében az evangélium
szolgáinak és a híveknek, mindegyiknek a maga
funkciója szerint, meg kell tartaniuk Isten, a Megváltó
tanítását (Tit 2,10), és "meg kell
õrizniük a letéteményt" (1Tim 6,20), nehogy
"a megtévesztõ tanítás minden szele ide-oda
hányja õket" (Ef 4,14). A Krisztusba vetett igaz hitet, a
Szentlélek hiteles mûködését és a
hívõ keresztények helyes "praxisát"
mindig alá kell vetni a
"megkülönböztetésnek" (1Kor 12,10) és a
"próbának" (1Jn 4,1).
Az igaz hit a Krisztusba, Isten Fiába vetett hit, aki "testben
jött el" (1Jn 4,2), aki az Atya nevét kinyilatkoztatta az
embereknek (Jn 17,6), aki "váltságul adta
önmagát sokakért" (1Tim 2,6; vö. Mk 10,45
és párh.), aki harmadnap föltámadt (1Kor 15,4), aki
fölvétetett dicsõségben (1Tim 3,16), aki Isten
jobbján ül (1Pét 3,22) és akinek dicsõséges
eljövetelét várjuk az idõk végén
(1Pét 3,22). Az a krisztológia, amely nem vallja mindezeket,
eltér az apostoli hagyománytól, amely Szent Irenaeus
szerint a hit végsõ szabálya (Demonstratio apostolica 3.):
"az igazság szabálya", amelyet minden egyházban
megõriztek az apostoli utódlás által (Adv. Haer.
3.1,2) és minden keresztény elfogadott a keresztségben
(uo. 1.9,4).
c) Ugyanígy, a Szentlélek mûködését is
biztos jelek segítségével kell
megkülönböztetni. Az egyházat Isten Lelke vezérli
útjain. De, akárcsak az egyes hívek (Róm 8,14),
"nem vetheti bizalmát minden szellembe" (1Jn 4,1). Isten Lelke
ugyanis nem más, mint "Jézus Lelke" (ApCsel 16,7), aki
nélkül senki sem mondhatja: "Jézus az Úr"
(1Kor 12,3). Ugyanez a Lélek juttatja eszébe a
tanítványoknak mindazt, amit Jézus mondott (Jn 14,26)
és vezeti el õket a teljes igazságra (Jn 16,13),
míg "Isten szavai" be nem teljesednek az egyházban (Dei
Verbum 8).
Ez által a Lélek által támasztotta fel az Atya
Jézust halottaiból (Róm 8,11), hogy benne új
teremtményt hozzon létre "igazságban és
szentségben" (Ef 4,24). Isten õáltala
támasztja életre mindazokat, akik hittek Krisztusban (Róm
8,11; 1Kor 6,14). A keresztség és a hit által (1Kor 6,15)
a keresztények Krisztus tagjai lesznek és még
testükben is egyesülnek vele, amely részt kap az õ
életébõl és a Szentlélek
templomává lesz (1Kor 6,19). Így mindannyian egy testet
alkotnak, amely maga a megfeszített és föltámadt
Krisztus. Ez a test, amelyet egyetlen Lélek éltet (1Kor 12,12k;
Ef 4,4), tagjaiként fölvesz minden megkeresztelt embert: így
épül fel az egyház (Ef 4,16). Krisztus a feje ennek a
testnek, melyet õ éltet és õ adja neki a
növekedést (Kol 2,19) e Lélek "ereje" által
(Ef 4,16). Ez az "új teremtmény" (2Kor 5,17; Gal 6,15),
amelyben Krisztus kiengeszteli mindazt, amit a bûn megosztott.
Kiengeszteli az embereket egymással (Ef 2,11-18), a
bûnösöket Istennel, akinek azok ellenségei lettek az
engedetlenség által (2Kor 5,18-20; Róm 5,10; Kol 1,21),
sõt az egész világegyetemmel, ahol Krisztus
legyõzte az emberiséget elnyomó Gonosz erõit (Kol
1,20; 2,15; Ef 1,10.20-22).
2.2.3.2 A teljes Krisztus mint a mindenség célja
a) A Krisztus által elhozott üdvösséget tehát
"teljesnek" kell mondanunk, mert az ember testi létére
is kiterjed (Róm 6,3-4; Kol 2,11-12) a keresztség, az eukarisztia
(vö. 1Kor 10,16-17) és a többi szentség kegyelme
által. Így Krisztus szentsége, amelyet közöl az
egyházzal, átárad a keresztények
életébe, hogy általuk a világhoz is elérjen.
"Elsõszülött" testvérük nyomában
(Róm 8,29) résztvesznek Isten országának
építésében, amelyet Krisztus indított el az
emberek között, meghirdetve a szeretet, igazságosság
és béke programját (Gal 5,22-23; Fil 4,8; Kol 3,12-15). A
Mester példáját követve nekik is
"életüket kell adniuk barátaikért" (1Jn 3,16).
Mivel Jézust azért küldte az Úr, hogy a szegényeknek
hirdesse az evangéliumot, a foglyoknak a szabadulást, és
hogy az elnyomottaknak meghozza a szabadságot (Lk 4,18-21), ezért
tanítványainak is feladata, hogy folytassák a felszabadításnak
ezt a szolgálatát. Az egyház így készül
Krisztus végsõ uralmának eljövetelére, amikor
mindent hatalma alá vet és önmagát pedig az Atyának
veti alá, "hogy Isten legyen minden mindenben" (1Kor 15,28). E
cél érdekében az egyház most tagjai révén
beilleszkedik ebbe a világba. Nem arra szólítja fel
tagjait, hogy elhagyják a világot, hanem rajtuk keresztül mûködik,
hogy az evangélium szelleme átjárhassa összes -
családi, társadalmi és politikai - struktúrát.
Így Krisztus, aki jelen van e világ ügyeiben, kiárasztja
rájuk üdvözítõ kegyelmét. Õ, aki
"leszállt az alsó földi tájakra" és
"minden ég fölé emelkedett", most "mindent
betölt" (Ef 4,9-10).
b) Ebbõl semmi sem valósulhat meg kínlódás és
szenvedés nélkül (Mt 5,11; Jn 15,20; 16,33; Kol 1,24). A bûn,
amely belépett ebbe a világba már a kezdetkor (Róm
5,12), továbbra is rombol benne. Isten uralma, bár már
elkezdõdött, még nem nyilvánult meg teljes mértékben.
Apránként halad elõre, a szülõ asszony fájdalmával
(Mt 24,8; Jn 16,21-22). Mindaz, ami teremtmény, alá van vetve a
hiábavalóságnak és várja a szabadulást
a romlás kötelékeibõl (Róm 8,19-21). Halála
és feltámadása által azonban Krisztus már gyõzött
a bûn fölött; legyõzte "e világ fejedelmét"
(Jn 12,31; 16,11.33). Ezért õt követve és az õ
kegyelmétõl indíttatva a keresztényeknek küzdeniük
kell és, ha kell, vértanúságot és halált
kell szenvedniük érette (Mt 24,9-13 és párh.; Jn
16,2; Jel 6,9-11), hogy a jó gyõzzön a gonosz fölött,
amíg el nem jön "az új ég és az új
föld, az igazságosság hazája" (2Pét
3,13).
Akkor majd elismerik, szeretik és imádják õt,
aki elõbb szeretett minket (1Jn 4,19); szolgálni fogja õt minden
emberi lény, akik fogadott gyermekeivé lesznek (Ef 1,5). Üdvözítõ
mûve így teljesedik be az örökkévalóságban,
melyet Õ visz végbe irgalommal, hûséggel és mélységes
türelemmel (Róm 2,4-5; 3,25-26; 9,22), amióta elõször
hívta az embert, és amelytõl az ember elfordult, egészen
addig a napig, amikor mindenki végtelen boldogságot élvezhet
majd, és így kiálthat: "A trónon ülõnek
és a Báránynak legyen áldás, tisztelet, dicsõség
és hatalom örökkön örökké" (Jel
5,13).
|