Második rész
A SZENTÍRÁS ÁTFOGÓ TANÚSÁGA KRISZTUSRÓL

1. fejezet
Isten üdvözítõ tettei és a messiási remény Izraelben

Jézus és az elsõ keresztény közösség nyilvánvalóan elismerte azoknak az Írásoknak az isteni tekintélyét, amelyeket Ószövetségnek nevezünk. Ahogyan arról szent írói tanúskodnak, Izrael eljutott a hitre, hogy Isten üdvözíteni akarja õt és ismeri útjait. Az Isten és népe közötti kapcsolatnak ez az elsõdleges tapasztalata tehát szilárd alapon áll, és fontossága megérdemli, hogy helyesen mérjük fel.

Ezekben az írásokban három dolgot kell kiemelnünk, amelyrõl a keresztények úgy találják, hogy beteljesedett Jézus Krisztusban: a) az igaz Isten ismeretét, aki minden más istentõl különbözõ és aki Izrael reményének alapja; b) Isten üdvözítõ akaratának tapasztalatát, amelyet Izrael a többi nép között lejátszódó történetének során szerzett; c) a közvetítés különbözõ formáit, melyek révén a szövetség megtartása, valamint Isten és az emberiség közösségre lépése állandóan elõre haladt. Nincs szó itt arról, hogy az Izraelnek adott isteni kinyilatkoztatás különbözõ szakaszait vázoljuk fel, hanem inkább a fõ tanúságokat akarjuk felidézni az "Elsõ Szövetségbõl", amelyet a keresztény közösség hallgatott és amelyet az elérkezett Krisztus fényében értelmezett.

2.1.1 Isten és a róla adott kinyilatkoztatás az Ószövetségben
2.1.1.1 Az ókori Közel-Kelet minden istenkeresõ népe "valamiképpen õutána tapogatózott" (ApCsel 17,27). A Bölcsesség Könyve szerint keresésükben tévútra jutottak, mert elbûvölte õket a dolgok szépsége, és ennek a világnak az erõit tekintették isteneknek, nem figyelve arra, mennyivel csodálatosabb Az, aki alkotta õket (13,3). Isten azonban kinyilvánította magát Izraelnek, mint aki keresi az embert: õ hívja Ábrahámot (Ter 12,1-3) és utódokat ad neki, akik az õ népe lesznek majd a föld összes népe közül (Kiv 19,5-6; MTörv 7,6), mégpedig puszta kegyelembõl (MTörv 7,8). Ábrahámban és utódaiban áldást nyer majd a föld minden népe (Ter 12,3; 22,18; 26,4). Egyedül ebben az Istenben találják meg üdvösségüket (Iz 45,22-25), és egyedül Õrá építik reményüket (Iz 51,4-5).
2.1.1.2 Isten, a mindenség teremtõje (Ter 1,1-2,4), elsõsorban úgy nyilvánítja ki magát Izraelnek, mint a történelem Ura és Irányítója (Ámosz 1,32,16; Iz 10,5k). Õ az "Elsõ és Utolsó", és rajta kívül nincs isten, aki olyan tetteket mûvelne, mint Õ (Iz 44,6; 45,5-6). Nincs másutt Isten, csak Izraelben (Iz 45,14), Õ az egyetlen (45,5). Különösképpen pedig úgy nyilvánul meg az emberek elõtt, mint király. Bár a teremtésben már kinyilvánította királyi hatalmát (Zsolt 93,1-2; 95,3-5), méginkább kimutatja azt az Izrael sorsáról (Kiv 15,18; Iz 52,7) és az Õ eljövendõ királyságáról (Zsolt 98) való gondoskodásban. Ennek a királyi tekintélynek kiemelt helye a kultuszt, amelyet Jeruzsálemben mutatnak be Istennek (Iz 6,1-5; Zsolt 122). Miután Izrael maga választott urakat magának (1Sám 8,1-9) és végül megtapasztalta az ilyen királyok nehéz igáját (1Sám 8,10-20), Istenében találta meg jó pásztorát (Zsolt 23; Ez 34), mert õ mindörökre "hûséges, igazságos és egyenes" (MTörv 32,4), "jóságos és irgalmas... hosszantûrõ és gazdag kedvességben és hûségben" (Kiv 34,6).

Az emberekhez közel jövõ Isten jelenti tehát Izrael hitének mintegy a magvát. Neve, amelyet a YHWH szó fejez ki, ennek a hitnek a megvallása (vö. Kiv 3,12-15), és egyúttal meghatározza a kapcsolatot is, amelyre népével lépni kíván, amikor hûségre hívja népét.

2.1.2 Isten és emberiség: ígéretek és szövetség
2.1.2.1 Rendületlen akarata által (Jer 31,35-37), melyet "önmagára" tett esküjében (Ter 22,16-18) nyilvánított ki, ez az Isten szövetségre lépett a néppé kovácsolt emberekkel. Vezetõket állított népe élére, akiket arra hívott, hogy végrehajtsák tervét: Ábrahámot (Ter 18,19), Mózest (Kiv 3,7-15), a "bírákat" (Bír 2,16-18), és a királyokat (2Sám 7,8-16). Az õ tevékenységük által akarta Isten megszabadítani népét minden köteléktõl vagy idegen uralomtól (Kiv 3,8; Józs 24,10; 2Sám 7,9-11), nekik adni az ígéret földjét (Ter 15,18; 22,17; Józs 24,8-13; 2Sám 7,10) és végül elhozni az üdvösséget (Kiv 15,2; Bír 2,16-18). Ugyanígy az õ tevékenységük által akarta Isten átadni népének parancsait és törvényeit (Ter 18,19; Kiv 15,25; 21,1; MTörv 5,1; 12,1; Józs 24,25-27; 1Kir 2,3). Ezeknek a parancsoknak és törvényeknek a megtartása válik majd Izrael számára a hitvallás különleges formájává, amikor megadja a tiszteletet embertársainak személye és vagyona iránt (Kiv 20,3-17; MTörv 5,6-21; Kiv 21,2k; Lev 19). Az ígért és megadott föld, valamint a törvény iránti engedelmesség kapcsolatát fejezi ki a Szentírásban a "szövetség" (berít) jogi fogalma. Általa új, Istentõl elhatározott kötelék létesül közte és az emberek között.

Ez a nép és vezetõi természetesen szabadon alávetik magukat ennek a szövetségnek (Kiv 24,3-8; MTörv 29,9-14; Józs 24,14-24). Szüntelen kísértésnek voltak azonban kitéve, hogy más istent imádjanak, mind YHWH-t (Kiv 32,1-6; Szám 25,1-18; Bír 2,11-13), elnyomják embertársaikat az igazságtalanság minden formájával (Ám 2,6-8; Oz 4,1-2; Iz 1,22-23; Jer 5,1k), és így megszegjék az Istennel kötött "szövetséget" (MTörv 31,16.20; Jer 11,10; 32,32; Ez 44,7). Egyes királyok különösen rossz hírnévre tettek szert az igazságtalanság révén (Jer 22,13-17) és a szövetség megszegésével (Ez 17,11-21). Isten hûsége azonban végül le fogja gyõzni az emberek hûtlenségét (Oz 2,20-22), új szövetség kötésével (Jer 31,31-34), amely örök és felbonthatatlan lesz (Jer 32,40; Ez 37,26-27). Ez a szövetség valójában nemcsak Ábrahám leszármazottaira terjed majd ki, akiket a körülmetélés kijelöl (Ter 17,9-13), hanem minden emberre a szivárvány jele révén (Ter 9,12-17; vö. Iz 25,6; 66,18).

2.1.2.2 A próféták szóvá tették a botrányt, amit ennek a szövetségnek a többszöri megszegése okozott és aminek õk is tanúi voltak, és amely miatt Isten elítélte választott népét (2Kir 17,7-23). Másrészt a próféták Isten minden emberi hûtlenséget felülmúló hûségének nagy tanúivá lettek. Ez az Isten át fogja alakítani az ember szívét, megadva neki a képességet, hogy teljesítse kötelességeit a törvénynek való engedelmesség által (Jer 31,33-34; Ez 36,26-28). Bár Izrael oly sokszor megszegte a szövetséget, a próféták soha nem vesztették el reményüket, hogy Isten egy nap szabadulást hoz népének, határtalan szeretete és hosszantûrése miatt (Ám 7,1-6; Oz 11,1-9; Jer 31,1-9)  -  még olyankor is, amikor a történelem legszomorúbb idõszakait élték (Ez 37,1-4).

Isten Dávidban beteljesítette korábbi ígéreteit, hogy Izrael sok törzsébõl egy szabad népet szerezzen, amely saját földjén élhet (2Sám 7,9-11). Bár Dávid utódai nemigen követték õt, a próféták várták azt a királyt, aki, mint Dávid (2Sám 8,15), egyenlõséget és igazságot szolgáltat, különösen az ország legszegényebbjeinek és a leginkább kiszolgáltatottaknak (Iz 9,5-6; Jer 23,5-6; 33,15-16). Ez a király majd kinyilvánítja Isten "buzgóságát" népe iránt (Iz 9,6) és biztosítja a kezdettõl fogva ígért békét (Ám 9,11-12; Ez 34,23-31; 37,24-27).

A próféták azt is elõre hirdették, hogy Jeruzsálem városa, miután megtisztul, ismét helyreáll, és ott Isten a templomában fog lakni. Bizonyos szimbolikus neveket adtak neki mint pl. "Igazságosság Városa" (Iz 1,26), "Az Úr a mi Igazságosságunk" (Jer 33,16), "Itt lakik az Úr" (Ez 48,35); és falait "Üdvösségnek", kapuit "Dicséretnek" nevezik majd (Iz 60,18). Minden nemzet, amely már most is kapcsolódik Dávid örök szövetségéhez (Iz 55,3-5), meghívást kap, hogy részesüljön Izrael Istenének üdvösségébõl a helyreállított szent városban (Iz 62,10-12), mert Sionról jön a törvény és az igazságosság, hogy a föld végsõ határáig kiáradjék (Iz 2,1-5; Mik 4,1-4); és egyedül YHWH-ben találnak üdvösséget (Iz 51-48).

2.1.3 Az üdvösség közvetítésének különbözõ módjai
2.1.3.1 Maga Isten az, aki megmenti népét és az egész emberi nemet; de ennek megtételére a közvetítés különbözõ formáit veszi igénybe.
a) A király különleges helyet foglal el ebben az eljövendõ üdvösségben. Amikor a királyt fiának fogadja (2Sám 7,14; Zsolt 2,7; 110,3 LXX; 89,27-28), Isten átadja neki a hatalmat, hogy legyõzze népe ellenségeit (2Sám 7,9-11; Zsolt 2,8-9; 110,1k; 89,23-24). Ezzel az erõvel ruházták fel azelõtt a bírákat is, mint megmentõket (Bír 2,16). A király megkapja az isteni bölcsesség ajándékát (1Kir 3,4-15,28), hûségesnek kell lennie a szövetség Istenéhez (1Kir 11,11; 2Kir 22,2), és gondoskodnia kell arról, hogy egyenlõség és igazságosság legyen az egész birodalomban, különösen a szegények, az özvegyek és az árvák javára (Iz 11,3-5; Jer 22,15-16; Zsolt 72,1-4.12-14). A Második Törvénykönyv helyesen hangsúlyozza a király feladatát, hogy teljesítse a szövetségbõl fakadó kötelezettségeket (MTörv 17,16-20). Sõt, csak akkor tud a király békét és szabadságot biztosítani népének, ha hûséges az igazságosság megtartásában (Zsolt 72,7-11; Jer 23,6; Iz 11,5-9). Ha viszont, ahogy gyakran megtörtént, a király hûtlennek bizonyul szövetségi kötelességeihez, akkor az egész népet magával vonja a pusztulásba (Jer 21,12; 22,13-19). Maguk a nemzetek is arra nyernek meghívást, hogy ebbõl az ajándékból részesüljenek, amelyet Isten ad az emberiségnek (Zsolt 72,17).
b) Bár a királyok is gyakoroltak papi funkciókat (2Sám 6,13.17-18; 1Kir 8,63k, stb.), az ilyen funkciókat sajátosan egy levita pap fejtette ki (MTörv 18,1-8). Ezt a papi funkciót erõteljes mértékben a törvényhez való kapcsolata szabályozza (Jer 18,18): a pap a törvény õre (Oz 4,6; MTörv 31,9); õ tanítja annak különbözõ parancsait (Mal 2,6-7; MTörv 33,10). Kultikus funkciójában megszenteli önmagát és az egész izraelita közösséget, hogy lehetõvé váljon az Isten elõtt kedves áldozat (MTörv 33,10). Mivel azonban az istentisztelet az üdvösség múltbeli tetteit ünnepli (Zsolt 132; 136) és felidézi Izrael kötelességét Istennel szemben (Iz 1,10-20; Oz 8,11-13; Ám 5,21-25; Mik 6,6-8), a papi istentisztelet a próféták egyértelmû tanúsága szerint csak annyira éri el célját, amennyire minden pap betölti szerepét, mint a törvény szolgájáét (Oz 4,6-10).
c) A próféta nagyon fontos funkciót töltött be Izraelben, abban, ahogy történelme során a nép megtapasztalta az üdvösséget. A próféta, Isten szavától áthatva (Jer 18,18), mindig ott volt Izrael történelmének legkomolyabb válságainál (Jer 1,10). Legfõbb feladata, hogy elítélje akár a nép, akár a vezetõ hûtlenségét vallási és politikai dolgokban (1Kir 18). Isten méltó tisztelete érdekében a próféta megköveteli, hogy az emberek is tiszteletet kapjanak személyükben és tulajdonukban, a Sínai szövetség parancsai szerint (1Kir 21; Ám 2,6-8; 5,7-13; Oz 4,1-2; Mik 3,1-4; Jer 7,9). A törvény minden megszegése Isten ítéletét hívja le a bûnös népre, amelyet még a próféta közbenjárása sem tud elfordítani róluk (Ám 7,7-9; 8,1-3). Csak a hívõk õszinte megtérése fogja elérni, hogy Isten ismét megmutassa üdvösségét (Ám 5,4-6; Jer 4,1-2; Ez 18,21-23; Joel 2,12-17). Mivel azonban ez a megtérés ingatagnak és törékenynek látszik (Oz 6,4), ha ugyan nem egészen lehetetlennek (Jer 13,23), csak Isten hozhatja el (Jer 31,18; Ez 36,22). A próféta ezért tud jobb idõket jövendölni, még a legsúlyosabb csapások idején is (Oz 2,20; Iz 46,8-13; Jer 31,31-34; Ez 37). Ez a fajta pedagógia elõkészíti az isteni szeretet gyõzelmét az emberiség bûnös állapota felett (Oz 11,1-9; Iz 54,4-10).
d) A bölcsek, tanítók feladata, hogy felfogják az értelmét ennek a világnak, melyet a Teremtõ az emberekre bízott (Sir 16,24-17,14), egyszerre Isten ajándékaként és jóságának megnyilvánulásaként (Ter 1,1-2,4; Zsolt 8). A bölcsnek kell összegyûjtenie és a kinyilatkoztatás fényében helyesen megítélnie az emberek különféle egyéni és társadalmi tapasztalatait, nekik kell átadniuk ezeket a következõ nemzedékeknek, kívánandó és elérendõ célként (Péld 1-7) vagy tiszteletre méltó misztériumként (Péld 30,18-19). Az is elõfordulhat azonban, hogy a bölcs túlértékeli saját tanácsait (Iz 5,21; 29,13-14), és általuk vezettetve még véthet is az Úr törvénye ellen. (Jer 8,8-9). Ezért nagyon fontos, hogy a bölcs felismerje ennek a bölcsességnek a határait, hogy így az emberiség számára boldogságot és jólétet szerezzen (Préd 1,12-2,26).
2.1.3.2 A történelem megmutatta, hogy a közvetítésnek ezek a különféle formái elégtelennek bizonyultak, hogy az emberek számára létrehozzák az Istennel való maradandó egységet. Az egyre ismétlõdõ visszaesések után Isten felszította népe lelkében a reményt új közvetítõk iránt, akiknek a tevékenysége révén uralma végre maradandóan eljöhet.
a) A letûnt dávidi királyokkal összehasonlítva a messiás király alacsony sorú lesz; véget vet a háborúnak és békét hoz minden nemzetnek (Zak 9,9-10; vö. Zsolt 2,10-12). Bár a messiási uralom végleges eljötte magának Istennek a mûve lesz (Dán 2,44-45), mégis szent népének tettei érik majd el (Dán 7,27), amikor eljön az "örök igazságosság" és sor kerül "a Szentek Szentjének fölkenésére" (Dán 9,24).
b) Az egyetemes szövetséget az Úr Szolgája pecsételi majd meg, akit mély titok övez. Õ majd kinyilvánítja az egész világnak az egyetlen és igaz üdvözítõ Istent, és helyreállítja az Istentõl akart rendet (Iz 42,1-4; 49, 1-6). Õ, aki osztozik tévelygõ népének szenvedéseiben, mindannyiuk bûnét hordozza majd, hogy sokakat elvezessen az igazságosságra (Iz 52,13-53,12).
c) Végül, az idõk teljességekor, megjelenik majd az Emberfia (akit akkor úgy értelmeztek, mint népet: "a Magasságbeli szentjeit", Dán 7,18), aki az "Isten elé érkezik az ég felhõin" (Dán 7,13-14), hogy örök hatalmat nyerjen a föld minden népe fölött, akik engedelmeskednek majd neki (Dán 7,27).
2.1.3.3 Izrael népe, hogy kifejezze hitét Istennek ebben a tevékenységében a világban és az emberi történelemben, teremtõ és megváltó jelenlétének kifejezésére bizonyos hatalmakat képét használta, amelyeket a pogány vallásokban olykor istenségeknek tartottak, de akiket alárendeltek Ábrahám Istenének.
a) A Lélek, mint Isten ereje, elnökölt minden dolgok teremtésénél és szüntelenül megújítja azokat (Zsolt 104,29-30). Különösen a történelem során mûködik. Mint Isten ereje, embereket tesz képessé arra, hogy betöltsenek bizonyos feladatokat. A Lélek az, aki a bírákat eltölti, hogy megszabadítsák Izraelt (Bír 3,10; 6,34; 11,29); õ ereszkedik le Dávid királyra (1Sám 16,13), az eszményi királyra (Iz 11,2), az Úr Szolgájára (Iz 42,1-4)  -  hogy mindegyiküket Isten uralmának igaz közvetítõjévé tegye a világban. A Lélek érteti meg a prófétákkal korukat (Ez 2,1-7; Mik 3,8) és õ adja nekik a közeledõ üdvösség reményét (Iz 61,1-3). A végidõkben ez a Lélek fog új népet teremteni, amely fölkél halottaiból (Ez 37,1-14), hogy megtartsa Isten parancsait (Ez 36,26-28). Végül minden emberben ott lakik majd a Lélek, aki kitárja elõttük az üdvösség kapuját (Joel 3,1-5).
b) Isten Szavát nem csupán úgy kapják az emberek, mint üzenetet (vö. MTörv 4,13 és 10,4: a "tízparancsolat"), hanem ez különleges értelemben egy tevékeny erõ, amely mindent kinyilvánít. Isten maga is szava által "szólt és meglettek" (Zsolt 33,6-9; vö. Ter 1,3k). A Teremtés az õ Szavának mûve ugyanúgy, ahogy az õ Lelkéé (Zsolt 33,6). Isten szava, amelyet a próféták ajkaira helyez (Jer 1,9), olykor örömük lesz (Jer 15,16), olykor pedig tûz lesz a csontjaikban (Jer 20,9; vö. 23,29). Végül a Szó, ahogy a Lélek is, fokozatosan személyes jegyeket ölt: lakást vesz Izrael ajkán és szívében (MTörv 30,14), "szilárdan áll örökre a mennyben" (Zsolt 119,89); elküldik, hogy végrehajtsa a rábízott feladatot (Bölcs 18,15-16) és soha nem tér vissza dolgavégezetlen (Iz 55,11). A rabbinikus hagyomány nagyon ragaszkodik majd ehhez az alakhoz: Isten szava (Memra) magának Istennek a tevékenységét fejezi majd ki a világhoz fûzõdõ kapcsolataiban.
c) A Bölcsesség a Példabeszédek Könyvében már nem csupán a királyok egyik jellemzõje vagy a sikeres élet elérésének módja; hanem úgy is megjelenik, mint isteni teremtõ Bölcsesség (Péld 3,19-20; vö. 8,22k). Általa a királyok képesek lesznek az uralkodásra (8,15-16); meghívja az embereket, hogy kövessék útjait és így életet találjanak (8,32-35). Minden más elõtt teremtetett, õ elnökölt a mindenség teremtésénél és örömét leli abban, hogy az emberek fiaival legyen (8,22-31). Késõbb azt állítja, hogy "a Magasságbeli szájából jött elõ" (Sir 24,3), hogy így egyenlõnek mondja magát a Szövetség Könyvével és Mózes törvényével (Sir 24,23; Bár 4,1). Salamon Bölcsességeinek Könyvében neki tulajdonítja a mindent átható Lélek birtoklását (Bölcs 7,22); nem más, mint "az örök fényesség ragyogása, Isten fönségének makulátlan tükrözõdése, jóságának képmása" (7,26).

2.1.4 E kiváltságos vallási tapasztalat értékelése
2.1.4.1 Az Ószövetség könyvei, amelyeket szünet nélkül újra és újra olvastak és értelmeztek, Izrael tapasztalatainak kiváltságos tanúságai, azé a reményé, amelyet fentebb röviden vázoltunk. Jézus idejében a zsidók reménye különféle formát öltött a politikai frakciók különféle csoportjai körében uralkodó nézetek szerint. Bár e remény végsõ beteljesülését biztosnak tartották, mégis homályos maradt a beteljesedés módja. A farizeusok például úgy tartották, hogy a messiás király Dávid sarja lesz, míg az esszénusok e királyi Messiás (Fölkent) mellett, akit a politikai hatalom illet majd, egy papi Messiást is vártak (vö. Zak 4,14; vö. Lev 4,3), aki megelõzi az elõbbit, sõt egy Prófétát is, akik mindkettõ elõtt jár majd (vö. MTörv 18,18; 1Makk 4,46; 14,41).
2.1.4.2 Izrael népében a hit és a remény középpontja volt a várakozás Isten uralmára, amely üdvösséget hoz majd minden embernek és gyökeresen átalakítja az ember állapotát. Eljövetele, az örömhír (evangélium) tárgya, fölemeli majd Jeruzsálemet és az egész világot beragyogja (Iz 52,7-10). Ez az egyenlõségen és igazságosságon alapuló uralom kinyilvánítja majd minden ember elõtt Isten szentségének igazi jellegét, aki minden ember üdvösségét akarja (Zsolt 93,96-99). Evilág erõit azonban, amelyek Isten királyi hatalmát bitorolták, megfosztják majd hiú címeiktõl (Dán 2,31-45). Isten uralmának nagyszabású megnyilatkozásai között mindenekelõtt az ember halála fölötti gyõzelme nyer említést, amelyet a feltámadás által valósít meg (Iz 26,19; Dán 12,2-3; 2Makk 7,9.14; 12,43-45).

Keresztelõ János szerepe volt, hogy hirdesse ennek a végsõ uralomnak a küszöbön álló beköszöntét, melyet az hoz majd el, "aki erõsebb" nála (Mt 3,11-12 és párh.). Betelt az idõ, mindenki megtapasztalhatja az igazi üdvösséget, aki bûnbánatot tart (Mk 1,1-8; Mt 3,1-12; Lk 3,1-18).