2. fejezet
Az üdvösség ígéreteinek beteljesülése Jézus Krisztusban

2.2.1 Jézus Krisztus személye és küldetése
2.2.1.1 Az evangélium tanúsága "Amikor eljött az idõk teljessége" (Gal 4,4), a názáreti Jézus, aki "asszonytól született, a törvénynek alávetve", megjelent, hogy beteljesítse Izrael reményét. Szava szerint azáltal, hogy hirdeti az evangéliumot, "beteljesedett az idõ, és elközelgett az Isten uralma" (Mk 1,15). Személyében ez az ország már jelen van és mûködik (vö. Lk 17,21 és a példabeszédek Isten országáról). A csodái és nagy tettei, amelyeket õ Isten Lelke által végez, megmutatják, hogy elérkezett az Isten országa (Mt 12,28). Jézus nem azért jött, hogy "eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy beteljesítse" (Mt 5,17).

Ezt a beteljesedést azonban nem tarthatjuk ahhoz hasonlónak, amire a korabeli emberek a Szentírást olvasva következtettek. Hogy lássuk a különbséget a két értelmezés között, pontosan kell mérlegelni az evangéliumok tanúságát. Ezek az írások tanítványoktól származnak, akik tanúi voltak Jézus szavainak és tetteinek (ApCsel 1,1), és átadták azokat nekünk a Szentlélek sugalmazására (2Tim 3,16; vö. Jn 16,13). A Lélek tevékenysége nemcsak arról gondoskodott, hogy ez az átadás egészen hûségesen történjék, hanem az idõ múltával és a szent írók Lélek-sugallta reflexiója által a Jézus tetteirõl és szavairól szóló hagyományt mind gazdagabb és fejlettebb kifejezési formára vitte. Így magyarázhatók az eltérések és a különbségek az írásmódban, gondolatokban, szóhasználatban, melyeket pl. a szinoptikus evangéliumok és János evangéliuma között fedeztek fel. Mivel azonban Jézus szavainak ez az összegyûjtése és megértése a Szentlélek irányításával jutott el az érettségre az elsõ keresztény közösségben, a keresztények joggal fogadhatják el biztos hittel Jézus és az üzenet különféle ábrázolásait a maguk fejlõdésének különféle fokozataiban Isten hiteles szavaként, melyet az egyház szavatol.

2.2.1.2 Hogyan használta Jézus az Ószövetség hagyományát?
Az a mód, ahogyan Jézus a törvényt, sõt az üdvösség különbözõ közvetítõinek szentírási címeit tekinti, alapvetõen annak a viszonynak a függvénye, amely õt Istenhez fûzi, azaz a fiúságé.
a) Nem meglepõ, hogy elfogadta a "Mester" (Mk 9,5 stb.) és a "Próféta" (Mt 16,14; Mk 6,15; Jn 4,19) címeket, sõt, ez utóbbit saját maga is használta önmaga megnevezésére (Mt 13,57; Lk 13,33). Bár tagadta, hogy "király" vagy "messiás" volna puszta földi értelemben (vö. Lk 4,5-7; Jn 6,15), nem utasította vissza a "Dávid Fia" nevet (pl. Mk 10,47 stb.). Úgy mutatkozott be, mint dávidi király, amikor bevonult Jeruzsálembe a tömeg éljenzése közepette, hogy beteljesítse az Írásokat (Mt 21,1-11; vö. Zak 9,9-10). A templomban úgy viselkedett, "mint akinek hatalma van", bár a papoknak nem volt hajlandó elárulni, milyen hatalommal cselekszik (Mk 11,15-16,28). Ebben az esetben szerepe inkább prófétai volt, mint királyi (vö. Mk 11,17, ahol Iz 56,7 és Jer 7,11 idézete szerepel).
b) Jézus engedte, hogy Péter a tizenkét tanítvány nevében Krisztusnak (azaz Messiásnak) vallja õt. Azonnal megtiltotta viszont nekik, hogy bárkinek is szóljanak errõl (Mk 8,30k), mert ez a hitvallás még nagyon fogyatékos volt, és Jézus már saját sorsára és halálára gondolt (Mk 8,31 stb.). A messiásról, Dávid fiáról alkotott elképzelése eltért az írástudók értelmezésétõl. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor kimutatja nekik, hogy a 110. zsoltár szerint a messiás valójában Dávid ura lesz (Mt 22,41-46 párh.). A szinoptikusoknál, amikor a fõpap megkérdezi Jézustól, hogy õ-e a Krisztus (Messiás), az Isten Fia (vagy, az Áldott Fia; vö. 2Sám 7,14; Zsolt 2,7), akkor Jézus olyan választ ad nekik, amelyet az egyes evangelisták eltérõen adnak vissza (Mk 14,62; Mt 26,64; Lk 22,67-70, ahol maga a kérdés is két részre oszlik). Mégis mindhárom esetben nyíltan kijelenti, hogy az Emberfia (vö. Dán 7,13-14) nemsokára az Isten (vagy: a hatalom) jobbjára ül, mint az isteni dicsõség királya. János evangéliumában, amikor Poncius Pilátus helytartó faggatja Jézust, hogy õ-e "a Zsidók Királya", akkor kijelenti hogy "országa nem ebbõl (ek) a világból való", és hogy azért jött, "hogy tanúságot tegyen az igazságról" (Jn 18,36-37). Voltaképpen Jézus soha nem úgy mutatja be magát, mint urat, hanem mindig mint szolgát, sõt rabszolgát (Mk 10,45; Lk 22,27; Jn 13,13-16).
c) Nagyjelentõségû az Emberfia cím, amelyet az evangéliumi szöveg szerint csakis Jézus maga alkalmazott magára. Ez a cím úgy jelöli meg õt, mint az üdvösség Dániel Könyve szerinti (vö. 7,13) közvetítõjét. Egészen kínszenvedéséig némileg homályos marad azonban a megnevezés értelme, mert egy gyakori arám kifejezésmód szerint jelenthette a beszélõt is. Jézus úgy viselkedik és úgy beszél, mintha vonakodna nyilvánvalóan feltárni személyének titkát  -  pontosabban misztériumát  - , mert az emberek még nem értenék meg. A negyedik evangélium szerint Jézus csak azt mondja le, amit tanítványai "el tudnak viselni" (Jn 16,12).
d) Ugyanakkor Jézus sok mindent sejttet, ami csak késõbb válik világossá a Szentlélek segítségével (Jn 16,13). Így amikor az Utolsó Vacsorán kimondja a kehely fölött a szavakat (Mk 14,24 és párh.), úgy tûnik, hogy a Szenvedõ Szolga sorsára utal, aki életét odaadja sokakért (Iz 53,12), és megpecsételi vérével az új szövetséget (vö. Iz 42,6; Jer 31,31). Joggal vélhetjük, hogy erre gondolhatott, amikor kijelentette, hogy az Emberfia "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon másoknak, és életét váltságul adja sokakért" (Mk 10,45).
e) Egyéb dolgokat is figyelembe kell vennünk. Isten ugyanis nemcsak egyes embereken keresztül hirdette meg eljövetelét, hanem isteni attribútumokon, ti. Szava, Lelke és Bölcsessége által is. Jézus úgy mutatkozott be, mint aki az Atya nevében és tekintélyével cselekszik, mind a negyedik evangéliumban (Jn 3,34; 7,16; 8,26; 12,49; 14,24; vö. a prológust, ahol Logosznak, "Igének" nevezi), mind pedig a szinoptikusoknál: "Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták... én pedig azt mondom nektek..." (Mt 5,21k, vö. 7,24.29). Másutt kijelenti, hogy Isten Lelkével beszél és cselekszik (Mt 12,28), hogy birtokában van az isteni erõ, és elküldi azt tanítványainak (Lk 24,49; ApCsel 1,8; Jn 16,7). Végül sejteti, hogy Isten Bölcsessége van jelen és cselekszik általa (Mt 11,19; vö. Lk 11,31).
Így tehát azt látjuk, hogy az "alulról" és a "felülrõl" jövõ irány, amelyek által Isten az Ószövetségben elõkészítette eljövetelét az emberek közé, Krisztus Jézusban találkozik (1.1.11.1); "felülrõl", amennyiben az embereket egyre meghittebben hívja Isten Szava, Lelke és Bölcsessége; és "alulról" amennyiben egyre inkább kirajzolódik a messiás képe, mint a béke és igazságosság királya, mint megvetett Szenvedõ Szolga, mint a titokzatos Emberfia, és elõidézi, hogy általuk az ember fölemelkedjék Istenhez. A krisztológia két útja nyílik meg ezáltal: az egyikben Isten kinyilatkoztatja magát Jézus Krisztusban, aki eljön az emberek közé, hogy megmentse õket saját életének közlése által; a másikban az emberi nem megtalálja Krisztusban, az új Ádámban õsi hivatását, hogy Isten fogadott gyermekévé legyen.

2.2.1.3 Jézus kapcsolata Istennel
a) Jézus végsõ magyarázata  -  pontosabban misztériuma  -  alapvetõen Istenhez fûzõdõ fiúi viszonyában keresendõ. Imádságában "Abbának" szólítja Istent; arámul ez a szó "apát" jelent a becézés árnyalatával (vö. Mk 14,36 stb.). Úgy is nevezi önmagát, hogy "Fiú", éppen abban a versben, amelyben állítja, hogy csak az Atya ismeri a végítélet napját  -  még az angyalok, sõt a Fiú sem (Mk 13,32). Többször is megtalálható, hogy "Fiúnak" mondja magát az "Atya" jelenlétében, akár a negyedik evangéliumban (pl. Jn 17,1: "Atyám, eljött az óra; dicsõítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsõítsen téged"; vö. még Jn 3,35-36; 5,19-23), vagy éppen a Máté és Lukács evangéliumának ún. jánosi logionjában (Mt 11,25-27 = Lk 10,21-22). Jézusnak ez a kapcsolata Istennel olyan bensõségesnek mutatkozik itt, hogy kimondhatja: "Atyám mindent átadott nekem. Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; és senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni." (Mt 11,27; vö. Lk 10,22).
b) Ez az a bensõséges titok, ahonnan mint forrásból Jézus minden tette és viselkedése -  vagy, másképpen, az õ igazi fiúsága (fiúi helyzete) fakad. Már fiatal korban tudatában van ennek a kapcsolatnak (Lk 2,49); és azzal mutatja ezt ki, hogy tökéletesen engedelmes az Atya akaratának (Mk 14,36 és párh.). Ez a fiúi állapot nem tartja vissza õt attól, hogy egészen emberi legyen; õ az, aki "fejlõdik bölcsességben, korban, Isten és emberek elõtti kedvességben" (Lk 2,52). Így növekszik egyre inkább az Atyától reá bízott küldetés ismeretében, gyermekkorától egészen kereszthaláláig. Végül épp olyan kegyetlenül szenved el a halált, mint bármely halandó (vö. Mt 26,39; 27,46 és párh.); vagy, ahogy a Zsidó Levél mondja, "Bár õ volt a Fiú, a szenvedésbõl tanult engedelmességet" (5,8).
2.2.1.4 Jézus személye mint a krisztológia kiindulópontja
Látjuk tehát, hogy minden megszólítás, minden szerep és közvetítési mód, ami a Szentírásban az üdvösségre vonatkozik, felvétetik és egyesül Jézus személyében. Akik viszont hittek benne, azoknak új módon kellett mindezeket értelmezniük. Paradox módon kiderült, hogy a Messiás (tkp. a Krisztus) uralma a kereszt botránya által jött el, amikor Jézus elszenvedte a halált, mint Isten Szenvedõ Szolgája (1Pét 2,21-25, Iz 53-at visszhangozva), és feltámadása által belépett az Emberfia dicsõségébe (ApCsel 7,56; Jel 1,13; vö. Dán 7,13-14). A hitvallásban ezért hívei elismerik, hogy õ "Krisztus, Dávid Fia", "a hatalmas Isten Fia" (Róm 1,3-4), "Úr" (ApCsel 2,36; Fil 2,11 stb.), "Isten Bölcsessége" (1Kor 1,24; vö. Kol 1,15-16; Zsid 1,3), Isten "Szava" (Jel 19,13; 1Jn 1,1; Jn 1,1-14); "Isten Báránya", akit megöltek, mégis él (Jel 5,6k; Jn 1,29; 1Pét 1,19), a hûséges "Tanú" (Jel 1,5), az igazi "Pásztor" (Jn 10,1; vö. Ez 34), az új szövetség "Közvetítõje", aki királyi "papságot" tölt be (Zsid 8,1-10,18); végül "az Elsõ és az Utolsó" (Jel 1,17), amely kifejezést az Ószövetségben egyedül Istenre használtak (Iz 44,6; 48,12). Ezért a Szentírás beteljesedett Jézusban, más és nagyszerûbb módon, mint azt Izrael várta. Mindezt azonban csak a hit aktusa által lehet megragadni, amellyel elismerjük, hogy õ a Messiás, az Úr és Isten Fia (Róm 8,29; Jn 20,31).

2.2.2 A Jézus Krisztusba vetett hit eredete
2.2.2.1 Húsvét fénye
a) Jézus tanítványainak hite, bár régóta "hittek benne" (vö. Jn 2,11), nagyon hiányos maradt mindaddig, amíg õ élt. Valójában halálakor ez a hit egészen összeomlott, ahogy arról minden evangélium tanúskodik. Amikor azonban Isten feltámasztotta õt és megadta, hogy tanítványai lássák õt, minden eddiginél teljesebb és világosabb lett (ApCsel 10,40k; vö. 1.3; Jn 20,19-29). Az apostolok egyáltalán nem várták a megjelenéseket, amelyekben Jézus "sok csalhatatlan jellel bebizonyította nekik, hogy él" (ApCsel 1,3), olyannyira, hogy "feltámadásának igazságát csak habozva fogadták el" (Nagy Szent Leó, 61.4 Sermo; vö. Mt 28,17; Lk 24,11). Ám ezekbõl a megjelenésekbõl felismerték, hogy "valóban feltámadt az Úr" (Lk 24,34).
b) Ahogy elkezdett ragyogni Húsvét fénye, több olyan jézusi mondás vált világossá, ami azelõtt homályos volt (vö. Jn 2,22), és sok cselekedete is (Jn 12,16). De legfõképpen szenvedésének és halálának jelentése tárult fel, amikor õ "megnyitotta elméjüket, hogy megértsék az Írásokat" (Lk 24,32.35). Így tehát tanúivá tette õket (Lk 24,48; ApCsel 1,8; vö. 1Kor 15,4-8); szavuk lett az alap, amire az elsõ közösség hite épült. Tanúságuk által érthetõvé vált minden, amit írtak Jézusról "Mózes törvényében, a prófétáknál és a Zsoltárokban" (Lk 24,44), és látható volt az is, hogyan teljesedtek be õbenne Isten ígéretei.
c) Ugyanakkor ezek a megjelenések (ApCsel 10,40-41); Mk 16,12-14) azoknak az eseményeknek a jelentését is feltárták, amelyeket feltámadása következményének tartottak: A Szentlélek ajándéka, amelyet a negyedik evangélium szerint még Húsvét estéjén megkaptak (Jn 20,22), ugyanennek a Léleknek az eljövetele a tanítványokra Pünkösdkor (ApCsel 2,16-2,33), és a "Jézus nevében" végrehajtott csodás gyógyítások (ApCsel 3,6 stb.). Ettõl kezdve az apostoli igehirdetés magját nemcsak Isten országa alkotta, amelynek eljövetelét Jézus hirdette (Mk 1,15), hanem maga Jézus is, akiben ez az ország megkezdõdött (vö. ApCsel 8,12; 19,8 stb.): Jézus, akit az apostolok ismertek halála elõtt és aki feltámadása által belépett dicsõségébe (Lk 24,26; ApCsel 2,36).
2.2.2.2 A krisztológia fejlõdése
a) Jézus saját ígérete szerint (Lk 24,49; ApCsel 1,8), tanítványai "erõvel teltek el, amikor a Szentlélek kiáradt rájuk", amikor "eljött Pünkösd napja" (ApCsel 2,1-4; vö. 10,44). Ez valójában az Új Szövetség különleges ajándéka volt. Az elõzõ szövetség által a törvény Isten népének adatott; az új által Isten Lelke áradt ki minden testre a prófétai ígéret szerint (ApCsel 2,16-21; vö. Joel 3,1-5 LXX). A "Szentlélekben" való keresztségük által (ApCsel 11,16; vö. Mt 3,11 és párh.) az apostolok megkapták a lelkesedést és a bátorságot a Krisztusról való tanúságtételre (ApCsel 2,23-26; 10,39 stb.), az Isten szavának nagyhatású hirdetésére (parrhésia, ApCsel 4,29.31), és az Úr Jézus nevében való csodatételre (ApCsel 3,6 stb.). Így jött létre a Jézus Krisztusban hívõk közössége. Késõbb az egyház, amely "a Szentlélekben" épült fel (ApCsel 9,31; Róm 15,16-19; Ef 2,20-22), úgy növekedett a zsidók és a nemzetek között, hogy tanúságot tett Krisztusról és Isten országáról, és eljutott "egészen a föld végsõ határáig" (ApCsel 1,8).
b) Az evangéliumi hagyományokat ebben a húsvéti fényben gyûjtötték össze és írták le fokozatosan, mígnem azok a négy könyvben rögzített formát kaptak. Ezek a könyvek nemcsak azokat a dolgokat tartalmazzák, "amiket Jézus tett és tanított" (ApCsel 1,1), hanem azok teológiai értelmezését is megadják (vö. a Pápai Biblia Bizottság 1964. május 14-i, Instructio de historica Evangeliorum veritate c. dokumentumát). Ezekben a könyvekben meg kell tanulnunk keresni az illetõ evangelista krisztológiáját. Ez különösen igaz Jánosra nézve, akit a patrisztikus korban a "Teológus" jelzõvel illettek. Ugyanígy más újszövetségi szerzõk is különféleképpen értelmezték Jézus szavait és tetteit, méginkább halálát és feltámadását. Beszélhetünk tehát Pál apostol krisztológiájáról is, amely új és új formát ölt elsõ leveleitõl kezdve a tõle eredõ hagyományig. Ismét más krisztológiákat találunk a Zsidó levélben, az 1.Péter-levélben, a Jelenések könyvében, Jakab és Judás levelében és a 2.Péter-levélben, bár ezek az írások eltérõ kidolgozottságot mutatnak.
Ezek a krisztológiák nemcsak abban különböznek egymástól, hogy más és más fénnyel világítják meg Krisztus alakját, aki beteljesíti az Ószövetséget. Némelyikük új elemeket is elõhoz, különösen Máté és Lukács "gyermekség-elbeszélései", amelyek Jézus szûzi születését tanítják, míg a preegzisztencia misztériumát Pál és János írásai tárják fel. Sehol sem találunk azonban egy kimerítõ traktátust a "Krisztus az Úr, a Közvetítõ és a Megváltó" témáról. Az újszövetségi szerzõk, éppen mint lelkipásztorok és tanítók, ugyanarról a Krisztusról tanúskodnak, de eltérõ szólamokon, melyek különbsége egy zenemû összhangot adó szólamaihoz hasonlítható.
c) Mindezeket a tanúságokat azonban összességükben kell elfogadni, hogy a krisztológia, mint Krisztusról szóló, hitbõl fakadó és hiten alapuló tudás, igaz és hiteles legyen a hívõ keresztények között. Bárki jogosan megteheti, hogy inkább ezt vagy azt a tanúságot fogadja el könnyebben, mert az alkalmasabbnak tûnik Krisztus jelentésének kifejezésére az adott mentalitás vagy kultúra számára. A hívõk számára azonban ezek a tanúságok alkotják azt az egyetlen evangéliumot, amit Krisztus hirdetett és ami róla szól. Egyik sem utasítható el azon az alapon, hogy másodlagos fejlõdés eredményeként nem fejezi ki Krisztus igazi képét, vagy hogy egy letûnt kultúra jegyeit viselve magán mára jelentõségét vesztette. A szövegek értelmezése, ami szükséges marad, nem vezethet oda, hogy tartalmukból bármit is elvetünk.
d) Az újszövetségi szerzõk által krisztológiájuk kidolgozásakor használt kifejezési módok nagy figyelmet érdemelnek. Ahogy már mondtuk (2.2.1.4), ezek a kifejezések nagyon gyakran magából a Szentírásból származnak. Mégis, amikor az evangéliumi üzenet érintkezésbe került a különbözõ hellenista tanításokkal és vallásokkal, az apostoli kor lelkipásztorai és tanítói elkezdték okosan átvenni a pogányok között használatos korabeli beszédmód fogalmait és képeit, a hit követelményeinek megfelelõ értelmezést adva ezeknek. Bár nem sok példát találunk erre (pl. a pléróma szó Kol 1,19-ben), mégsem írhatjuk ezt valamiféle hamis szinkretizmus számlájára. A sugalmazott szerzõk ugyanis ezzel ugyanarról a Krisztusról beszélnek, mint akit mások közvetlenül a Szentírásból vett szavakkal írnak le. Ezzel azonban megnyitották az utat a késõbbi korok teológusai számára, akik szükségét érezték annak, hogy "segédletként" olyan nyelvezetet találjanak, amely koruk emberei számára világossá teszi a Szentírás jellegzetes nyelvét, hogy így az evangélium helyes és átfogó hirdetése minden kor minden emberéhez eljuthasson.

2.2.3 Krisztus, az üdvösség Közvetítõje
2.2.3.1 Krisztus jelen van egyházában
a) Krisztus övéivel marad mindörökké (Mt 28,20). Az egyház, amelynek egész élete az Úr Krisztusból fakad, ezt a parancsot kell hogy teljesítse: kimeríteni Krisztus misztériumának mélységeit és megismertetni azt az emberiséggel. Ez azonban csak hitben és a Szentlélek mûködése révén valósítható meg (1Kor 2,10-11). Ez a Lélek osztogatja ajándékait mindenkinek úgy, ahogyan neki tetszik (vö. 1Kor 12,11), "Krisztus testének felépítésére, amíg mindannyian el nem jutunk a hit egységére és Isten Fiának ismeretére, a felnõtt férfikorba, Krisztus teljességének mértéke szerint" (Ef 4,12-13). Így az egyház, amely a világban él, hite által megtapasztalja a benne élõ Krisztust (vö. Mt 18,20). Ezért szilárd reménnyel igyekszik az Úr dicsõséges eljövetele felé. Ez a vágy az imádságban fejezõdik ki, különösen amikor az Úr kínszenvedését és feltámadását ünneplik, és eljövetelét várva kiáltják: "Jöjj, Urunk Jézus" (Jel 22,20; vö. 1Kor 16,22).
b) Az egyház dolga, hogy hitelesen fölismerje Krisztus jelenlétét és mûködését az emberi történelem különféle helyzeteiben. Ezért az egyháznak törekednie kell az "idõk jeleinek" felismerésére, és az evangélium fényében értelmeznie kell azokat (vö. Gaudium et Spes 4). Ennek érdekében az evangélium szolgáinak és a híveknek, mindegyiknek a maga funkciója szerint, meg kell tartaniuk Isten, a Megváltó tanítását (Tit 2,10), és "meg kell õrizniük a letéteményt" (1Tim 6,20), nehogy "a megtévesztõ tanítás minden szele ide-oda hányja õket" (Ef 4,14). A Krisztusba vetett igaz hitet, a Szentlélek hiteles mûködését és a hívõ keresztények helyes "praxisát" mindig alá kell vetni a "megkülönböztetésnek" (1Kor 12,10) és a "próbának" (1Jn 4,1).
Az igaz hit a Krisztusba, Isten Fiába vetett hit, aki "testben jött el" (1Jn 4,2), aki az Atya nevét kinyilatkoztatta az embereknek (Jn 17,6), aki "váltságul adta önmagát sokakért" (1Tim 2,6; vö. Mk 10,45 és párh.), aki harmadnap föltámadt (1Kor 15,4), aki fölvétetett dicsõségben (1Tim 3,16), aki Isten jobbján ül (1Pét 3,22) és akinek dicsõséges eljövetelét várjuk az idõk végén (1Pét 3,22). Az a krisztológia, amely nem vallja mindezeket, eltér az apostoli hagyománytól, amely Szent Irenaeus szerint a hit végsõ szabálya (Demonstratio apostolica 3.): "az igazság szabálya", amelyet minden egyházban megõriztek az apostoli utódlás által (Adv. Haer. 3.1,2) és minden keresztény elfogadott a keresztségben (uo. 1.9,4).
c) Ugyanígy, a Szentlélek mûködését is biztos jelek segítségével kell megkülönböztetni. Az egyházat Isten Lelke vezérli útjain. De, akárcsak az egyes hívek (Róm 8,14), "nem vetheti bizalmát minden szellembe" (1Jn 4,1). Isten Lelke ugyanis nem más, mint "Jézus Lelke" (ApCsel 16,7), aki nélkül senki sem mondhatja: "Jézus az Úr" (1Kor 12,3). Ugyanez a Lélek juttatja eszébe a tanítványoknak mindazt, amit Jézus mondott (Jn 14,26) és vezeti el õket a teljes igazságra (Jn 16,13), míg "Isten szavai" be nem teljesednek az egyházban (Dei Verbum 8).
Ez által a Lélek által támasztotta fel az Atya Jézust halottaiból (Róm 8,11), hogy benne új teremtményt hozzon létre "igazságban és szentségben" (Ef 4,24). Isten õáltala támasztja életre mindazokat, akik hittek Krisztusban (Róm 8,11; 1Kor 6,14). A keresztség és a hit által (1Kor 6,15) a keresztények Krisztus tagjai lesznek és még testükben is egyesülnek vele, amely részt kap az õ életébõl és a Szentlélek templomává lesz (1Kor 6,19). Így mindannyian egy testet alkotnak, amely maga a megfeszített és föltámadt Krisztus. Ez a test, amelyet egyetlen Lélek éltet (1Kor 12,12k; Ef 4,4), tagjaiként fölvesz minden megkeresztelt embert: így épül fel az egyház (Ef 4,16). Krisztus a feje ennek a testnek, melyet õ éltet és õ adja neki a növekedést (Kol 2,19) e Lélek "ereje" által (Ef 4,16). Ez az "új teremtmény" (2Kor 5,17; Gal 6,15), amelyben Krisztus kiengeszteli mindazt, amit a bûn megosztott. Kiengeszteli az embereket egymással (Ef 2,11-18), a bûnösöket Istennel, akinek azok ellenségei lettek az engedetlenség által (2Kor 5,18-20; Róm 5,10; Kol 1,21), sõt az egész világegyetemmel, ahol Krisztus legyõzte az emberiséget elnyomó Gonosz erõit (Kol 1,20; 2,15; Ef 1,10.20-22).
2.2.3.2 A teljes Krisztus mint a mindenség célja
a) A Krisztus által elhozott üdvösséget tehát "teljesnek" kell mondanunk, mert az ember testi létére is kiterjed (Róm 6,3-4; Kol 2,11-12) a keresztség, az eukarisztia (vö. 1Kor 10,16-17) és a többi szentség kegyelme által. Így Krisztus szentsége, amelyet közöl az egyházzal, átárad a keresztények életébe, hogy általuk a világhoz is elérjen. "Elsõszülött" testvérük nyomában (Róm 8,29) résztvesznek Isten országának építésében, amelyet Krisztus indított el az emberek között, meghirdetve a szeretet, igazságosság és béke programját (Gal 5,22-23; Fil 4,8; Kol 3,12-15). A Mester példáját követve nekik is "életüket kell adniuk barátaikért" (1Jn 3,16).

Mivel Jézust azért küldte az Úr, hogy a szegényeknek hirdesse az evangéliumot, a foglyoknak a szabadulást, és hogy az elnyomottaknak meghozza a szabadságot (Lk 4,18-21), ezért tanítványainak is feladata, hogy folytassák a felszabadításnak ezt a szolgálatát. Az egyház így készül Krisztus végsõ uralmának eljövetelére, amikor mindent hatalma alá vet és önmagát pedig az Atyának veti alá, "hogy Isten legyen minden mindenben" (1Kor 15,28). E cél érdekében az egyház most tagjai révén beilleszkedik ebbe a világba. Nem arra szólítja fel tagjait, hogy elhagyják a világot, hanem rajtuk keresztül mûködik, hogy az evangélium szelleme átjárhassa összes  -  családi, társadalmi és politikai  -  struktúrát. Így Krisztus, aki jelen van e világ ügyeiben, kiárasztja rájuk üdvözítõ kegyelmét. Õ, aki "leszállt az alsó földi tájakra" és "minden ég fölé emelkedett", most "mindent betölt" (Ef 4,9-10).
b) Ebbõl semmi sem valósulhat meg kínlódás és szenvedés nélkül (Mt 5,11; Jn 15,20; 16,33; Kol 1,24). A bûn, amely belépett ebbe a világba már a kezdetkor (Róm 5,12), továbbra is rombol benne. Isten uralma, bár már elkezdõdött, még nem nyilvánult meg teljes mértékben. Apránként halad elõre, a szülõ asszony fájdalmával (Mt 24,8; Jn 16,21-22). Mindaz, ami teremtmény, alá van vetve a hiábavalóságnak és várja a szabadulást a romlás kötelékeibõl (Róm 8,19-21). Halála és feltámadása által azonban Krisztus már gyõzött a bûn fölött; legyõzte "e világ fejedelmét" (Jn 12,31; 16,11.33). Ezért õt követve és az õ kegyelmétõl indíttatva a keresztényeknek küzdeniük kell és, ha kell, vértanúságot és halált kell szenvedniük érette (Mt 24,9-13 és párh.; Jn 16,2; Jel 6,9-11), hogy a jó gyõzzön a gonosz fölött, amíg el nem jön "az új ég és az új föld, az igazságosság hazája" (2Pét 3,13).

Akkor majd elismerik, szeretik és imádják õt, aki elõbb szeretett minket (1Jn 4,19); szolgálni fogja õt minden emberi lény, akik fogadott gyermekeivé lesznek (Ef 1,5). Üdvözítõ mûve így teljesedik be az örökkévalóságban, melyet Õ visz végbe irgalommal, hûséggel és mélységes türelemmel (Róm 2,4-5; 3,25-26; 9,22), amióta elõször hívta az embert, és amelytõl az ember elfordult, egészen addig a napig, amikor mindenki végtelen boldogságot élvezhet majd, és így kiálthat: "A trónon ülõnek és a Báránynak legyen áldás, tisztelet, dicsõség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5,13).