Humanizmus és reneszánsz

9. Az a termékeny légkör, melybôl a humanizmus és a reneszánsz rendkívüli mûvészi virágzása fakadt, jelentôs hatással volt e kor vallásos témákkal foglalkozó mûvészeire is. Természetesen az ihletés éppúgy sokféle, mint amennyi a stílusuk, legalábbis a legnagyobbak stílusa. De nem az én feladatom arról beszélni, amit ti, Mûvészek sokkal jobban ismertek. Amikor ebbôl az Apostoli Palotából írok nektek, mely a mûkincseknek is egyedülálló kincsesháza a világon, inkább a legnagyobb mûvészek hangja szeretnék lenni, akik itt gyakran adták zseniális, mély lelkiségggel áthatott tehetségük legjavát. Michelangelo szól innen hozzátok, aki a Sixtusi kápolnában bemutatta a világ misztériumát és drámáját a teremtéstôl az utolsó ítéletig azáltal, hogy az Atyaistent, az ítélô Krisztust és a történelem kezdetétôl a céljáig tartó fáradságos utat megjáró embert ábrázolta. Raffaello finomlelkû és érzékeny géniusza szól hozzátok, aki sok festményén, de különösen a Signatura stanzájában látható Disputáján a Szentháromság misztériumának kinyilatkoztatására utal, aki az Eucharisztiában az ember útitársa lett; ezzel rávilágít az emberi gondolkodás kérdéseire és elvárásaira is. Innen, az Apostolfejedelemnek szentelt bazilikából, a kolonnádoktól, melyek kitárt karokként indulnak a bazilikától, s mintha át akarnák ölelni az emberiséget, szól hozzátok hogy csak a legnagyobbakat említsem Bramante, Bernini, Borromini, Maderno, akik térben jelenítették meg a misztériumot, mely az Egyházat katolikus, emberséges közösséggé, minden istenkeresô ember Anyjává és útitársává teszi.

E rendkívüli együttesben, melyben az Egyház múlhatatlan esztétikai és vallási értékek magasságába emelkedett, a szakrális mûvészet is egyedülálló kifejezôerôt nyert. A humanizmus és a reneszánsz és az ôket követô mûvelôdési és tudományos irányzatok hatására egyre nagyobb érdeklôdéssel fordult az ember, a világ és a történeti valóság felé. Ez az érdeklôdés önmagában nem jelent veszedelmet a keresztény hit számára, melynek középpontjában a megtestesülés misztériuma s ezzel az ember Istentôl kapott fölmagasztalása áll. Errôl tanúskodnak a fentebb említett legnagyobb mûvészek. Elég csak arra gondolnunk, milyen szépnek ábrázolta képein és szobrain Michelangelo az emberi testet. ¹⁶

Az utolsó évszázadok új szellemi légkörében, melyben a társadalmak egy része látszólag közömbössé vált a hit iránt, nem halt ki a vallásos mûvészet. E megállapítás még nagyobb súlyt kap, ha a képzômûvészetekrôl áttérünk annak a nagyszerû fejlôdésnek a szemlélésére, mely ugyanebben az idôszakban az egyházi zenében ment végbe. Abban a zenében, amit kifejezetten liturgikus használatra vagy csak vallásos témára komponáltak. A sok, teljesen a szent zenének élô muzsikus mellett akik közül legalább Pier Luigi da Palestrina, Claudio Monteverdi és Tomás Luis de Victoria említendô nagyszerû, ihletetten vallásos mûvekkel ajándékozta meg az emberiséget sok nagy zeneszerzô Händeltôl Bachig, Mozarttól Schubertig, Beethoventôl Berliozig, Liszttôl Verdiig.