|
13. Az Egyház tehát rászorul
a mûvészetre. De elmondható-e, hogy a
mûvészetnek is szüksége van az Egyházra? A
kérdés provokatívnak tûnhet. Valójában
azonban, ha helyesen értjük, megvan a maga jogos és
mély megalapozása. A mûvész mindig a dolgok rejtett
értelmét kutatja; kínzó gondja, hogy sikerül-e
a kimondhatatlan világát kifejeznie. Nem látjuk-e, hogy az
indításoknak micsoda forrásvidéke lehet
számára az a lelki birodalom, amit a vallás jelent? A vallásban
nem a legfontosabb személyes kérdések tétetnek-e
föl, s nem a végsô, egzisztenciális válaszokat
keresik-e?
A vallási kérdés
valójában minden kor mûvészeinek legtöbbször
feldolgozott témái közé tartozik. Az Egyház
mindig kreatív képességükre hivatkozott, hogy az
Evangélium üzenetét és annak a keresztény közösségben
történô konkrét alkalmazását jelenítsék
meg. Az együttmûködés mindig a kölcsönös
gazdagítás forrása volt. Haszna volt belôle az ember
megértésének, hiteles képének és
igazságának. Napvilágra került a mûvészet
és a keresztény kinyilatkoztatás közti különleges
kapcsolat is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a zseniális emberi
szellem más vallásokban nem talált indító
benyomásokat. Gondoljunk csak az ókori, fôleg a görög
és római mûvészetre és a legrégibb
keleti kultúrák mindmáig virágzó mûvészetére.
Mégis igaz, hogy a kereszténység, Isten Igéje
megtestesülésének központi dogmája következtében
olyan horizontot nyit a mûvésznek, mely tele van inspiráló
mozzanatokkal. Micsoda elszegényedést jelentene a mûvészet
számára az Evangélium kimeríthetetlen folyamának
kiszáradása!
|