IV. A SZENTSÉG LELKÉTÕL VEZÉRELTEN

"Színeváltozott" létezés: meghívás az életszentségre

35. "Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak és igen megrémültek." (Mt 17,6) A szinoptikus evangélisták a színeváltozás jelenetében -- eltérõ apróságoktól eltekintve --hangsúlyozzák a félelmet, ami elfogta a tanítványokat. Krisztus elváltozott arcának vonzó ragyogása nem zárja ki, hogy rettenetes félelem fogja el õket az isteni Fölség elõtt. Az ember ugyanis Isten dicsõségének színe elõtt mindig megtapasztalja a maga semmiségét, s emiatt rémület fogja el. De ez a félelem üdvösséges, az embert ugyanis az isteni tökéletességre emlékezteti, s ugyanakkor sürgetõ fölhívás a "szentségre".

Az Egyház minden fia és leánya, akit az Atya fölszólított arra, hogy Krisztusra "hallgassanak", érzi a megtérés és az életszentség mélységes igényét. Miként a szinoduson hangsúlyozták, ez az igény elsõsorban az Istennek szentelt életben érvényesül. Az Istennek szentelt személyek meghívása ugyanis -- hogy mindenek elõtt Isten országát keressék -- elsõsorban a teljes megtérésre szólító hívás, hogy önmagukat megtagadva teljesen az Úrból éljenek, s így Isten legyen minden mindenben. Arra hivatottak, hogy Krisztus színében elváltozott arcát szemléljék és tanúsítsák; de arra is, hogy a létük "színeváltozott" legyen.

Ebben az összefüggésben fontos, amit a szinodus második rendkívüli gyûlése záróüzenetében megfogalmazott: "Az egész egyháztörténelemben mindig szent férfiak és nõk voltak a megújulás forrásai és kiindulópontjai a legnehezebb helyzetekben. Ma igen nagy szükségünk van szentekre, akiket sürgetõ könyörgéssel kell kérnünk Istentõl. Az evangéliumi tanácsok vállalása által Istennek szentelt élet intézményeinek tudniuk kell, hogy különleges küldetésük van az Egyházban, s nekünk e küldetésüket bátorítanunk kell."74 A IX. szinodus atyái ezzel összhangban így nyilatkoztak: "Az Istennek szentelt élet az egész egyháztörténelem folyamán a Lélek mûködésének eleven jelenléte volt. Kiváltságos tere volt az Isten és a felebarát iránti föltétlen szeretetnek, tanúságtétel az isteni terv mellett, mely az egész emberiségbõl a szeretet civilizációjában Isten gyermekeinek nagy családját akarja létrehozni."75

Az Egyház az evangéliumi tanácsok vállalásában mindig az életszentségre vezetõ kiváltságos utat látta. A kifejezések melyekkel körülírják -- az Úr szolgálatának iskolája, a szeretet és a szentség iskolája, a tökéletesség útja, a tökéletesség állapota --, egyszerre utalnak ezen evangéliumi életforma eszközeinek bõségére és hatékonyságára, valamint azok különleges elkötelezettségére, akik vállalják.76 Nem véletlen, hogy az Istennek szentelt személyek közül az évszázadok folyamán oly sokan lettek az életszentség nagyon hatásos tanúivá, s valósították meg nagylelkûen az evangelizáció és a szolgálat nehéz mûvét.