Imádság
és aszkézis: lelki harc
38. Az
életszentségre szólító hívás
csak az imádás csöndjében fogható
föl, és csak Isten végtelen transzcendenciája tudja
kibontakoztatni: "Meg kell vallanunk, hogy mindannyiunknak szüksége
van erre az imádott jelenléttel telített csöndre: a
teológiának, hogy értékelni tudja a maga
bölcsességi és lelkiségi jellegét; az
imádságnak, hogy soha el ne felejtse: Istent látni azt
jelenti, hogy az ember olyan ragyogó arccal jön le a
hegyrõl, hogy el kell takarnia fátyollal (vö. Kiv 34,33)...;
az elkötelezettségnek, hogy elkerülje a szeretetet és
megbocsátást nem ismerõ harcba bonyolódás
veszedelmét... Mindegyikünknek, hívõknek és
nem hívõknek egyaránt meg kell tanulnunk a
hallgatást, mely lehetõvé teszi a másik
megszólalását, amikor és ahol akarja, és
lehetõvé teszi, hogy a kimondott szót
megértsük."83 Ez konkréten nagy hûséget
jelent a liturgikus és személyes imádsághoz, a
belsõ imára és az elmélkedésre
fordított idõhöz, a szentségimádáshoz,
a havi rekollekcióhoz és a lelkigyakorlatokhoz.
Föl kell fedezni újra
az Egyház spirituális hagyományában és az
egyes intézményekben általános aszketikus
eszközöket is, melyek az életszentségre
vezetõ igaz út hatékony eszközei voltak s maradnak ma
is. Mivel az aszkézis segít a bûntõl
megsebesített emberi természet hajlamai fölötti
uralkodásban és azok nemesítésében, az
Istennek szentelt személyek számára az aszkézis
valóban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy
hûségesek maradhassanak hivatásukhoz és követni
tudják Jézust a keresztúton.
Ugyanígy föl kell ismerni és le kell gyõzni
néhány kísértést, melyek olykor
ördögi csábítás hatására a
jó színében lépnek föl. Így
például a mai társadalom megismerésének
jogos igénye -- annak érdekében, hogy
kihívásaira válaszolni lehessen --, arra vezethet, hogy
lanyhul a lélek buzgósága, vagy elbátortalanodva
követni kezdi a pillanatnyi divatot. A magasabb lelki képzés
lehetõsége kialakíthat az Istennek szentelt személyekben
bizonyos felsõbbrendûségi érzést a többi
hívõvel szemben, míg a megalapozott és
korszerû szaktudás követelménye a
hatékonyság túlzott hajszolásává
válhat, mintha az apostoli szolgálat elsõsorban nem Istentõl,
hanem az emberi eszközöktõl függne. A dicséretre
méltó törekvés, hogy közelebb
kerüljünk korunk férfiaihoz és nõihez,
hívõkhöz és nem hívõkhöz,
szegényekhez és gazdagokhoz, egy szekularizált
életstílus átvételéhez vagy az emberi
értékek tisztán földi szempontok szerinti
ápolásához vezethet. A jogos nemzeti vagy
kulturális követelések támogatása arra
csábíthat, hogy a nacionalizmus formáihoz csatlakozzanak
vagy elfogadjanak olyan szokáselemeket, melyeknek az evangélium
világosságában tisztulniuk és javulniuk kellene.
Az életszentség útja tehát magában
foglalja a lelki harc vállalását. E ténynek
ma nem mindig szentelnek elegendõ figyelmet. A hagyományban
gyakran ábrázolják a lelki harcot azzal a
küzdelemmel, melyet Jákob vívott a titokzatos Istennel, akit
megragadott, hogy elnyerje áldását és
láthassa arcát (vö. Ter 32,23--31). A bibliai
õstörténet ezen eseményében az Istennek
szentelt személyek megláthatják az aszketikus
buzgóság szimbólumát, melyre
szükségük van, hogy kitágítsák és
kitárják a szívüket az Úr és a
felebarátok befogadására.
|