"Keljetek föl, ne féljetek!":
megújított bizalom
40. "Jézus odalépett hozzájuk és
megérintette õket:
Keljetek föl, ne féljetek!" (Mt 17,7) Mint a
színeváltozáskor a három apostol, úgy az
Istennek szentelt személyek is tapasztalatból tudják, hogy
életüket nem mindig izzítja föl az az
érezhetõ buzgóság, melybõl a
kiáltás fakad: "Jó nekünk itt lenni!"(Mt
17,4) Életük azonban mindig egy Krisztus kezétõl
"megérintett" élet, melyet az Õ hangja kelteget
és kegyelme támogat.
"Keljetek föl, ne féljetek!" A Mester e
bátorítása magától
értetõdõen minden kereszténynek szól. De
még inkább szól azoknak, akik arra hivatottak, hogy "mindent
elhagyjanak", s ennek következtében Krisztusért
"mindent szemétnek tartsanak". Ez egész
különlegesen érvényes olyan alkalmakkor, amikor valaki
a Mesterrel lejön a "hegyrõl", hogy elinduljon a
Táborról a Kálváriára vezetõ
úton.
Amikor Lukács elbeszéli, hogy Mózes és
Illés Krisztussal az Õ húsvéti
misztériumáról beszélgettek,
szándékosan és jelentõségteljesen
használja a "vég" (exodosz) kifejezést: "a
végérõl beszéltek, melyet Jeruzsálemben
kellett beteljesítenie" (9,31). A "vég" a
kinyilatkoztatás alapfogalma, melyre az egész
üdvtörténet hivatkozik és kifejezi a
húsvéti misztérium mélységes
értelmét. A "vég" az Istennek szentelt
élet spiritualitása számára
különösen fontos téma, mely jól kiemeli ennek az
életnek a jelentését. Kikerülhetetlenül
magában foglalja mindazt, ami a kereszt misztériumához tartozik.
Ám ha ezt a "véghez vezetõ utat" a Tábor
hegyének távlatából nézzük, úgy
jelenik meg, mint két fényforrást
összekötõ út: egyik végpontján a
színeváltozás elmúló fényessége,
a másikon a föltámadás végleges
fényessége áll.
Az Istennek szentelt életre szóló
meghívás -- az egész keresztény élet
szemszögébõl nézve -- minden lemondása
és próbatétele ellenére, sõt épp ezek
miatt a "fény" útja, mely fölött a
Megváltó szeme virraszt: "Keljetek föl, ne
féljetek!"
|