Önkéntes és társult világi Krisztus-hívõk

56. A világi Krisztus-hívõknek az Istennek szentelt élet gazdagságában való részesedésének egyik jelentõs kifejezési formája az, amikor a laikus státuszban lévõ hívõk ún. társult tagokként, új formában lépnek különbözõ intézményekbe, vagy világi személyek a sajátos kulturális körülményeknek megfelelõen meghatározott idõre vállalják a közösségi élet s a szemlélõdõ és apostoli feladat teljesítését, természetesen mindig föltételezve, hogy a szóbanforgó intézmény belsõ élete ezáltal nem szenved kárt.127

Általában jó nagyrabecsülni az Istennek szentelt élet gazdagságából merítõ önkéntességet; gondoskodni kell azonban arról, hogy az önkéntes világi Krisztus-hívõkben a tárgyi illetékesség mellett mindig mély természetfölötti motiváció és eleven érzék éljen az Egyház és a közösség iránt elgondolásaik megvalósításakor.128 Azt is szem elõtt kell tartani, hogy azok a kezdeményezések, melyeknek döntési szintjén a világi Krisztus-hívõk is együttmûködnek, valóban egy adott intézmény mûvének tekinthetõk legyenek, annak célját szolgálják és annak felelõsségére legyenek végrehajtva. Ha tehát a világi Krisztus-hívõk átveszik a vezetést, a végrehajtásért az illetékes elöljárónak vagy elöljárónõnek tartoznak felelõsséggel. Ezeket a dolgokat az egyes intézményeknek kell megvizsgálniuk és olyan megfelelõ elõírásokkal szabályozniuk, melyeket az elöljárói tekintély jóváhagy, s melyek magának az intézménynek, a közösségeknek és a társult vagy önkéntes tagoknak illetékességét körülírják.

A szerzetes elöljárók és elöljárónõk által kiküldött és tõlük függõ Istennek szentelt személyek a világi Krisztus-hívõk kezdeményezéseiben az együttmûködés sajátos formáit valósíthatják meg, fõként olyan szervezetekben és egyesületekben, melyek a társadalom peremére sodródott egyénekkel foglalkoznak és az emberi szenvedés enyhítését tûzték ki célul. Amennyiben ezt az együttmûködést egyértelmû és erõs keresztény és karizmatikus lelkület élteti, s tiszteletben tartja az Istennek szentelt élet sajátos lényegét, az emberlét legsötétebb helyzeteibe tudja bevinni az evangélium világító sugarát.

Az utóbbi években számos Istennek szentelt személy lett tagja korunkban keletkezett egyházi mozgalmaknak. Az ilyen tapasztalatok az értintettek számára általában hasznosak lehetnek, fõleg a lelki megújulás területén. Nem tagadható azonban, hogy néhány esetben mind a személyt, mind a közösséget tekintve kellemetlenségeket és zavarokat vált ki, fõként akkor, ha ezek a tapasztalatok a közösségi élet követelményeivel és az intézmény lelkiségével ütköznek. Ezért gondot kell fordítani arra, hogy az egyházi mozgalmakba való belépés a saját intézmény karizmájának és fegyelmének tiszteletben tartásával,129 az elöljárók és elöljárónõk beleegyezésével, és döntéseik elfogadása iránti teljes készséggel történjék.