A hivatásgondozás föllendülése

64. Az Istennek szentelt élet küldetése és az intézmények életereje kétségtelenül attól a hûséges elkötelezettségtõl függ, mellyel az Istennek szentelt személyek meghívásukra válaszolnak, de csak annyiban van jövõjük, amennyiben más férfiak és nõk nagylelkûen elfogadják az Úr hívását. A hivatások problémája valódi kihívás, mely közvetlenül az intézményeknek, de rajtuk keresztül az egész Egyháznak is szól. A hivatásgondozásba nagy szellemi és anyagi energiákat vetettek be, az eredmények azonban nem mindig felelnek meg a várakozásoknak és törekvéseknek. Így megtörténhet, hogy az Istennek szentelt életre szóló meghivások a fiatal egyházakban és a totalitárius rendszerek üldözése alatt élõ egyházakban virágzanak, míg a hagyományosan hivatásgazdag és missziós országokban hiányoznak.

E nehéz helyzet próbára teszi az Istennek szentelt személyeket és fölteszik maguknak a kérdést: elhibáztunk valamit, hogy nem vonzzuk az új hivatásokat? Bizalmunkat Jézus Szívébe kell vetnünk, aki mindig hív a követésére, és a Szentlélekre kell bíznunk magunkat, aki az Istennek szentelt élet karizmájának forrása és ajándékozója. Miközben tehát örvendünk a Szentlélek mûködésének, aki megfiatalítja Krisztus menyasszonyát azáltal, hogy sok nemzetben fölvirágoztatja az Istennek szentelt életet, állandóan sürgetve kell kérnünk az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat Egyházába, hogy így fölkészítse az új evangelizálás sürgetõ követelményeire (vö. Mt 9.37--38). A hivatásokért mondott imádságon kívül az érthetõ igehirdetéssel és megfelelõ katekézissel azon kell fáradoznunk, hogy az Istennek szentelt életre meghivottakban támogassuk azt a szabad, de készséges és nagylelkû választ, amely hatékonnyá teszi a meghívás kegyelmét.

A hivatásgondozás aranyszabálya ma is Jézus "jöjjetek és lássátok" fölszólítása (Jn 1,39), melynek célja, hogy az alapítók és alapítónõk példája szerint bemutassa az Úr Jézus személyének ragyogását és az evangéliumért való teljes önátadás szépségét. Minden Istennek szentelt személy elsõrendû feldatat tehát, hogy szóval és példával bátran mutassa meg a Krisztus-követés eszményét, és segítse a Szentlélek indításaira adott válasz megszületését a meghívottak szivében.

A Krisztussal való elsõ találkozásból fakadó lelkesedést természetesen követnie kell a mindenapok türelmes fáradozásának, hogy a meghívásból ki tudjon alakulni az Úrral való barátság. E célból a hivatásgondozás sajátos segédeszközöket használ, mint például a lelkivezetést, hogy elõsegítse az Úr szeretetére adott személyes választ, mely lényeges föltétel ahhoz, hogy valaki az Úr tanítványa és országának apostola lehessen. Ha a hivatások virágzása a Föld egyes területein igazolja is az optimizmust és a reményt, hiánya más régiókban nem kedvetleníthet el, s nem vezethet a könnyelmû és meggondolatlan toborzás kísértéséhez. A hivatásgondozás feladatát úgy kell megoldani, hogy egyre inkább az egész Egyház közös elkötelezettsége legyen.160 Ezért tevékeny együttmûködést igényel lelkipásztoroktól, szerzetesektõl, családoktól és nevelõktõl, amint ez egy-egy részegyház lelkipásztorkodásának integrális részét alkotó szolgálat esetében mindig szükséges. Ezért minden egyházmegyében meg kell lennie ennek az általános szolgálatnak, mely összehangolja és megszokszorozza az erõket, s nem akadályozza, hanem inkább támogatja az egyes intézmények hivatásébresztõ tevékenységét.161

Isten egész népének a Gondviselés által támogatott tevékeny együttmûködése csalhatatlanul el fogja nyerni az isteni ajándékok teljességét. A keresztény szolidaritásnak elébe kell sietnie a gazdaságilag szegényebb országokban jelentkezõ hivatásképzés szükségleteinek. Ilyen esetekben a különbözõ intézmények részérõl a hivatásokat a helyi egyházakkal teljes összhangban kell támogatni, ami a lelkipásztori munkájukban való huzamosabb és aktív részvétellel biztosítható.162 A Szentlélekkel való együttmûködés legmegfelelõbb módja, ha nagyvonalúan a legjobb erõket vetik be a hivatásgondozásba, fõként a megfelelõ ifjusági lelkipásztorkodásba.