|
I. MINDVÉGIG
KITARTÓ SZERETET
Krisztus szivével szeretni
75. "... mivel szerette övéit, akik a világban
maradtak, mindvégig szerette õket. Vacsora közben
történt... fölkelt a vacsora mellõl... mosni kezdte
tanítványai lábát, és a derekára
kötött kendõvel megtörölte." (Jn
13,1--2.4--5)
A lábmosással Jézus kinyilatkoztatja Isten ember
iránti szeretetének mélységét: benne maga
Isten adja magát az emberek szolgálatára!
Egyidejûleg föltárja a keresztény élet s
méginkább az Istennek szentelt élet
értelmét, mely nem más, mint az odaadó szeretet,
a konkrét és serény szolgálat élete.
Mivel az Istennek szentelt élet az Emberfiát követi,
"aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy
Õ szolgáljon" (Mt 20,28), jellemzõ rá
-- legalábbis hosszú történetének legjobb
idõszakaiban -- e "lábmosás", azaz a
legszegényebbek és leginkább rászorulók
szolgálata. Az Istennek szentelt élet egyrészt
elmerül annak az Igének magasztos misztériumában, aki
Istennél volt (vö. Jn 1,1), másrészt
követi ugyanazt az Igét, aki megtestesült, megalázta
és kiüresítette önmagát, hogy az embereknek
szolgáljon. Azok, akik Krisztust az evangéliumi tanácsok útján
követik, mindenüvé követni akarják Õt, s
meg akarják tenni mindazt, amit Õ tett.
Õ szüntelenül hív új
tanítványokat, ifjakat és leányokat magához,
hogy a Lélek kiárasztása által (vö.
Róm 5,5) közölje velük az isteni agapét, a
maga sajátos szeretetét, és arra késztesse
õket, hogy alázatos odaadásban minden
önzéstõl mentesen szolgáljanak másokat.
Péternek -- aki a színeváltozás
ragyogásától elragadtatva lelkesen kiáltja:
"Uram, jó nekünk itt lennünk!" (Mt 17,4) -- szól
a fölhívás, hogy térjen vissza a világ
útjaira, hogy a továbbiakban Isten országát
szolgálja: "Jöjj le, Péter; szerettél volna megnyugodni
a hegyen: jöjj le; hirdesd az igét, ragadj meg minden
lehetõséget, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ints,
kérj, buzdíts bátran és a tanítás
minden módján. Fáradozzál, övezd föl
magad, vedd föl a szenvedéseket és gyötrelmeket is,
hogy a szeretetben végzett jócselekedetek szépsége
és ragyogása által birtokolhasd azt, ami az Úr
ruháinak ragyogásában vált
láthatóvá".179 Az Úr arcának
látása nem gyöngítette az apostolban az emberek
iránti elkötelezettséget; épp ellenkezõleg,
megerõsítette azáltal, hogy új
képességet adott az apostolnak, hogy megszabadítván
minden torzítástól, alakítsa a
történelmet.
Az isteni szépség keresése arra készteti az
Istennek szentelt személyeket, hogy a testvérek és
nõvérek éhségtõl barázdált,
politikai ígéretekbõl kiábrándult,
megalázott, saját kultúrájuk
meggyalázását átélõ, erõszakot
szenvedõ arcán, a megfélemlített kiskorúak,
a megalázott és meggyalázott nõk, a be nem
fogadott, megfáradt emigránsok, az emberi
méltóságuktól megfosztott öregek arcán
vegyék gondjaikba az eltorzított isteni képmást.180
Így az Istennek szentelt élet a cselekedetek nyelvén
bizonyítja, hogy az isteni szeretet az önzetlen és
tevékeny szeretet alapja és ösztönzõje.
Errõl volt meggyõzõdve Páli SzentVince, amikor a
Szeretet Leányainak ezt az életcélt adta: "A
közösség szelleme abban áll, hogy odaadjuk magunkat
Istennek a mi Urunk szeretetére és szolgálatára az
anyagiakban és szellemiekben szegények személyében,
otthonukban vagy másutt, hogy a szegény fiatal lányokat, a
gyermekeket, s általában mindenkit tanítsunk, akiket az
isteni Gondviselés küld hozzánk."181
A szeretet különbözõ területei közül ma
a világnak különösen az mutatja meg a
"mindvégig" való szeretetet, ha lelkesen hirdetjük
Jézus Krisztust mindazoknak, akik még nem ismerik Õt,
azoknak, akik megfeledkeztek róla, s kiváltképpen a
szegényeknek.
|