A monasztikus élet Keleten és Nyugaton

6. A katolikus keleti egyházak szinodusi atyái és a többi keleti egyház képviselõi fölszólalásaikban hangsúlyozták a monasztikus élet evangéliumi értékeit,10 amely élet már az õsegyházban megjelent, és országaikban, fõként az ortodox egyházakban ma is elevenen él.

Az Egyházban az elsõ századoktól fogva voltak férfiak és nõk, akik arra éreztek hívatást, hogy a megtestesült Ige szolgai állapotát utánozzák, és követni kezdték Õt oly módon, hogy követelményeinek -- melyek a keresztség alapján az Õ halálának és föltámadásának húsvéti misztériumában való részesedésbõl következnek -- különleges és radikális módon a szerzetesi hivatásban tettek eleget. Miközben így kereszthordozókká (sztaurofóroi) váltak, kötelességüknek érezték, hogy a Lélek-hordozókká (pneumatofóroi) váljanak, valóban lelki férfiakká és nõkké, akik képesek arra, hogy a dicsõítés és a szüntelen kérõ imádság, az aszketikus gyakorlatok és a szeretet cselekedetei által titokzatos módon gazdagítsák a történelmet.

A keleti szerzetesség -- azzal a szándékkal, hogy Isten végleges színelátásának várásával átformálja a világot és az életet -- elõnyben részesíti a megtérést, az önmegtagadást, a szivbéli töredelmet; a hészükhia, azaz a belsõ béke keresését; a szüntelen imádságot, a böjtöt és az éjszakai virrasztást, a lelki harcot és hallgatást, az Úr jelenléte fölötti húsvéti örömöt és végsõ eljövetelének várását, az önátadást és a vagyonról való lemondást, ahogy ezt egy kolostor szent közösségében vagy a remeteség magányában megélik.11

Nyugaton is gyakorlat volt a monasztikus élet az elsõ századoktól kezdve, és sokféle formát öltött mind a kolostorokban, mind a remeteségekben. Mai, elsõsorban Szent Benedek által ihletett formájában a nyugati szerzetesség sok férfi és nõ öröksége, akik elfordultak a világi élettõl, Istent keresték és neki szentelték magukat azáltal, hogy "Krisztus szeretetének semmit sem helyeztek elébe".12 A mai szerzetesek is azon fáradoznak, hogy összhangot teremtsenek belsõ életük és a munkájuk között azáltal, hogy az evangélium szerint törekszenek megváltoztatni szokásaikat, engedelmesek, állhatatosak, buzgó odaadással elmélkednek az Igérõl (lectio divina), s részt vesznek a liturgiában és az imádságban. A kolostorok régen is az Egyház szívügye voltak, ma is azok, a világban pedig sokatmondó jelei a közösségnek, kívánatos tartózkodási helyek azok számára, akik Istent és a lélek igazságait keresik; a hit iskolái, valamint a tudomány, a dialógus és az emberi a kultúra mûhelyei az egyházi élet gyarapítására és a földi város épitésére is, mindaddig, amíg a mennyei város föl nem ragyog.