"Ez az én szeretett Fiam: õt hallgassátok!"

16. A három elragadtatott tanítványhoz szól az Atya fölszólítása, hogy Krisztust hallgassák, belé vessék minden bizalmukat, s Õt tegyék életük középpontjává. Az égbõl jövõ szóban új mélységet nyer az a meghívás, mellyel nyilvános mûködésének kezdetén maga Jézus hívta õket a követésre azáltal, hogy kiszakította a mindennapi életbõl, és maga mellé vette õket. A belsõ elkötelezettség e különös kegyelmébõl bontakozik ki az Istennek szentelt életben az evangéliumi tanácsok vállalásával a teljes önátadás lehetõsége és igénye. Ez nem pusztán lemondás, hanem elsõsorban a Krisztus-misztérium Egyházban megélt különleges elfogadása.

A keresztény élet egységes egészében a különbözõ meghívások Krisztus egyetlen fényességének mintegy a sugarai, mely fényesség "az Egyház arcán tükrözõdik".26 A világi Krisztus-hívõk meghívásuk világi jellege alapján elsõsorban úgy tükrözik a megtestesült Ige misztériumát, mint a világ alfáját és omegáját, minden teremtmény értékének alapját és mértékét. A szent hivatal birtokosai élõ képmásai Krisztusnak, a Fõnek és Pásztornak, aki a "már és még nem" idejében dicsõséges eljövetelének várásában vezeti népét. Az Istennek szentelt életre az a feladat bizatott, hogy Isten emberré lett Fiát úgy mutassa be, mint eszkatologikus célt, aki felé minden törekszik, ragyogást, mely elõtt elhalványul minden más fényesség, végtelen szépséget, aki egyedül képes egészen betölteni az emberi szívet. Az Istennek szentelt életben tehát nemcsak arról van szó, hogy Krisztust egész szívbõl kell követni, "jobban kell szeretni, mint apát és anyát, mint gyermeket" (vö. Mt 10,37), amint ez minden tanítványnak kötelessége, hanem mindezt az egész egzisztencia Krisztushoz "hasonlóvá" tevõ odaadásával egy mindent átfogó feszültségben kell tenni, mely az idõben lehetséges mértékben és a különbözõ karizmáknak megfelelõen elõvételezi az eszkatologikus tökéletességet.

Az Istennek szentelt személy ugyanis az evangéliumi tanácsok vállalásával nemcsak élete értelmét találja meg Krisztusban, hanem lehetõségei szerint azért is fáradozik, hogy kövesse "azt az életformát, melyet Isten Fia vállalt magára, amikor a világba lépett".27 A szüzesség vállalásával magáévá teszi Krisztus szûzi szeretetét, és megvallja õt a világ elõtt, mint az egyszülött Fiút, aki egy az Atyával (vö. Jn 10,30; 14,11); szegénységének követésével megvallja Õt, mint Fiút, aki mindent az Atyától kap és a szeretetben mindent visszaad neki (vö. Jn 17,7.10); a Fiú gyermeki engedelmességének misztériuma iránti elkötelezettséggel föláldozva a saját szabadságát megvallja Õt mint a végtelenül szeretettet és szeretõt, azt, aki egyedül az Atya akaratának teljesítésében lelte kedvét (vö. Jn 4,34), kivel tökéletes egységben van, s kitõl mindenben függ.

A Krisztus misztériumához való "hasonulással" az Istennek szentelt élet különleges módon valósítja meg a Szentháromságnak azt a megvallását, mely az egész keresztény életet meghatározza, amennyiben csodálattal eltelve elismeri az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten magasztos szépségét, és örömmel tesz tanúságot az emberekhez való jóságos lehajlásáról.