|
II. HÚSVÉT
ÉS A BETELJESEDÉS KÖZÖTT
A Tábor hegyétõl a
Kálváriáig
23. A dicsõségesen ragyogó
színeváltozás elõkészítette a
Kálvária nem kevésbé dicsõséges
tragédiáját. Péter, Jakab és János
látják az Úr Jézust Mózes és
Illés társaságában, akikkel -- Lukács
evangélista szerint -- "élete végérõl
beszél, aminek Jeruzsálemben kell beteljesülnie" (9,31).
A tanítványok szeme tehát Jézusra
irányul, aki a keresztre gondol (vö. Lk 9,43--45). Ott fog
véglegesen megnyilvánulni az Atya és minden ember
iránti szûzi szeretete; ott éri el a teljes
kiüresítést szegénysége; ott teljesedik be
engedelmessége az élet odaadásával.
A tanítványok, férfiak és nõk, arra
kapnak meghívást, hogy szemléljék a
fölmagasztalt Jézust a kereszten, ahol "a csendbõl
kilépõ Ige"39 a maga hallgatásában és
magányában prófétai módon állítja,
hogy Isten abszolut módon minden teremtmény fölött
áll, testében legyõzi bûneinket, magához vonz
minden férfit és minden nõt, és mindenkit
megajándékoz a föltámadás új
életével (vö. Jn 12,32; 19,34.37). A
megfeszített Krisztust szemlélésébõl
merít új erõt minden hivatás; belõle a
Szentlélek ajándékozása által fakad minden
ajándék, s fõleg az Istennek szentelt élet
ajándéka.
Jézus anyja, Mária után János, a szeretett
tanítvány -- a tanú, aki Máriával
együtt ott áll a kereszt alatt -- kapja meg ezt a kegyelmi
ajándékot (vö. Jn 19, 26--27). A teljes
önátadás döntése az isteni szeretet
gyümölcse benne, mely körülveszi, fölemeli õt
és betölti szívét. Mária mellett János
az elsõ azon férfiak és nõk
megszámlálhatatlan sokaságában, akiket az
Egyház történetének kezdetétõl a
végéig megragad Isten szeretete, és érzik a
hívást, hogy a föláldozott, de élõ
Bárányt kövessék, bárhova megy (vö.
Jel 14, 1--4).40
|