Krisztus tanúi a világban
25. A húsvéti misztériumból ered a missziós
karakter, az egész egyházi élet egyik jellegzetes
dimenziója, mely az Istennek szentelt életben egész
különlegesen valósul meg. Elmondhatjuk ugyanis -- a
szó szoros értelmében a pogányok között
misszionáló intézmények
karizmájától függetlenül --, hogy a
missziós, azaz küldetés-karakter az Istennek szentelt
élet minden formájának lényegéhez tartozik.
Amilyen mértékben éli az Istennek szentelt személy
azt az életet, mely kizárólag az Atyának van
szentelve (vö. Lk 2,49; Jn, 4,34), s melyet Krisztus magához
ragadott (vö. Jn 15,16; Gal 1,15--16) és a Szentlélek
lelkesít (vö. Lk 24,29; ApCsel 1,8; 2,4), annyira
hatékonyan mûködik együtt az Úr Jézus
küldetésével (vö. Jn 20,21) és vesz
részt intenzíven a világ
megújításában.
Az Istennek szentelt személyek elsõ apostoli feladata
önmagukra irányul és azáltal teljesítik, hogy
kitárják szívüket a Szentlélek
mûködése elõtt. Tanúságtételük
az egész Egyházat emlékezteti arra, hogy az elsõ
helyen az ingyenes istenszolgálat áll, melyet Krisztusnak a
Szentlélek által szétosztott kegyelme tesz
lehetõvé. Hirdetik a világnak az Atyától
eredõ békét, a Fiú
önátadását, és a Szentlélek
gyümölcsének örömét.
Az Istennek szentelt személyek elsõsorban akkor válnak
misszionáriussá, ha egyre inkább
tudatosítják, hogy Isten kiválasztotta és
meghívta õket, ezért teljesen neki kell
élniük, s mindent, amijük csak van, önmagukat is föl
kell áldozniuk, és meg kell szabadulniuk mindentõl, ami
akadályozza szeretetbõl fakadó válaszuk
tökéletességét. Ily módon Krisztus hiteles
jelévé válhatnak a világban.
Életstílusuknak is ki kell fejeznie az eszményt, melynek
követését vállalták, s Isten élõ
jeleivé és az evangélium ékesszóló --
bár gyakran hallgatag -- hirdetésévé kell
válniuk. Az Egyháznak mindig, de különösen a mai,
gyakran szekularizált, de a jelek nyelvére érzékeny
kultúrákban törekednie kell arra, hogy jelenléte a
mindennapokban láthatóvá váljék. Ebben
az értelemben az Egyház joggal vár jelentõs
szolgálatot az Istennek szentelt személyektõl, akik
arra hivatottak, hogy minden helyzetben konkrét tanúságot
tegyenek Krisztushoz tartozásukról.
Mivel a szerzetesi ruha az Istennek szenteltség, a
szegénység és egy meghatározott szerzetesi
családhoz tartozás jele, a szinodusi atyákkal együtt
nyomatékosan ajánlom a szerzeteseknek, hogy a kornak és a
helynek megfelelõ szerzetesi habitust viseljenek.42 Ahol az
apostolkodás megkívánja, viselhetnek a hagyománynak
és saját intézményük szabályainak
megfelelõ, illendõ polgári ruhát is, olyan
jelvénnyel, ami fölismerhetõvé teszi Istennek
szenteltségüket.
Azoknak az intézményeknek, melyeknek eredetileg, illetve
konstitucióik szerint nincs saját szerzetesi ruhájuk,
gondoskodniuk kell arról, hogy a tagjaik
öltözködése egyszerûség és
méltóság tekintetében megfeleljen hivatásuk
természetének.43
|