Az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellege
26. Mivel ma egyre sürgetõbbé válnak az
apostolkodás gondjai, és a világi dolgok iránti
elkötelezettség egyre inkább lefoglalja az embereket,
különösen is fontos figyelmet szentelni az Istennek szentelt
élet eszkatologikus jellegére.
Ebben a távlatban jobban
érthetõvé válik az Istennek szentelt élet
azon szerepe, hogy a végsõ idõk jele legyen.
Változatlan ugyanis a tanítás, melyet az
eljövendõ ország
elõvételezéseként bemutat. A II. Vatikáni
Zsinat föleleveníti ezt a tanítást, amikor azt
mondja, hogy "a szerzetesség ... a jövendõ
föltámadást és a mennyek országának
dicsõségét hirdeti".45 Ez elsõsorban a
szüzesség vállalásával történik,
melyet a hagyomány következetesen ama végsõ
világ elõvételezésének tekintett, mely
már most jelen van és az embert a maga
teljességében átformálja.
Azokban az emberekben, akik
életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a
vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és
örökké vele maradhassanak. Innen az epedõ várakozás,
innen a törekvés, "hogy elmerüljenek a szeretet
tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint
a Szentlélek maga";46 ez a várakozás és
törekvés az ajándékoktól erõsödik,
melyeket az Úr szívesen ad azoknak, akik az odafönt
valókat keresik (vö. Kol 3,1).
Az Istennek szentelt személy,
aki kitart az Úr dolgaiban, nem feledi, hogy "itt nincs
maradandó városunk" (Zsid 13,14), mert "a mi
hazánk a mennyben van" (Fil 3,20). Az egy
szükségeset keresi: "Isten országát és
annak igazságát" (Mt 6,33), és
szüntelenül imádkozik az Úr eljöveteléért.
|