Imádság és aszkézis: lelki harc

38. Az életszentségre szólító hívás csak az imádás csöndjében fogható föl, és csak Isten végtelen transzcendenciája tudja kibontakoztatni: "Meg kell vallanunk, hogy mindannyiunknak szüksége van erre az imádott jelenléttel telített csöndre: a teológiának, hogy értékelni tudja a maga bölcsességi és lelkiségi jellegét; az imádságnak, hogy soha el ne felejtse: Istent látni azt jelenti, hogy az ember olyan ragyogó arccal jön le a hegyrõl, hogy el kell takarnia fátyollal (vö. Kiv 34,33)...; az elkötelezettségnek, hogy elkerülje a szeretetet és megbocsátást nem ismerõ harcba bonyolódás veszedelmét... Mindegyikünknek, hívõknek és nem hívõknek egyaránt meg kell tanulnunk a hallgatást, mely lehetõvé teszi a másik megszólalását, amikor és ahol akarja, és lehetõvé teszi, hogy a kimondott szót megértsük."83 Ez konkréten nagy hûséget jelent a liturgikus és személyes imádsághoz, a belsõ imára és az elmélkedésre fordított idõhöz, a szentségimádáshoz, a havi rekollekcióhoz és a lelkigyakorlatokhoz.

Föl kell fedezni újra az Egyház spirituális hagyományában és az egyes intézményekben általános aszketikus eszközöket is, melyek az életszentségre vezetõ igaz út hatékony eszközei voltak s maradnak ma is. Mivel az aszkézis segít a bûntõl megsebesített emberi természet hajlamai fölötti uralkodásban és azok nemesítésében, az Istennek szentelt személyek számára az aszkézis valóban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy hûségesek maradhassanak hivatásukhoz és követni tudják Jézust a keresztúton.

Ugyanígy föl kell ismerni és le kell gyõzni néhány kísértést, melyek olykor ördögi csábítás hatására a jó színében lépnek föl. Így például a mai társadalom megismerésének jogos igénye -- annak érdekében, hogy kihívásaira válaszolni lehessen --, arra vezethet, hogy lanyhul a lélek buzgósága, vagy elbátortalanodva követni kezdi a pillanatnyi divatot. A magasabb lelki képzés lehetõsége kialakíthat az Istennek szentelt személyekben bizonyos felsõbbrendûségi érzést a többi hívõvel szemben, míg a megalapozott és korszerû szaktudás követelménye a hatékonyság túlzott hajszolásává válhat, mintha az apostoli szolgálat elsõsorban nem Istentõl, hanem az emberi eszközöktõl függne. A dicséretre méltó törekvés, hogy közelebb kerüljünk korunk férfiaihoz és nõihez, hívõkhöz és nem hívõkhöz, szegényekhez és gazdagokhoz, egy szekularizált életstílus átvételéhez vagy az emberi értékek tisztán földi szempontok szerinti ápolásához vezethet. A jogos nemzeti vagy kulturális követelések támogatása arra csábíthat, hogy a nacionalizmus formáihoz csatlakozzanak vagy elfogadjanak olyan szokáselemeket, melyeknek az evangélium világosságában tisztulniuk és javulniuk kellene.

Az életszentség útja tehát magában foglalja a lelki harc vállalását. E ténynek ma nem mindig szentelnek elegendõ figyelmet. A hagyományban gyakran ábrázolják a lelki harcot azzal a küzdelemmel, melyet Jákob vívott a titokzatos Istennel, akit megragadott, hogy elnyerje áldását és láthassa arcát (vö. Ter 32,23--31). A bibliai õstörténet ezen eseményében az Istennek szentelt személyek megláthatják az aszketikus buzgóság szimbólumát, melyre szükségük van, hogy kitágítsák és kitárják a szívüket az Úr és a felebarátok befogadására.