"Keljetek föl, ne féljetek!": megújított bizalom

40. "Jézus odalépett hozzájuk és megérintette õket:

Keljetek föl, ne féljetek!" (Mt 17,7) Mint a színeváltozáskor a három apostol, úgy az Istennek szentelt személyek is tapasztalatból tudják, hogy életüket nem mindig izzítja föl az az érezhetõ buzgóság, melybõl a kiáltás fakad: "Jó nekünk itt lenni!"(Mt 17,4) Életük azonban mindig egy Krisztus kezétõl "megérintett" élet, melyet az Õ hangja kelteget és kegyelme támogat.

"Keljetek föl, ne féljetek!" A Mester e bátorítása magától értetõdõen minden kereszténynek szól. De még inkább szól azoknak, akik arra hivatottak, hogy "mindent elhagyjanak", s ennek következtében Krisztusért "mindent szemétnek tartsanak". Ez egész különlegesen érvényes olyan alkalmakkor, amikor valaki a Mesterrel lejön a "hegyrõl", hogy elinduljon a Táborról a Kálváriára vezetõ úton.

Amikor Lukács elbeszéli, hogy Mózes és Illés Krisztussal az Õ húsvéti misztériumáról beszélgettek, szándékosan és jelentõségteljesen használja a "vég" (exodosz) kifejezést: "a végérõl beszéltek, melyet Jeruzsálemben kellett beteljesítenie" (9,31). A "vég" a kinyilatkoztatás alapfogalma, melyre az egész üdvtörténet hivatkozik és kifejezi a húsvéti misztérium mélységes értelmét. A "vég" az Istennek szentelt élet spiritualitása számára különösen fontos téma, mely jól kiemeli ennek az életnek a jelentését. Kikerülhetetlenül magában foglalja mindazt, ami a kereszt misztériumához tartozik. Ám ha ezt a "véghez vezetõ utat" a Tábor hegyének távlatából nézzük, úgy jelenik meg, mint két fényforrást összekötõ út: egyik végpontján a színeváltozás elmúló fényessége, a másikon a föltámadás végleges fényessége áll.

Az Istennek szentelt életre szóló meghívás -- az egész keresztény élet szemszögébõl nézve -- minden lemondása és próbatétele ellenére, sõt épp ezek miatt a "fény" útja, mely fölött a Megváltó szeme virraszt: "Keljetek föl, ne féljetek!"