I. MINDVÉGIG KITARTÓ SZERETET

Krisztus szivével szeretni

75. "... mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette õket. Vacsora közben történt... fölkelt a vacsora mellõl... mosni kezdte tanítványai lábát, és a derekára kötött kendõvel megtörölte." (Jn 13,1--2.4--5)

A lábmosással Jézus kinyilatkoztatja Isten ember iránti szeretetének mélységét: benne maga Isten adja magát az emberek szolgálatára! Egyidejûleg föltárja a keresztény élet s méginkább az Istennek szentelt élet értelmét, mely nem más, mint az odaadó szeretet, a konkrét és serény szolgálat élete. Mivel az Istennek szentelt élet az Emberfiát követi, "aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Õ szolgáljon" (Mt 20,28), jellemzõ rá -- legalábbis hosszú történetének legjobb idõszakaiban -- e "lábmosás", azaz a legszegényebbek és leginkább rászorulók szolgálata. Az Istennek szentelt élet egyrészt elmerül annak az Igének magasztos misztériumában, aki Istennél volt (vö. Jn 1,1), másrészt követi ugyanazt az Igét, aki megtestesült, megalázta és kiüresítette önmagát, hogy az embereknek szolgáljon. Azok, akik Krisztust az evangéliumi tanácsok útján követik, mindenüvé követni akarják Õt, s meg akarják tenni mindazt, amit Õ tett.

Õ szüntelenül hív új tanítványokat, ifjakat és leányokat magához, hogy a Lélek kiárasztása által (vö. Róm 5,5) közölje velük az isteni agapét, a maga sajátos szeretetét, és arra késztesse õket, hogy alázatos odaadásban minden önzéstõl mentesen szolgáljanak másokat. Péternek -- aki a színeváltozás ragyogásától elragadtatva lelkesen kiáltja: "Uram, jó nekünk itt lennünk!" (Mt 17,4) -- szól a fölhívás, hogy térjen vissza a világ útjaira, hogy a továbbiakban Isten országát szolgálja: "Jöjj le, Péter; szerettél volna megnyugodni a hegyen: jöjj le; hirdesd az igét, ragadj meg minden lehetõséget, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ints, kérj, buzdíts bátran és a tanítás minden módján. Fáradozzál, övezd föl magad, vedd föl a szenvedéseket és gyötrelmeket is, hogy a szeretetben végzett jócselekedetek szépsége és ragyogása által birtokolhasd azt, ami az Úr ruháinak ragyogásában vált láthatóvá".179 Az Úr arcának látása nem gyöngítette az apostolban az emberek iránti elkötelezettséget; épp ellenkezõleg, megerõsítette azáltal, hogy új képességet adott az apostolnak, hogy megszabadítván minden torzítástól, alakítsa a történelmet.

Az isteni szépség keresése arra készteti az Istennek szentelt személyeket, hogy a testvérek és nõvérek éhségtõl barázdált, politikai ígéretekbõl kiábrándult, megalázott, saját kultúrájuk meggyalázását átélõ, erõszakot szenvedõ arcán, a megfélemlített kiskorúak, a megalázott és meggyalázott nõk, a be nem fogadott, megfáradt emigránsok, az emberi méltóságuktól megfosztott öregek arcán vegyék gondjaikba az eltorzított isteni képmást.180 Így az Istennek szentelt élet a cselekedetek nyelvén bizonyítja, hogy az isteni szeretet az önzetlen és tevékeny szeretet alapja és ösztönzõje. Errõl volt meggyõzõdve Páli SzentVince, amikor a Szeretet Leányainak ezt az életcélt adta: "A közösség szelleme abban áll, hogy odaadjuk magunkat Istennek a mi Urunk szeretetére és szolgálatára az anyagiakban és szellemiekben szegények személyében, otthonukban vagy másutt, hogy a szegény fiatal lányokat, a gyermekeket, s általában mindenkit tanítsunk, akiket az isteni Gondviselés küld hozzánk."181

A szeretet különbözõ területei közül ma a világnak különösen az mutatja meg a "mindvégig" való szeretetet, ha lelkesen hirdetjük Jézus Krisztust mindazoknak, akik még nem ismerik Õt, azoknak, akik megfeledkeztek róla, s kiváltképpen a szegényeknek.