Az apostolkodó szerzetesi élet

9. Nyugaton századok folyamán a szerzetesi élet sok más formája is fölvirágzott, melyekben férfiak és nõk megszámlálhatatlan sokasága, lemondva a világról, az evangéliumi tanácsok nyilvános vállalásával Istennek szentelte magát -- egy sajátos karizmának megfelelõen és a közös élet valamely állandó formájában17 -- Isten népe sokféle apostoli szolgálatára. Ilyenek például a reguláris kanonokok különféle családjai, a koldulórendek, a reguláris klerikusok, s általában azok a férfi és nõi szerzetesi kongregációk, melyek apostolkodásnak, missziós tevékenységnek és a keresztény szeretet sokféle megnyilvánulásának szentelik magukat.

Csodálatosan sokszínû a tanúságtétel, melyben azok az ajándékok tükrözõdnek, melyeket Isten a rendalapítóknak és rendalapítónõknek adott, s õk, mert engedelmeskedtek a Szentlélek indításának, értelmezni tudták az idõk jeleit, és megvilágosult lélekkel válaszolni tudtak az újra meg újra jelentkezõ kihívásokra. Példájuk nyomán sokan mások is próbálták szóval és tettel megvalósítani életükben az evangéliumot, hogy Jézus eleven jelenlétét -- aki a szó legszorosabb értelmében az Atya Megszenteltje és Apostola -- ismét megmutassák a maguk korának. Az Istennek szentelt életet élõ személyeknek mindig és mindenütt Krisztust, az Urat kell példaképüknek tekinteniük azáltal, hogy imádsággal ápolják magukban az Õ érzületét (vö. Fil 2,5--11), hogy egész életüket apostoli lelkület hassa át, és minden apostoli tevékenységük telve legyen szemlélõdéssel.18