Krisztus tanúi a világban

25. A húsvéti misztériumból ered a missziós karakter, az egész egyházi élet egyik jellegzetes dimenziója, mely az Istennek szentelt életben egész különlegesen valósul meg. Elmondhatjuk ugyanis -- a szó szoros értelmében a pogányok között misszionáló intézmények karizmájától függetlenül --, hogy a missziós, azaz küldetés-karakter az Istennek szentelt élet minden formájának lényegéhez tartozik. Amilyen mértékben éli az Istennek szentelt személy azt az életet, mely kizárólag az Atyának van szentelve (vö. Lk 2,49; Jn, 4,34), s melyet Krisztus magához ragadott (vö. Jn 15,16; Gal 1,15--16) és a Szentlélek lelkesít (vö. Lk 24,29; ApCsel 1,8; 2,4), annyira hatékonyan mûködik együtt az Úr Jézus küldetésével (vö. Jn 20,21) és vesz részt intenzíven a világ megújításában.

Az Istennek szentelt személyek elsõ apostoli feladata önmagukra irányul és azáltal teljesítik, hogy kitárják szívüket a Szentlélek mûködése elõtt. Tanúságtételük az egész Egyházat emlékezteti arra, hogy az elsõ helyen az ingyenes istenszolgálat áll, melyet Krisztusnak a Szentlélek által szétosztott kegyelme tesz lehetõvé. Hirdetik a világnak az Atyától eredõ békét, a Fiú önátadását, és a Szentlélek gyümölcsének örömét.

Az Istennek szentelt személyek elsõsorban akkor válnak misszionáriussá, ha egyre inkább tudatosítják, hogy Isten kiválasztotta és meghívta õket, ezért teljesen neki kell élniük, s mindent, amijük csak van, önmagukat is föl kell áldozniuk, és meg kell szabadulniuk mindentõl, ami akadályozza szeretetbõl fakadó válaszuk tökéletességét. Ily módon Krisztus hiteles jelévé válhatnak a világban. Életstílusuknak is ki kell fejeznie az eszményt, melynek követését vállalták, s Isten élõ jeleivé és az evangélium ékesszóló -- bár gyakran hallgatag -- hirdetésévé kell válniuk. Az Egyháznak mindig, de különösen a mai, gyakran szekularizált, de a jelek nyelvére érzékeny kultúrákban törekednie kell arra, hogy jelenléte a mindennapokban láthatóvá váljék. Ebben az értelemben az Egyház joggal vár jelentõs szolgálatot az Istennek szentelt személyektõl, akik arra hivatottak, hogy minden helyzetben konkrét tanúságot tegyenek Krisztushoz tartozásukról.

Mivel a szerzetesi ruha az Istennek szenteltség, a szegénység és egy meghatározott szerzetesi családhoz tartozás jele, a szinodusi atyákkal együtt nyomatékosan ajánlom a szerzeteseknek, hogy a kornak és a helynek megfelelõ szerzetesi habitust viseljenek.42 Ahol az apostolkodás megkívánja, viselhetnek a hagyománynak és saját intézményük szabályainak megfelelõ, illendõ polgári ruhát is, olyan jelvénnyel, ami fölismerhetõvé teszi Istennek szenteltségüket.

Azoknak az intézményeknek, melyeknek eredetileg, illetve konstitucióik szerint nincs saját szerzetesi ruhájuk, gondoskodniuk kell arról, hogy a tagjaik öltözködése egyszerûség és méltóság tekintetében megfeleljen hivatásuk természetének.43