Az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellege

26. Mivel ma egyre sürgetõbbé válnak az apostolkodás gondjai, és a világi dolgok iránti elkötelezettség egyre inkább lefoglalja az embereket, különösen is fontos figyelmet szentelni az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellegére.

Mivel "ahol a kincsed, ott a szíved is"(Mt 6,21), Isten országának egyetlen kincse kiváltja a törekvést, a várakozást, az elkötelezettséget és a tanúságtételt. Az õsegyház különleges intenzitással várta az Úr második eljövetelét, de az Egyház a késõbbi századokban is ápolta a reményt: mindig fölhívta a hívõk figyelmét, hogy tekintsenek elõre az üdvösségre, mely hamarosan meg fog nyilvánulni, hiszen "ez a látható világ elmúlik" (1Kor 7,31; vö. 1Pét 1,3-6).44

Ebben a távlatban jobban érthetõvé válik az Istennek szentelt élet azon szerepe, hogy a végsõ idõk jele legyen. Változatlan ugyanis a tanítás, melyet az eljövendõ ország elõvételezéseként bemutat. A II. Vatikáni Zsinat föleleveníti ezt a tanítást, amikor azt mondja, hogy "a szerzetesség ... a jövendõ föltámadást és a mennyek országának dicsõségét hirdeti".45 Ez elsõsorban a szüzesség vállalásával történik, melyet a hagyomány következetesen ama végsõ világ elõvételezésének tekintett, mely már most jelen van és az embert a maga teljességében átformálja.

Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele maradhassanak. Innen az epedõ várakozás, innen a törekvés, "hogy elmerüljenek a szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a Szentlélek maga";46 ez a várakozás és törekvés az ajándékoktól erõsödik, melyeket az Úr szívesen ad azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1).

Az Istennek szentelt személy, aki kitart az Úr dolgaiban, nem feledi, hogy "itt nincs maradandó városunk" (Zsid 13,14), mert "a mi hazánk a mennyben van" (Fil 3,20). Az egy szükségeset keresi: "Isten országát és annak igazságát" (Mt 6,33), és szüntelenül imádkozik az Úr eljöveteléért.