Második jelenés: 1917. június 13.

A második jelenés előtt a látnokok ismét fénysugarat láttak, amit bár villámnak neveztek, valójában nem villámlás volt, hanem az egyre közeledő fény visszaverődése. A mintegy ötven körülállóból, aki a helyszínre jött, sokan látták, hogy a beszélgetés kezdetét követő percekben a Nap elsötétült. Mások arról számoltak be, röviddel azelőtt, hogy Lucia elkezdett beszélni, úgy tűnt, mintha a tölgybokor csúcsán lévő fiatal ágak meghajlottak volna. Néhányan méhzümmögést hallottak azalatt, amíg a Szűzanya a látnokokkal beszélt. Lucia így számol be a beszélgetésről:

„– Mit kíván? – kérdeztem.

– Jöjjetek ide a következő hónap 13-án, imádkozzátok minden nap a rózsafüzért, és tanuljatok meg olvasni! Később majd megmondom, mit akarok. ⁶

Kértem, hogy gyógyítson meg egy beteget.

– Ha megtér, akkor még ebben az évben egészséges lesz.

– Szeretném kérni, hogy vigyen bennünket magával az égbe.

– Igen! Jácintáért és Ferencért hamarosan jövök. Te azonban egy ideig még itt maradsz. Jézus téged akar felhasználni, hogy az emberek megismerjenek és szeressenek engem. Meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét.

– Egyedül maradok itt? – kérdeztem szomorúan.

– Nem, gyermekem! Nagyon szenvedsz emiatt? Ne csüggedj el! Soha nem hagylak el, Szeplőtelen Szívem lesz menedéked és Istenhez vezető utad.

Abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat mondta, kitárta kezeit, és másodszor árasztott el bennünket ennek a mérhetetlen fénynek visszfényével. Ebben a fényben Istenbe merülve láttuk magunkat.

Jácinta és Ferenc a fénynek azon a részén állt, amely az ég felé emelkedett, én pedig azon a részén, amely a földre áradt. A Szűzanya jobb tenyere előtt egy tövisekkel körülvett szív volt, úgy látszott, mintha ezek a tövisek átszúrnák. Megértettük, hogy ez Mária Szeplőtelen Szíve, amelyet az emberek bűnei sebeztek meg, és amely engesztelést kíván.” ⁷

            Amikor a látomás véget ért, a Hölgy fokozatosan, fáradtság nélkül felemelkedett keleti irányba, még mindig a belőle kiáradó fény vette körül, végül teljesen eltűnt. Néhányan, akik egészen közel álltak, észrevették, hogy a tölgybokor csúcsán lévő hajtások ugyanabba az irányba kissé meghajoltak, mintha az Istenanya ruhája magával húzta volna azokat. Csak órákkal később nyerték vissza eredeti helyzetüket. (vö. Memórias II, 130. o.; IV, 334. és 336. o.; De Marchi 76-78. o.; Walsh 65-66. o.; Ayres da Fonseca 34-36. o.; Galamba de Oliveira 70. o.; P. Kondor 153. o.)