„Láttam a Szentatyát…”

Egyik nap Luciáék kútjánál délben Jácinta ezzel a kérdéssel fordult Luciához és Ferenchez:

– Láttátok a Szentatyát?

– Nem.

– Nem tudom, hogy történt, én láttam a Szentatyát. Egy nagy házban térdelt egy asztal előtt, arcát kezébe rejtette, és sírt. Kint sok ember állt, és néhányan köveket dobáltak utána, mások gyalázták, és csúnya szavakat kiabáltak. Szegény Szentatya, nagyon sokat kell érte imádkoznunk! (vö. Memórias III, 228. o.; De Marchi 98-99. o.; Walsh 85. o.; Ayres da Fonseca 136. o.; P. Kondor 104-105. o.)

            Amikor 1917 augusztusában egyik délután a gyermekek a Cabeço-domb szikláin ültek, Jácinta hirtelen el kezdte mondani azt az imát, amit az angyal tanított, és az ezt követő mély hallgatás után a következőket mondta unokanővérének:

– Nem látod, hogy az utcák, utak és mezők tele vannak emberekkel, akik sírnak az éhségtől, mert nincs mit enniük? És nem látod a Szentatyát egy templomban Mária Szeplőtelen Szíve előtt imába merülve? A sok embert, akik vele imádkoznak? (vö. Memórias III, 228. o.; De Marchi 99. o.; Walsh 84. o.; Ayres da Fonseca 137. o.; P. Kondor 105. o.)

Egyik nap Lucia Jácintáékhoz ment. Jácintát elgondolkozva találta otthon. Megkérdezte tőle:

– Jácinta, mire gondolsz?

– A háborúra, ami jönni fog. Oly sok ember hal meg, és majdnem mind a pokolba jut. Sok házat a földdel tesznek egyenlővé, és sok papot ölnek meg. Látod, én az égbe megyek, és ha aztán egy éjszaka látod azt a fényt, amelyről a Hölgy beszélt, akkor tűnj el inkább, te is menekülj oda!(vö. Memórias III, 228. o.; De Marchi 238. o.; Walsh 85. o.; Ayres da Fonseca 161-162. o.; P. Kondor 105. o.)