Komor
tárgyat szabott mai elbeszéléseinknek Királyunk, ha
meggondoljuk, hogy vidám szórakozás
kedvéért jöttünk ide, s most másoknak
könnyeiről kell beszélnünk, melyekről nem lehet
szólanunk anélkül, hogy mind az elbeszélőnek,
mind a hallgatónak meg ne induljon szíve. Talán
azért szabta ezt, hogy némiképpen mérsékelje
a múlt napok vigasságát; de akármi is
indította erre, nekem nincs benne módom megváltoztatnom
elhatározását, miért is elmesélek nektek egy
gyászos, sőt végzetes történetet, melyet
méltó megkönnyeznetek.
Tancredi,
Salerno fejedelme, emberséges és kegyes indulatú
férfiú volt (ha öreg napjaira nem szennyezte volna kezeit
szerelmesek vérével), kinek mind egész élete
folyamán csupán egyetlen leánygyermeke volt, s
talán boldogabb lett volna, ha ez az egy sincs. E leányt oly gyengéden
szerette, mint apa a leányát még soha, és eme
gyöngéd szeretete miatt nem adta férjhez, mivel nem tudta
rászánni magát, hogy maga mellől elbocsássa,
holott a leány már jó néhány esztendeje
eladó sorban volt. Végül nagy sokára
feleségül adta Capua hercegének fiához, de az asszony
rövid házasélet után özvegyen maradt, és
visszatért atyjához. Még nem született asszony a
világra, kinek hozzá fogható remek szép arca
és teste lett volna; és fiatal volt és
jókedvű, okossága pedig akkora, hogy szinte sok is volt
asszonyban. És miközben gyengéd apja mellett
éldegélt, előkelő hölgy lévén,
különb-különbféle
gyönyörűségekben, és látta, hogy
atyjának iránta való szeretetében kisebb gondja is
nagyobb annál, hogy újból férjhez adja, maga pedig
nem tartotta illendőnek ilyesmit kérni tőle, föltette
magában, hogy ha csak lehet, nagy titokban derék szerelmest
szerez magának. És látván atyjának
udvarában számos nemes urat s egyéb férfiakat
forgolódni, miként ma is látjuk fejedelmi udvarokban, és
mérlegre vetvén sokaknak viselkedését és
erkölcseit, leginkább megtetszett neki atyjának egyik
ifjú fegyverhordozója, bizonyos Guiscardo nevezetű,
meglehetősen alacsony származású ember, de
jelességben és erkölcsökben bárki
másnál nemesebb; és gyakorta látván őt,
titokban forró szerelemre gyulladt iránta, s napról napra
nagyobb örömét lelte annak
tökéletességében. Az ifjú pedig, kinek
ugyancsak helyén volt esze, figyelmes lett az asszonyra, s olyannyira
szívébe fogadta őt, hogy iránta való
szerelmében kívüle szinte minden egyebet kivetett
elméjéből. Tehát ekképpen szerették
egymást nagy titokban, s a fiatalasszony semmit oly igen nem
kívánt, mint együtt lenni szerelmesével; de mivel
senkit sem akart beavatni szerelmébe, ravasz cselfogást eszelt
ki, hogy értésére adja annak, miképpen
találkozhatnak. Levelet írt, s abban elmagyarázta neki,
mit kell tennie másnap, hogy véle lehessen; annak utána
pedig beletette azt valamely nádnak csöves szárába, s
tréfálkozva odanyújtotta Guiscardónak,
ekképpen szólván:
-
Csinálj ebből ma estére fúvókát
szolgálóleányodnak, hogy tüzet élesszen vele.
Guiscardo
átvette és nyomban kitalálta, hogy bizonyosan nem ok
nélkül adta neki a hölgy, s nem ok nélkül
szólott ekképpen. Elment tehát, s a náddal
lakásába tért, és megvizsgálván azt,
látta, hogy hasadék van rajta; kibontotta, meglelte benne az
asszonynak levelét, elolvasta, és nyilván
megértette belőle, mit kell cselekednie, s akkor ő volt a
világ legboldogabb embere, és nyomban
hozzákészülődött, hogy eljusson az asszonyhoz ama
módon, melyet az megjelölt. Volt pedig a fejedelem
palotájának oldalában egy barlang a hegybe vágva,
melyet nagy sok időknek előtte vájtak abban; ez a barlang
csupán a hegybe vágott kürtőn által kapott
némi világosságot. Ezt a kürtőt pedig, mivel a
barlangban soha ember nem járt, a hegyoldalban burjánzó
gaz és tüskebokor egészen benőtte; a barlangba titkos
lépcsőn lehetett lejutni, mely a palota egyik földszinti
szobájába torkollott, hol is éppen az asszony lakott; de a
lépcsőt hatalmas ajtó zárta. Erről a
lépcsőről pedig, mivel már emberemlékezet
óta nem használták, mindenki úgy megfeledkezett,
hogy szinte már senki nem tudott róla; de Ámor, kinek
szemében nincs semmi úgy rejtekben, hogy észre ne
venné, eszébe juttatta a szerelmes asszonynak; ki is, hogy senki
észre ne vehesse, maga erejéből számos napokon
által bajmolódott, mígnem sikerült kinyitnia amaz
ajtót; mikor pedig kinyitotta és egyedül leszállott a
barlangba, és látta a kürtőt, Guiscardóhoz
juttatta üzenetét, hogy igyekezzék azon keresztül
bejutni, megjelölvén neki ama kürtőnek
távolságát a földtől. Guiscardo, hogy eme tervet
végrehajtsa, nyomban szerzett valamely csimbókos-hurkos
kötelet, hogy azon lebocsátkozzék és
felmásszon; és bőrből való köpönyeget
öltvén magára, hogy a tüskebokrok össze ne
szurkálják, és senkit dolgába bele nem
avatván, a következő éjszakán odament a
kürtőhöz, s a kötélnek egyik végét
rácsomózván valamely zömök fatörzsre, mely
a kürtő nyílásánál nőtt, a
kötélen leereszkedett a barlangba, és várta az
asszonyt. Ki is másnap reggel oly ürüggyel, hogy aludni
kíván, elbocsátotta udvari hölgyeit, s
egymagában bezárkózott szobájában; annak
utána pedig kinyitotta az ajtót, leszállott a barlangba,
hol már ottan lelte Guiscardót, s akkor kimondhatatlan
örömmel üdvözölték egymást; és
akkor véle együtt felment szobájába, s ama napnak
java részében kimondhatatlan gyönyörűséggel
mulatták magukat; minekutána pedig okosan megszabták
szerelmes találkozásaiknak rendjét, hogy azok titokban
maradjanak, Guiscardo visszament a barlangba, az asszony pedig bezárta
az ajtót, és kiment udvari hölgyeihez. Guiscardo az
éjszaka beálltával felkúszott a
kötélen, s a kürtőn keresztül, amerre jött,
kimászott és hazatért. És mivel most már
tudta az utat, innentől fogva sűrűn járta azt.
De a sors
megirigyelte eme hosszú és nagy
gyönyörűséget, és valamely fájdalmas
eseménnyel gyászos siralomra fordította a két
szerelmes boldogságát. Tancredinek szokása volt
néhanapján egyedül bemenni leánya
szobájába, s ottan véle tölteni idejét,
és elbeszélgetni nála kicsinyég, annak utána
pedig távozni. Ez tehát egy napon ebéd után lement
hozzá, mikor az asszony, kinek Ghismonda volt neve, éppen a
kertben időzött udvari hölgyeivel; ahogy tehát
belépett a szobába, miközben senki meg nem látta
és észre nem vette, mivel nem akarta megzavarni leányának
mulatását, s mivel a szobának ablakát zárva,
az ágynak függönyeit pedig félrehúzva lelte,
leült a sarokban az ágy lábánál valamely tarka
zsámolyra, és az ágynak támasztván
fejét, s magára húzván a függönyt, mintha
csak szántszándékkal elrejtőzni akart volna, elaludt.
S miközben aludt, Ghismonda, ki szerencsétlenségére
éppen ama napon hívta magához Guiscardót, otthagyta
hölgyeit a kertben, csöndesen visszalopódzkodott
szobájába, bezárkózott, s mivel nem vette
észre, hogy valaki más is van ottan, ajtót nyitott
Guiscardónak, ki már várakozott reá, s akkor
szokásuk szerint lefeküdtek az ágyba, s miközben
egymással incselkedtek és mulatoztak, történt, hogy
Tancredi fölébredt, s látta és hallotta, mit
Guiscardo és leánya művelt; fölöttébb
megháborodott ezen, s előbb rájok akart ordítani, de
aztán jobbnak vélte hallgatni, és rejtekben maradni, ha
lehet, hogy megfontoltabban s maga kisebb gyalázatára
végbevihesse azt, mi máris megfogant elméjében,
tartozó kötelessége gyanánt. A két szerelmes,
szokása szerint, jó darab ideig együtt maradt; Tancredit nem
vették észre, s mikor úgy látták, hogy itt
az ideje, kiszálltak az ágyból, Guiscardo
visszatért a barlangba, az asszony pedig kiment a
szobából. Annak utána Tancredi, bár öreg ember
volt már, a szoba egyik ablakából kiugrott a kertbe, s
miközben senki meg nem látta, halálos fájdalommal
szívében szobájába tért. Az éjszaka
beálltával pedig Guiscardót, éppen mikor az
első álom idején kibújt a kürtőből,
parancsára két ember lefogta, mivel bőrköpönyege
is gátolta a védekezésben, és nagy titokban
Tancredi elébe vitte. Ki is, midőn meglátta őt,
könnyeivel küszködvén ekképpen szólott
hozzá:
- Guiscardo,
irányodban tanúsított jóságomért nem
érdemeltem azt a szégyent és gyalázatot, melyet
leányomban fejemre hoztál, melyről ma tulajdon szememmel
meggyőződtem.
Erre
Guiscardo csupán ennyit felelt:
- A szerelem
hatalmasabb nálad is, nálam is.
Parancsolta
tehát Tancredi, hogy titokban vessék fogságba valamely
szomszédos szobában, s emberei ekképpen cselekedtek.
Reggelre kelvén Ghismonda semmit nem tudott eme dolgokból,
Tancredi pedig, minekutána mindennemű fura gondolatokat
hányt-vetett elméjében, ebéd után
szokása szerint lement leányának szobájába,
hová őt is behívta, bezárkózott véle,
és zokogván ekképpen fogott szóba:
- Ghismonda,
mivel abban a hiszemben voltam, hogy ismerem erkölcsödet és
tisztességedet, soha eszembe nem jutott volna, akárki mondja is,
hahogy tulajdon szememmel nem látom, hogy odaadod magad valamely
férfinak, ki nem férjed, vagy hogy ilyesmi csak meg is fordul
fejedben. Emiatt pedig, valahányszor rágondolok, életem
hátralevő napjaiban, melyeket öregségem még
számomra tartogat, szüntelen fájdalom fog
gyötörni. És bár adta volna Isten, hogy ha már
ily becstelenségre adtad fejedet, legalább olyan férfit
választottál volna, ki illik nemesi rangodhoz; de annyi
férfi között, kik udvaromban járnak-kelnek,
éppen Guiscardót választottad, ezt a mindenkinél
alacsonyabb rangú ifjút, kit úgyszólván
irgalomból neveltünk udvarunkban kisded
gyermekkorától fogva mind mai napiglan; ezzel pedig szörnyen
megháborítottad lelkemet, mivel nem tudom, miképpen határozzak
felőled; Guiscardo sorsa felől, kit is ma éjszaka megfogattam,
midőn a kürtőből kibújt, s most fogságban
tartom, már határoztam; de Isten látja lelkemet, nem
tudom, mitévő legyek véled. Egyfelől húz ama
szeretet, mellyel irányodban mindig viseltettem, különbül
mint bármely más atya a leánya iránt;
másfelől húz a méltó
felháborodás, melyet határtalan esztelenséged
támasztott bennem. Amaz azt akarja, hogy megbocsássak
néked, emez azt akarja, hogy hajlandóságom ellenére
kegyetlenül elbánjak véled; de minekelőtte
határozok felőled, szeretném hallani, mit tudnál
mondani mindezekre.
És
ekképpen szólván lesütötte szemét, s oly
keserves zokogásra fakadt, mint valamely gyermek, kit irgalmatlanul
elvertek. Ghismonda atyjának szavaiból megtudta nem csupán
azt, hogy titkos szerelmét fölfedezték, hanem azt is, hogy
Guiscardót elfogták, s akkor kimondhatatlan fájdalmat
érzett, és már-már annyira jutott, hogy a
legtöbb asszonynak szokása szerént
jajveszékelésekkel és könnyekkel mutassa meg azt. De
büszke lelke lebírta gyengeségét, arcát
csodálatos erővel megkeményítette, s megfogant benne
az elhatározás, hogy mintsem magáért
rimánkodnia kelljen, inkább eldobja életét, mivel
azt hitte, hogy Guiscardója már halott. Miért is nem holmi
bánkódó és botlásáért
megpirongatott nő módjára, hanem elszántan és
bátran, száraz szemmel és nyílt s minden
ízében nyugodt arccal ekképpen felelt atyjának:
- Tancredi,
sem tagadni, sem könyörögni nem szándékozom,
mivelhogy amaz nem segítene rajtam, emez pedig nem akarom, hogy
segítsen, és ezenfelül semmiképpen sem
szándékozom könyörületre hajlítani magam
irányában te szelídségedet és szeretetedet;
de szándékom az igazat megvallani, s előbb igaz okokkal
védelmezni becsületemet, annak utána pedig cselekedeteimmel
bátran bizonyítani lelkemnek erejét. Igaz, hogy szerettem
és szeretem Guiscardót és szeretni fogom, mind
életem fogytáig, mely hamar elkövetkezik; és hahogy a
halál után is van szerelem, akkor örökké
szeretni fogom; erre azonban nem annyira asszonyi gyengeségem
indított, mint inkább az, miképpen cseppet sem
törődtél vele, hogy férjhez adj, azonfelül pedig
amaz ifjúnak jelessége. Nyilván tudnod kellett volna,
Tancredi, hogy mivel magad húsból és vérből
vagy, lelkedből lelkedzett leányod is húsból vagyon,
nem pedig kőből avagy vasból; s emlékezned kellett
volna és kellene, ha mindjárt öreg ember vagy is most
már, hányfélék, milyenek és micsoda
erővel rohannak reánk az ifjúság
törvényei, és ámbár férfikorod java
esztendeit tábori életben töltötted, mégiscsak
tudnod kellett volna, mely hatalma vagyon a henye és nagyúri
életmódnak az öregeken is, hát még a
fiatalokon! Tehát húsból vagyok, mivel tőled nyertem
az életet, s oly keveset éltem még, hogy ma is ifjú
vagyok, s egyik miatt is, másik miatt is teli vagyok
sóvárgó vágyakozással, melyet
csodálatos módon fokozott ama körülmény, hogy
már férjnél voltam és megismertem, mely
gyönyörűség betölteni az efféle
sóvárgásokat; mivel pedig ím ez erőknek
ellenállni nem tudtam, feltettem magamban, hogy engedek nékik,
bárhová sodornak is, mivel fiatal vagyok és asszony
vagyok, és szerelmes lettem. Annyi bizonyos: minden erőmet latba
vetettem, hogy abban, mire természetes vágyakozásom
hajtott, se rád, se magamra ne hozzak gyalázatot, amennyiben
rajtam áll. Ebben pedig a kegyes Ámor, a jóságos
szerencse titkos utat lelt és mutatott számomra, melyen
mindenkitől észrevétlenül betölthettem
vágyaimat. Ezt akárki árulta el neked, s akármi
úton-módon tudtad meg, én nem tagadom. Guiscardót
pedig én nem találomra választottam, miként
számos asszonyok teszik, hanem érett megfontolás
után szemeltem ki mind a többiek közül, és gondos
óvatossággal juttattam be szobámba, s mind a maga, mind a
magam hűséges és okos kitartása révén
hosszú időn által csillapítottam véle
vágyaimat. Ám úgy veszem észre, hogy te
inkább holmi alantas elfogultság rabjaként, mint az
igazság szolgálatjában, bűnös szerelemnél
sokkalta elkeseredettebben korholsz azért, hogy szerinted alacsony
rangú férfival adtam össze magamat (mintha nem éppen
így felháborodtál volna, hahogy nemes embert
választok erre). Közben pedig nem veszed észre, hogy nem is
engem vádolsz bűnnel, hanem a sorsot, mely gyakorta a
méltatlanokat magasba emeli, a legméltóbbakat pedig a
mélységben hagyja. De ne beszéljünk mostan
erről, hanem vizsgáld meg némiképpen a dolognak eredetét:
s akkor meglátod, hogy mindnyájunk teste ugyanabból a
húsból vagyon, s ugyanaz a Teremtő mindnyájunk
lelkét egyforma erőkkel, egyforma hajlandóságokkal,
egyforma képességekkel alkotta meg. Csupán a virtus teszen
köztünk különbséget, kik egyébként mind
egyformának születtünk és születünk;
és azokat, kik eme virtust nagyobb mértékben
bírták és használták, később
nemeseknek mondották, a többiek pedig közrendű emberek
maradtak. És ámbár eme törvényt
később az ellenkező gyakorlat elhomályosította,
azért még nem törölte ki a természetből
és nemesebb erkölcsökből; ennek okáért az,
ki erényesen cselekszik, nyilván megmutatja nemességét,
ha pedig valaki másképpen nevezi őt, nem abban vagyon a
hiba, kit így neveznek, hanem abban, ki így nevezi. Nézd
végig mind valamennyi nemes emberedet, és vizsgáld meg
jelességöket és erkölcseiket és
viselkedésöket, és másfelől vedd szemügyre
Guiscardo jelességeit: ha elfogultság nélkül akarsz
ítélni, meg kell vallanod, hogy ő a legnemesebb és
többi nemeseid mind csupa közrendű emberek. Guiscardo
jelessége és nemessége felől nem kell mások
vélekedésére bíznom magamat, csupán a te
szavaidra és tulajdon szememre. Vajon ki magasztalta őt valaha
úgy, miként te magasztaltad, mind ama dicséretes
dolgokban, melyekért derék férfiút dicséret
illet? És bizony nem méltatlanul; mivel ha szemem nem csalt, nem
halmozhattad el oly dicséretekkel, hogy ő ne tett volna
azokról fényesebb bizonyságot, mint ahogy te szavaiddal
tehettél; és ha ebben valamiképpen talán
mégis tévedtem volna, te magad tévesztettél meg.
Hát még mindig azt mondod, hogy alantas rangú emberrel
adtam össze magamat? Nincs igazad, de ha talán azt mondanád,
hogy szegény emberrel állottam össze, hát akkor
eléggé szégyenedre válik, hogy ily derék
férfiszolgádat nem tudtad jobb sorsra juttatni. Azonban a
szegénység nem csorbítja senkinek
nemességét, legfeljebb vagyonát. Sok király, sok
nagy fejedelem kezdte szegényen, sokan pedig azok közül, kik a
földet túrják, és a barmokat őrzik, egykor
dúsgazdagok voltak, s vannak köztük ilyenek ma is.
Utolsó kétségedet pedig, mely benned támadt, vagyis
hogy mitévő légy velem, csak verd el magadtól
egészen, ha már késő öreg korodban arra adod
fejed, mit ifjabb éveidben soha nem cselekedtél, vagyis
kegyetlenkedésre: csak töltsd rajtam kegyetlenségedet,
mivelhogy nem vagyok hajlandó semmiképpen
könyörgéssel fordulni hozzád, hiszen magam vagyok
eredendő oka e bűnnek, hahogy ez ugyan bűn; mert bizony mondom
neked, ha nem cselekszed vélem ugyanazt, mit Guiscardóval
cselekedtél vagy cselekedni fogsz, tulajdon kezemmel megcselekszem
én azt. Menj hát, öntsd asszony módjára
könnyedet, s ölj meg kegyetlenségedben egy csapásra
véle együtt, ha azt hiszed, hogy megérdemeltük.
Megismerte
akkor a fejedelem leányának nemes lelkét; de nem hitte,
hogy oly elszántan feltette magában azt, mit szavaiban hirdetett.
Miért is tőle távozván letett ama
tervéről, hogy valamely kegyetlen testi büntetést szab
reá, s úgy gondolta, hogy a másiknak elveszejtésével
lehűti majd ennek forró szerelmét; parancsolta hát
ama két embernek, kik Guiscardót őrizték, hogy a
következő éjjelen nagy csendben megfojtsák,
szívét kivegyék, s neki elhozzák; azok pedig
mindent megcselekedtek a parancs szerint. Hogy pedig a következő nap
felvirradt, a fejedelem behozatott valamely szép és nagy aranyserleget,
abba beletette Guiscardo szívét, egyik bizalmas
szolgájával elküldötte leányának,
és meghagyta neki, hogy mikor annak átadja ezt, szóljon
ekképpen:
-
Atyád küldi ezt néked, hogy megörvendeztessen abban,
mit legjobban szerettél, miként te is megörvendeztetted
abban, mit ő legjobban szeretett.
Ghismonda, ki
nem tett le zordon szándokáról, mérges füveket
és gyökereket hozatott, s minekutána atyja távozott
tőle, felforralta és vízben párolta azokat, hogy keze
ügyében legyenek, ha bekövetkeznék az, mitől
tartott. Midőn tehát a szolga megjelent nála az ajándékkal
s a fejedelem üzenetével, rendületlen arccal átvette a
serleget, és leemelte födelét; mikor pedig meglátta a
szívet, és megértette az üzenetet, máris
bizonyosra vette, hogy Guiscardónak szíve az. Miért is a
szolga felé fordítván arcát, ekképpen
szólott:
-
Valóban, csak aranykoporsó volt méltó oly
drága szívhez, minő ez; ezt bölcsen intézte
atyám.
S
ekképpen szólván, ajkához szorította azt,
megcsókolta, annak utána pedig mondotta:
- Mindig,
minden dologban életemnek eme végső határán
atyám szeretetét irányomban véghetetlenül
gyengédnek éreztem, de soha annyira, mint most; annak
okáért mondj néki nevemben eme fölöttébb
nagy ajándékért forró köszönetet, az
utolsót, melyet még életemben mondok neki.
Ekképpen
szólván a serleg felé fordult, melyet szorosan tartott
kezében, és a szívre függesztvén
szemét, imigyen szólott:
- Jaj,
legédesebb szállása te minden
gyönyörűségemnek, átkozott legyen annak
kegyetlensége, ki művelte, - hogy én téged testi
szememmel láthatlak, holott nékem elegendő lett volna
mindenkorra csak lelki szememmel látnom tégedet. Te immár
bevégezted futásodat ama pályán, melyet a sors
néked engedett: megérkeztél ama célhoz, mely
felé mindannyian igyekszünk; itt hagytad e világ
nyomorúságait és fáradalmait, és épp
ellenségedtől nyerted ama sírt, melyet jelességeddel
megérdemeltél. Semmi sem hiányzott immár
díszes temetésedhez, csupán annak könnyei, kit
életedben olyannyira szerettél; hogy pedig ezeket is megkapjad,
Isten ama gondolatot sugallta zordon atyámnak, hogy téged
elküldjön nékem; én pedig megadom néked a
könnyeket, bár feltettem magamban, hogy száraz szemmel
és rettenthetetlen arccal megyek a halálba; és
minekutána elsirattalak, késedelem nélkül
véghezviszem, hogy lelkem a te réveden egyesüljön ama
lélekkel, melyet nékem oly hűségesen
megőriztél. És mely kísérettel
indulhatnék nyugodtabban avagy biztonságosabban amaz ismeretlen
helyekre, ha nem e lélekkel? Bizonyosra veszem, hogy még mindig
itt van benn, és szemléli mi kettőnk gyönyörűségeinek
helyét; s mivel még most is bizonyos vagyok felőle, hogy
szeret, várja az én lelkemet, mely oly forrón szereti
őt.
És
ekképpen szólván, asszonyos jajveszékelés
nélkül a serleg fölébe hajolt, és sírva
fakadt, s mintha csak forrás támadott volna fejéből,
könnyei oly bőven patakzottak, hogy nézni is csoda volt,
miközben számtalanszor csókolgatta a halott szívet.
Udvari hölgyei, kik körülötte állottak, nem
értették, miféle szív az, s mit jelentettek
úrasszonyuk szavai; de megesett rajta szívök, s meghatottan
kérdezgették zokogásának oka felől, ám
hiába; s akkor annál inkább igyekeztek őt
vigasztalni, amennyire csak erejökből tellett. Ő pedig,
minekutána úgy érezte, hogy kisírta magát,
felkapta fejét, felszárogatta könnyeit és
szólott:
- Ó,
forrón szeretett szív, immár irántad való
minden kötelességemet elvégeztem, s nincs egyéb
tennivalóm, mint lelkemmel hozzád jutnom, s tégedet
elkísérnem.
Ekképpen
szólván, maga kezébe adatta a kis korsót, melyben
ama víz volt, mit előtte való napon főzött; ezt
pedig ama serlegbe öntötte, melyben a szív volt, s
bőséges könnyeiben fürdött; és félelem
nélkül ajkához illesztvén azt, fenékig kiitta,
s minekutána kiitta, a serleggel kezében ágyára
feküdt, és amennyire csak bírta, tisztes helyzetbe
illesztette testét, és szívéhez szorította
halott kedvesének szívét, és némán
várta a halált. Udvari hölgyei pedig eme dolgok
láttára és hallatára, bár nem tudták,
minémű víz volt az, melyet úrasszonyuk megivott,
Tancredinek mind eme dolgokat megjelentették; ki is attól
tartván, mi valóban bekövetkezett, azon nyomban lesietett
leányának szobájába, hová épp abban a
pillanatban érkezett, midőn az lefeküdt ágyára;
és holott már minden későn volt, gyöngéd
szavakat suttogott vigasztalására; mikor pedig látta, hogy
a végét járja, keserves zokogásra fakadt.
Mondá akkor néki az asszony:
- Tancredi,
tartogasd könnyeidet oly gyászesetre, melyet nem
kívántál annyira, mint ezt, és ne add nékem
őket, mivel nem kérek belőlük. Ki látta valaha,
hogy rajtad kívül valaki sír olyasmiért, mit ő
maga akart? De ha él még benned egy szikrája ama
szeretetnek, melyet valamikor irányomban éreztél, add meg
nékem utolsó ajándokul, ha már nem volt
ínyedre, hogy csendben és titokban élhessek
Guiscardóval, hogy legalább testem ország-világ
előtt az ő teste mellett nyugodhasson, akárhová
vettetted is holttetemét.
A fejedelmet
úgy fojtogatta a sírás, hogy nem tudott válaszolni.
A fiatalasszony pedig, érezvén, hogy vége közeledik,
szívére szorította a holt szívet és
szólott:
- Isten
véletek, én elmegyek.
És
szeme immár megtört, öntudatát elveszítette, s
elköltözött e fájdalmas életből.
Ily
gyászos véget ért Guiscardo és Ghismonda szerelme,
miként hallottátok; Tancredi pedig nagy keserves
sírással és kegyetlensége miatt késő
bánattal, Salerno egész népének
általános gyásza közepette mindkettőjüket
nagy tisztességadással egyazon sírba temettette.
|