HATODIK NOVELLA

Andreuola szereti Gabriottót, elmondja néki álomlátását, az viszont elmondja
a leánynak a magáét; egyszerre csak meghal a leánynak karjaiban;
miközben pedig a holttetemet a leány és cselédje annak házába viszik,
elfogják őket a poroszlók; a leány elmondja, mi történt:
a városbíró erőszakot akar elkövetni rajta, de a leány ellenszegül;
atyja megtudja, hogy hol van, s minekutána ártatlansága kiderül, kiszabadítja;
a leány azonban semmi áron nem akar tovább a világban maradni, és apácának áll

Ama novella, melyet Filoména elmondott, fölöttébb kedves volt a hölgyeknek, mivel már gyakorta hallották e dalt énekelni, de hiába kérdezték, sohasem tudták meg, mi adott alkalmat annak megírására. Mikor pedig a Király hallotta, hogy a novella véget ért, parancsolta Pamfilónak, hogy folytassa a sort. Szólott akkor Pamfilo:

- Az előbbi novellában elmesélt álom adja nekem az ötletet, hogy elmondjak egy novellát, melyben két álomról van szó; ezek jövendő dolgokra vonatkoznak, miként amaz a múltra vonatkozott, s alighogy elmondották azok, kik álmodták, máris mindkettő beteljesedett.

Nos tehát, szerelmetes hölgyeim, miként bizonyára tudjátok, közös szenvedése minden földi embernek, hogy különb-különb dolgokat lát álmában, melyeket az alvó, míg aluszik, tiszta valóságnak vél, s mikor felébred, úgy látja, hogy némelyek valószínűek, némelyek homloke­gyenest ellenkeznek minden igazsággal, mindazonáltal sok van közöttük, mely beteljesedik. Miért is sokan annyira hitelt adnak minden álomnak, mint ama dolgoknak, melyeket ébren látnak; és álmaikon búslakodnak vagy vigadoznak, aszerint, hogy azok félelmet vagy remény­séget keltenek bennök. Viszont vannak sokan, kik semminémű álomnak nem hisznek, csak mikor már látják, hogy az álmokban hirdetett veszedelem rájok szakadt. Én pedig sem egyiket, sem másikat nem javallom, mivelhogy az álmok sem nem mindig igazak, sem nem mindig hamisak. Hogy nem mind igazak, afelől mindegyikünk gyakorta megbizonyosodhatott; hogy pedig nem mind hamisak, már az imént megbizonyosodott Filoména novellájából, s mint fentebb mondottam, az enyémmel is meg akarom bizonyítani. Miért is úgy vélem, hogy annak, ki tisztességesen él és cselekszik, semminémű baljóslatú álomtól nem kell megrémülnie, s nem szabad miatta cserbenhagynia jó szándokait; az aljas és gonosz cselekedetekben senki ne higgyen az álmoknak, bármily tetszetős színben tüntetik fel az ilyesmiket, s bármely csábító ígéretekkel biztatják ezekre azt, ki az álmot látja; az ellenkező értelmű álmoknak pedig teljes mértékben hitelt lehet adni. De térjünk a novellára.

Brescia városában élt hajdan valamely Negro da Ponte Carraro nevezetű nemes úr, kinek fiain kívül volt egy Andreuola nevezetű leánya, fiatal, igen szép hajadon, és ez történetesen bele­szeretett egyik szomszédjába, kinek Gabriotto volt a neve; ez pedig alacsony rangú, de jeles tulajdonságokkal ékes, csinos és kedves ifjú volt; és szolgálójuk közvetítésével és segítségével a fiatal leány oly ügyesen intézte dolgát, hogy nem csupán értésére adta szerelmét Gabriot­tónak, hanem gyakorta be is juttatta őt atyjának szép kertjébe, mindkettejök gyönyörűségére. És hogy eme gyönyörűséges szerelmöket soha semmi szét ne téphesse, ha nem a halál, nagy titokban megesküdtek egymással; és ekképpen folytatván titkos szeretkezéseiket, történt, hogy a leány egyik éjjelen álmot látott; azt álmodta, hogy a kertjében van Gabriottóval, s mind­kettejök nagy gyönyörűségére karjaiban tartja őt; s miközben így ölelkeztek, úgy látta, hogy annak testéből valamely sötét és rettenetes árnyék válik ki, melynek alakját nem bírta megismerni, és látta, hogy ez az árnyék megragadja Gabriottót, és ő hiába viaskodik ellene, irtózatos erővel kitépi karjaiból, és eltűnik vele a föld alatt, és soha többé nem látta sem egyiket, sem másikat: erre oly kimondhatatlan éles fájdalom nyilallott belé, hogy felébredt; és ámbár mikor felébredt, megörült, hogy nem úgy van, amint álmodta, az álomlátás mégis megijesztette. Annak okáért, mivel Gabriotto a következő éjszakán is el akart jönni hozzá, minden erejével abban fáradozott, hogy eltérítse szándokától, s estére ne jöjjön el; de mikor látta, mely igen kívánkozik az eljönni, nehogy valami másnemű gyanú támadjon benne, a következő éjszakán fogadta őt kertjében: s minekutána rengeteg fehér és piros rózsát szedtek, melyek éppen akkor virítottak, elsétált vele valamely gyönyörű és tiszta vizű szökőkúthoz, mely a kertben volt. És minekutána ottan nagy ideig kimondhatatlan gyönyörűségben mulattak egymással, Gabriotto megkérdezte feleségét, mi volt az ok, melynek miatta előtte való nap meg akarta tiltani, hogy ma eljöjjön. Az asszonyka elmondotta neki álmát, melyet az elmúlt éjjelen látott, és közölte vele, mely nagy aggodalom támadt benne emiatt. Gabriotto ennek hallatára elnevette magát, és azt mondotta, hogy nagy ostobaság hitelt adni az álomnak, mivelhogy vagy a túlságos jóllakottság, vagy az éhség idézi fel őket, és naponta megtetszik, hogy mind valamennyi csupa hívság; annak utána pedig szólott:

- Ha az álmok szerint akartam volna igazodni, nem jöttem volna ide, nem is annyira a te álmod miatt, mint inkább amaz álom miatt, melyet a múlt éjszakán magam láttam. Úgy láttam, hogy valamely szép és kellemetes erdőben vagyok, és abban vadászgatván elfogtam egy oly szép és kedves őzikét, minőt még soha senki nem látott; és láttam, hogy fehérebb a hónál, s hamar idő múltán oly igen hozzám édesedett, hogy tapodtat sem tágított mellőlem. Aztán úgy láttam, hogy igen megszerettem, arany nyakörvet adtam reá, csak hogy el ne menjen tőlem, és aranyláncon vezettem kezemen. Annak utána pedig láttam, hogy miközben egyszer ez az őzike pihent, és fejét ölemben nyugtatta, Isten tudja, honnét, valamely agár ugrott elő, fekete, mint a szén, kiéhezett és borzalmas egy állat, és egyenesen felém rohant. Úgy láttam, hogy minden ellenállás haszontalan; aztán úgy láttam, hogy pofáját belevágta bal mellembe, s úgy bele­harapott, hogy szívemig rágta, melyet aztán kitépett és elhurcolt. Erre oly szörnyű fájdalmat éreztem, hogy álmom megszakadt, és felébredvén, hirtelen odakaptam kezemmel oldalamhoz, ha esett-é valami bajom; de hogy semmi sebet nem leltem, nevettem magamon, hogy ilyesmit keresgéltem. De mit jelent ez? Efféle s még rémületesebb álmom volt már elég, s még életemben miattok semmi bajom nem volt; azért hát ne törődj vele, inkább gondoljunk gyönyörűségünkre.

Az asszonyka, kit már a maga álma is eléggé megrémített, ennek hallatára még jobban megrémült, de hahogy valamiképpen Gabriottót elcsüggessze, tőle telhetőleg titkolta ijedel­mét. És ámbátor szüntelen ölelte és csókolta, az pedig viszonozta öleléseit és csókjait, s ekként megvigasztalódott, mégis, maga sem tudta, miért, szokása ellenére aggodalmasan többször is arcába tekintett, s néha-néha szétnézett a kertben, nem lát-e valamerről holmi feketeséget közeledni. És ekképpen mulatták magokat, midőn Gabriotto nagyot sóhajtott, magához szorította asszonyát és szólott:

- Jajjaj, lelkem, segíts, mivelhogy meghalok.

És ekképpen szólván, lehanyatlott a kert pázsitjára. Mikor az asszonyka látta, hogy az ifjú lehanyatlott, ölébe vonta, és sírásra pityeredő szájjal szólott:

- Ó, édes uram, mi bajod?

Gabriotto nem felelt, de erősen zihált, és egész teste izzadott, és nem sok idő múltán örökre elköltözött ez árnyékvilágból. Mindenki elgondolhatja, mily kegyetlen csapás volt ez a fiatal asszonyra, ki szeme világánál is jobban szerette őt; keservesen elsiratta, és szüntelenül hiába szólogatta; de mikor ráeszmélt, hogy menthetetlenül halott, mivel végigtapogatta egész testét, s azt mindenütt hidegnek érezte, nem tudván, mihez fogjon, mit szóljon, azon könnyesen és rémülten elszaladt, és hívta szolgálóját, ki be volt avatva eme szerelmébe, s elmondotta néki fájdalmát és szerencsétlenségét. S minekutána kis ideig kettesben keservesen zokogtak Gabriotto halott arca felett, mondá az asszonyka a cselédnek:

- Mivelhogy Isten elvette őt tőlem, nem akarok tovább élni; de minek előtte megölném magamat, azt akarom, hogy illendő módot találjunk, mellyel megóvjuk tisztességemet, és kettőnk titkos szerelmét, és eltemessük e holttetemet, melyből elszállott a drága lélek.

Felelte neki a szolgáló:

- Leányom, ne beszélj arról, hogy megölni kívánod magadat, mivelhogy öngyilkosságoddal a másvilágon is elveszítenéd azt, kit e világon elvesztettél, mivel a pokolba jutnál; márpedig én bizonyosra veszem, hogy az ő lelke nem oda jutott, mivelhogy jó ember volt; okosabb, ha vigasztalódol s igyekszel imádságokkal és jócselekedetekkel segíteni lelkén, hahogy valamely bűne miatt arra szüksége vagyon. Eltemetni őt könnyű dolog itt ebben a kertben, mit is soha senki meg nem tud, mivel senki sem tudja, hogy ide járt; ha pedig ezt nem akarod, vigyük ki a kertből, s hagyjuk ottan; holnap majd meglelik, és elviszik házába, rokonai pedig eltemettetik.

Az asszonyka, ámbár csordultig volt szíve keserűséggel, és szakadatlanul zokogott, mégis végighallgatta szolgálójának tanácsait; és az elsőt ugyan elutasította, de a másodikra ekképpen felelt:

- Isten mentsen eltűrnöm, hogy e drága ifjút, férjemet, kit oly igen szerettem, bekaparjuk, mint valami kutyát, vagy künn hagyjuk az utca porában. Én elsirattam őt, s amennyire rajtam áll, el fogják siratni rokonai is; és már eszembe is jutott, mit kell cselekednünk e dologban.

És nyomban elküldötte a szolgálót egy darab selyemszövetért, mely ládájában volt; mikor az elhozta, leterítették a földre, ráfektették Gabriotto tetemét, annak utána pedig az asszony vánkost tett feje alá, sűrű könnyhullajtás közben lezárta szemét és száját, rózsakoszorút helyezett reá, és egészen beborítván a rózsákkal, melyeket szedtek, szólott a szolgálónak:

- Innen nincs messzire az ő házának kapuja; annak okáért mi ketten elvisszük oda így, ahogy felékesítettük, s letesszük háza előtt. Nem sok időbe telik már, s itt a reggel és meglelik; és ámbár ez ugyan semmi vigasztalás nem leszen övéinek, mégis nekem, kinek karjaiban meghalt, megnyugvásomra leszen.

És ekképpen szólván újra patakzó sírással ráborult annak arcára és sokáig zokogott. Végezetül, mivel a cseléd már igen nógatta, mert nappalodni kezdett, felállott, lehúzta maga ujjáról ama gyűrűt, mellyel őt Gabriotto eljegyezte, ráhúzta a halottnak ujjára, és sírván szólott ekképpen:

- Édes uram, ha te lelked mostan látja könnyeimet, még ha testedben nincs is immár semmi öntudat, semmi érzés, mivel a lélek elszállott belőle, fogadd jó szívvel utolsó ajándokát annak, kit életedben oly igen szerettél.

És ekképpen szólván ájultan hullott a tetemre; kisvártatva pedig magához tért és felkelt, s a szolgálóval együtt megfogta a szövetet, melyen a holttetem feküdt, s ekképpen kivitték a kertből és az ifjúnak háza felé vették útjokat. Miközben mendegéltek, véletlenül történt, hogy a városbíró poroszlói, kik éppen ez órában valamely ügyben arra jártak, meglepték és a holttetemmel együtt feltartóztatták őket. Andreuola, ki már inkább kívánta a halált, mint az életet, a Signoria poroszlóinak láttára bátran szólott:

- Ismerlek benneteket, s tudom, hogy semmit sem használna, ha menekülni akarnék; kész vagyok veletek a Signoria elébe menni, és ottan elmondani a történteket; de egyitek se merészeljen hozzám nyúlni, ha nem ellenkezem veletek, sem a tetemről valamit is elvinni, ha nem akarja hogy panaszt tegyek ellene.

Annak okáért nem is nyúlt hozzá senki, s ekképpen Gabriotto érintetlen holttetemével együtt megérkezett a városházához. Megjelentették ezt a városbírónak, ki felkelt, szobájába hívatta az asszonyt; s minekutána néhány orvos megvizsgálta az ifjút, ha nem méreggel vagy más valamiképpen emésztették-e el, azok valamennyien nemmel feleltek; de azt mondták, hogy a szíve mellett valami ér megpattant, és ez fojtotta meg. Mikor a városbíró ezt hallotta, s ebből látta, mely igen kicsiny az asszonynak bűne, igyekezett nagylelkűnek mutatkozni, és azt mondta, hogy szabadon bocsátja, ha hajlandó kedvét tölteni; de mivel szóval semmire nem ment, becstelenül erőszakot akart elkövetni rajta. De Andreuolát tüzelte a felháborodás, és erejét oly igen meggyarapította, hogy férfiasan védekezett, s becsmérlő és büszke szavakkal visszalökte magától a férfit. Mikor pedig a nappal felvirradt, és eme dolgokat megjelentették Negro úrnak, ez halálos bánattal, számos barátainak kíséretében elment a városházára, s ottan a városbírótól megtudta a történteket és fájdalomtól megtörten könyörgött, hogy adják vissza neki leányát. A városbíró, ki jobbnak vélte önmagát megvádolni az erőszakkal, melyet elkövetni akart, mint megvárni, hogy az asszony megvádolja, magasztalni kezdette az asszonyt s annak állhatatosságát, s azt mondotta, hogy csak azért alkalmazott erőszakot, hogy próbára tegye őt; miért is látván, mely kiváltképpen állhatatos, forrón megszerette, s ha atyjának és az asszonykának nincs kifogása ellene, szívesen feleségül veszi, bár alacsonyabb rangú férfi volt előbb a férje.

Mialatt közöttük ebben folyt a szó, Andreuola atyjának színe elé járult, és zokogván eléje vetette magát, és szólott ekképpen:

- Atyám, azt hiszem, nem szükséges elmondanom vakmerő szerelmem és szerencsétlenségem történetét, mivel biztosra veszem, hogy hallottad és tudod; annak okáért minden erőmből alázatosan bocsánatodat kérem bűnömért, vagyis azért, hogy tudtod nélkül feleségül mentem ahhoz, kit annyira szerettem. Én ezt nem azért kérem tőled, hogy az életemet megmentsem, hanem hogy mint leányod, ne pedig mint ellenséged haljak meg.

És zokogva összerogyott lábai előtt. Negro úr, ki immár öreg ember volt s kegyes és jóságos természetű, e szavak hallatára sírva fakadt, és sírván gyöngéden fölemelte leányát és szólott:

- Leányom, én sokkal jobban szerettem volna, ha olyan embert választottál volna férjedül, ki vélekedésem szerint jobban illett volna hozzád; hogy azt választottad, akit szerettél, abba is belenyugodtam volna, de hogy bizalmatlanságodban eltitkoltad előttem, az fájdalmat okoz nekem, s még jobban fáj, hogy el is veszítetted, minekelőtte én megtudhattam volna. De ha már így van, vigasztalásodra megadom a halottnak azt, mit szívesebben az élőnek adtam volna meg, tudniillik, hogy vőmül tisztelem őt.

És odafordulván fiaihoz és rokonaihoz, meghagyta nekik, hogy Gabriottónak nagy és díszes temetést rendezzenek. Ezenközben oda érkeztek az ifjúnak férfi és női rokonai, kiknek fülébe jutott a hír, és szinte a városnak minden férfia és asszonya.

Kitették tehát a holttestet az udvar közepére Andreuola terítőjén, és mind a rózsákkal egyetemben, s ottan nem csupán a felesége és rokonai siratták el, hanem mindenek szeme láttára szinte a városnak minden asszonya és sok-sok férfia is: és miként ha nem közrendű, hanem nemes ember lett volna, a legnemesebb polgárok vállaikra vették, s kivitték a tanácsház udvarából, és nagy tisztességgel eltemették.

Kevés napok múltán pedig a városbíró újra szóba hozta azt, amit kért, s akkor Negro úr beszélt leányával, ki azonban hallani sem akart róla; de mivel atyja ebben kedvére kívánt cselekedni, valamely szentségéről híres kolostorba beállt apácának szolgálójával egyetemben, s ottan nagy tisztességben éltek még sok ideig.