HARMADIK NOVELLA

Pietro Boccamazza megszökik Agnolellával, rablók akadnak útjokba;
a leány valamely erdőbe menekül, s annak utána egy kastélyba viszik;
Pietrót elfogják, de megmenekül a rablók kezéből, s némi
hányattatások után eljut amaz kastélyba, melyben Agnolella van;
feleségül veszi őt, s véle együtt megtér Rómába

Senki sem volt a társaságban, ki ne magasztalta volna Emilia novelláját; mikor pedig a Királynő észrevette, hogy vége van, Elisához fordult, s parancsolta, hogy folytassa a sort. Ki is kész­séges engedelmességgel ekképpen fogott szóba:

- Eszembe jut, szeretetre méltó hölgyeim, két ügyefogyott fiatal teremtés gonosz éjszakája; de mivel erre számos boldog napok következtek, s ekképpen hozzáillik kitűzött tárgyunkhoz, kedvem vagyon történetöket elmesélni.

Rómában, mely valamikor feje volt a világnak, valamiképpen mostan csak farka, nem rég ideje még élt bizonyos Pietro Boccamazza nevezetű ifjú, előkelő római család sarjadéka; ki is beleszeretett bizonyos Agnolella nevezetű szépséges és kedves leányzóba, Gigliuozzo Saullo nevezetű közrendű, de Rómában igen kedvelt embernek leányába. És iránta való szerelmében oly ügyesen intézte dolgát, hogy a leány is éppen úgy kezdte megszeretni őt, mint ahogy ő szerette a leányt. Pietrót sarkantyúzta forró szerelme, s mivel úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni a mardosó kínt, mellyel az utána sóvárgás gyötörte, feleségül kérte a leányt. Midőn hozzátartozói erről tudomást szereztek, mind ráförmedtek, és szándokáért keményen korholták; másfelől megüzenték Gigliuozzo Saullónak, hogy semmiképpen ne hallgassa meg Pietro kérését, mivel ha ezt megteszi, soha többé nem tekintik barátjuknak avagy rokonuknak.

Pietro látván, hogy bezárult előtte amaz egyetlen út, melyen hiedelme szerint céljához eljut­hatott, fájdalmába majdnem belehalt; és hahogy Gigliuozzo beleegyezett volna, feleségül vette volna a leányt, hiába ellenkeztek volna mind rokonai; így azonban fejébe vette, hogy ha a leány is javallja, mégiscsak megvalósítja szándokát; mikor pedig valamely hírvivőjétől megtudta, hogy a leány csakugyan javallja, megegyezett vele, hogy megszöknek Rómából. Minekutána pedig erre mindent előkészített, egy napon hajnalban felserkentek, s akkor Pietro a leánnyal együtt lóra szállt, és megindultak Anagni felé, hol is Pietrónak bizonyos barátai voltak, kikben fölöttébb bizakodott; és ekképpen ügetvén féltek, hogy üldözőbe veszik őket, s ezért nem volt idejök megtartani nászukat, hanem szerelemről beszélgetvén, hébe-hóba csókot váltottak.

Nos, történt, hogy mivel Pietro nemigen ismerte az utat, midőn körülbelül nyolc mérföldnyire voltak Rómától, balra tértek, holott jobbra kellett volna térniök. S alig ügettek még két mérföldet, midőn valamely kastély közelébe jutottak, amelyből, alighogy ők feltűntek, nyom­ban tizenkét zsoldos vonult ki; s mikor már meglehetősen közel jutottak hozzájok, a leány észrevette őket, s elkiáltotta magát:

- Pietro, meneküljünk, mivel megtámadnak bennünket.

És minden erejéből valamely hatalmas erdő irányába fordította paripáját, és megfogódzkodván a nyeregkápában, sarkantyúit oly erővel belevágta a lovába, hogy az a fájdalmas szúrásra nekiiramodott, és bevágtatott vele az erdőbe. Pietro, ki inkább a leány arcát nézegette, mint az utat, nem vette észre oly gyorsan a zsoldosokat, mint a leány; s miközben még nem látta őket, és kémlelte, hogy merről jönnek, azok rajtaütöttek, elfogták és leszállították lováról, és meg­kérdezték a nevét, mit is ő megmondott; s akkor azok tanácsot tartottak, és ekképpen szólottak:

- Ez ellenségeinknek a barátja; mi egyebet tehetünk hát vele, mint hogy elvesszük ruháit és paripáját, őt magát pedig az Orsinik csúfjára felkötjük itten valamelyik tölgyfára.

Mivel pedig ím ez tanácsot valamennyien javallottak, parancsolták Pietrónak, hogy levetkőz­zék. Az pedig vetkőzés közben kitalálta, mi lesz a sorsa; s akkor hirtelen történt, hogy jó huszonöt főnyi zsoldoscsapat ütött rajtok ordítozván:

- Halál reátok, halál reátok!

Akkor ezek meglepetésükben otthagyták Pietrót, s védekezéshez láttak; de látván, hogy jóval kevesebben vannak, mint a támadók, menekülésre fogták a dolgot, amazok pedig üldözőbe vették őket. Mikor ezt Pietro látta, hirtelen összekapkodta holmiját, és felpattant lovára, és lóhalálában menekült azon az úton, melyen a leányt menekülni látta. De mivel sem utat, sem ösvényt nem látott az erdőben, sem lópaták nyomára nem bukkant, mikor most látta, hogy biztonságban van, és kisiklott azoknak kezéből, kik elfogták, s amazokéból is, kik ezeken rajtok ütöttek, kimondhatatlan fájdalom fogta el, hogy kedvesét nem találja, és sírva fakadt, és ide-oda járt-kelt az erdőben, és szólítgatta a leányt, de senki nem felelt szavára, ő pedig nem mert visszamenni, ha pedig előre megy, nem tudta, hová lyukad ki; másfelől pedig féltette a maga és kedvese életét a vadállatoktól, melyek az erdőben szoktak tanyázni, s már-már úgy rémlett neki, hogy a leányt medve vagy farkas marcangolja.

Tehát ez a szerencsétlen Pietro egész napon által kóborolt az erdőben, kiáltozván és szólítgat­ván a leányt, s mikor azt hitte, hogy előre megy, visszafelé ment; és a kiáltozás, a sírás, a rettegés és a hosszas koplalás úgy elgyötörte, hogy egy tapodtat sem bírt tovább menni. S mikor látta, hogy rászakadt az éjszaka, s okosabbat tenni nem tudott, meglátott egy hatalmas tölgyet, leszállt lováról, melyet a fához kötött, s annak utána, hogy éjszaka idején a vadállatok szét ne marcangolják, felmászott a tölgyfára; kevés idő múltán felkelt a hold, s egészen világos lett az éjszaka; Pietro pedig nem mert elaludni, hogy le ne essék (de még ha kényelmesebb helyzetben lett volna is, kedvese miatt érzett fájdalma, s érette való aggodalma úgysem engedte volna elaludni); miért is sóhajtozván és siránkozván és balsorsát átkozván magában virrasztott. A leány, mint fentebb mondottuk, menekülése közben nem tudta, merre vegye útját, a lova vitte csak úgy találomra, s oly mélyen bejutott az erdőbe, hogy már nem láthatta ama helyet, hol belépett; miért is szakasztott úgy, mint Pietro, egész napját ácsorgásban, ügetésben, sírásban, kiáltozásban és balsorsán való bánkódásban töltötte a vadon erdőben. Végül, mikor látta, hogy Pietro nem jön, és már beesteledett, rátért valamely gyalogösvényre, melyen előrelovagolt; s minekutána több mint két mérföldet ügetett már, messziről megpillantott egy kunyhót, s amily gyorsan csak a lábai bírták, odasietett, s ottan valamely jóságos agg embert lelt feleségével, ki ugyancsak öreg asszony volt. Mikor ezek megpillantot­ták a magányos leányt, szólottak hozzá ekképpen:

- Leányom, mit keresel itt egymagadban ez órában ím ez környéken?

A leány sírva felelte, hogy az erdőben elszakadt társától, s megkérdezte őket, messzire van-e még Anagni, mire a jóember ekképpen felelt:

- Leányom, ez az út nem visz Anagniba, odáig még több mint tizenkét mérföld.

Mondotta akkor a leány:

- Hát van-e itt valamely ház, hol szállást nyerhetnék?

Felelte neki a jóember:

- Itt bizony sehol nincs olyan közel, hogy még napszállat előtt odaérhetnél.

Kérdezte akkor a leány:

- Hát adnátok-e szállást ma éjszakára Istennek nevében, mivelhogy máshová nem mehetek?

Felelte a jóember:

- Leányom, nagy örömünkre leszen, ha nálunk maradsz ma éjszakára; de figyelmeztetnünk kell, hogy ezen a környéken éjjel és nappal barátaink és ellenségeink rablócsapatai járnak, és gyakorta nagy veszedelmet és kárt okoznak nekünk; s ha szerencsétlenségünkre valamelyik idevetődik, míg te itten vagy, s meglátják szépségedet és fiatalságodat, és valami veszedelmet vagy gyalázatot hoznak reád, bizony, mi nem segíthetünk rajtad. Ezt meg akarjuk neked mondani, hogy ha netalán ilyesmi megesik, nekünk szemrehányást ne tégy.

A leány, bár az agg ember szavai megrémítették, látván, hogy az idő későre jár, szólott ekképpen:

- Ha Isten úgy akarja, megment titeket is s engem is eme csapástól, mely ha rám szakad is, még mindig kisebb baj, ha emberek meggyötörnek, mintha az erdőben széttépnek a vadállatok.

És ekképpen szólván leszállt lováról, bement a szegény ember házába, és ott megosztotta velök szegényes vacsorájokat, annak utána pedig azon ruhástul lefeküdt velök együtt azoknak hitvány ágyára; és egész éjszaka szünet nélkül sóhajtozott és siránkozott a maga és Pietro balsorsán, mivelhogy már semmi jó reménysége nem volt felőle. Mikor pedig nappalodni kezdett, a leány nagy csapat ember hangos lábdobogását hallotta; miért is felkelt, kiment a nagy udvarba, mely a kis kunyhó mögött volt, s annak egyik szögletében szénaboglyát pillantván meg, odament és elbújt abban, hogy ha ez a népség idejön, egyhamar ne akadjon reá. És alighogy elbújt, midőn a nagy csapat zsivány máris odaért a házikó ajtajához, és kinyitván azt, amint beléptek, ott látták a leány felnyergelt paripáját, s megkérdezték, ki van itt. A jóember, hogy a leányt nem látta, ekképpen felelt:

- Nincs itt más rajtunk kívül; ez a paripa pedig elszabadult valakitől, és tegnap este ide tévedt, mi pedig beeresztettük a házba, hogy fel ne falják a farkasok.

- Hát akkor jó lesz nekünk - szólott a banda kapitánya -, mivelhogy úgy sincs gazdája.

Elszéledtek aztán valamennyien a kicsiny házban, némelyek az udvarba mentek, és lerakták lándzsáikat és pajzsaikat, s akkor történt, hogy egyikök egyéb mulatság hiányában belevágta, lándzsáját a szénaboglyába, és csak az Isten őrizte, hogy meg nem ölte a leányt rejtekében, vagy az el nem árulta magát, mivelhogy a lándzsa bal melléig szaladt, olyannyira, hogy annak hegye felszakította ruháját, miért is a leány már-már hangosan felsikoltott, mivel félt, hogy megsebesült; de eszébe jutott, hol van, hát megemberelte magát, és csendben maradt. A zsiványok, egyik itt, másik ott, megsütötték kecskéiket s egyéb húsukat, ettek és ittak, s annak utána dolgukra mentek, és magokkal vitték a leánynak paripáját. És mikor már messzire voltak, a jóember megkérdezte a feleségét:

- Mi történt vendégünkkel, ama leánnyal, ki tegnap este betért hozzánk, mivelhogy nem láttam őt, mióta felkeltünk?

A jóasszony felelte, hogy nem tudja, és keresésére indult. Mikor a leány megneszelte, hogy a zsiványok odábbálltak, kibújt a szénaboglyából: ezen pedig a jóember nagyon megörült, látván, hogy nem jutott azoknak kezére, s mivel már virradt, monda a leánynak:

- Most, hogy mindjárt megvirrad, ha akarod, elkísérhetünk egy bizonyos kastélyba, mely öt mérföldnyire van innét, hol is biztonságban leszel; csakhogy gyalog kell ám jönnöd, mivelhogy a zsivány népség, mely most távozott innét, elvitte paripádat.

A leány belenyugodott ebbe, és Isten nevében kérte, hogy vezessék el a kastélyba; miért is felkerekedtek, és fél kilenc óra tájban odaérkeztek. A kastély valamely Orsinié volt, kinek neve volt Liello di Campo di Fiore, s véletlenül éppen otthon volt a felesége, áldott lelkű és jámbor asszony; ki is mikor meglátta a leányt, nyomban megismerte és örömmel fogadta, és apróra tudni kívánta, hogyan került ide. A leány mindent elmesélt neki. Az asszony, ki hasonla­tosképpen Pietrót is ismerte, mint férje urának barátját, igen elbúslakodott annak balsorsán, és hallván, hol fogták el, bizonyosra vette, hogy megölték. Monda tehát a leánynak:

- Mivel nem tudod, mi lett Pietróból, itt maradsz nálam mindaddig, mígnem módját ejthetem, hogy biztonságban Rómába küldjelek.

Pietro, ki véghetetlen bánatában ott gubbasztott a tölgyfán, az első álom idején látta, hogy legalább húsz farkas csődül oda, melyek is ahogy megpillantották a paripát, nyomban köréje sereglettek. A paripa megérezte őket, felkapta fejét, elszakította a kötőféket, és menekülni próbált; de mivel azok közrefogták, és mozdulni sem tudott, jó darab ideig fogaival és patáival védekezett; végezetül a farkasok leterítették, megfojtották, hirtelen szétmarcangolták, és valamennyien nekiestek és felfalták, semmit meg nem hagyván belőle, mint csontjait, és annak utána odábbálltak. Miért is Pietro, ki úgy érezte, hogy e paripa pajtása és segítőtársa volt hányattatásában, fölöttébb megrémült, és szentül úgy hitte, hogy soha többé ebből az erdőből ki nem kerül. És virradat táján, mikor már majdnem megvette az Isten hidege a fán, minthogy szakadatlanul kémlelődött körös-körül, talán egy mérföldnyi messzeségben hatalmas tüzet pillantott meg maga előtt; miért is alighogy kivilágosodott, nagy rettegés közben leszállott a tölgyfáról, és megindult a tűz irányában, s addig ment, mígnem odáig érkezett; a tűz körül pedig pásztorok üldögéltek falatozván és szórakozván, kik is őt könyörületes szívvel magok közé fogadták. És minekutána evett és fölmelegedett, elmesélte nékik balsorsát és hogy hogyan került ide egyedül, s megkérdezte őket, ha van-e ezen a tájon valami nyaraló vagy kastély, hová elmehetne.

A pásztorok azt felelték, hogy talán három mérföldnyire innét van Liello di Campo di Fiore kastélya, melyben is éppen otthon vagyon felesége; ennek Pietro igen megörült, s kérte őket, hogy valamelyikök kísérje el a kastélyba, mit is ketten készségesen megcselekedtek. Mikor Pietro odaérkezett, és ottan néhány ismerősét lelte, mindjárt intézkedni akart, hogy megin­duljanak az erdőbe a leány keresésére, midőn az asszony hívatta őt, s akkor nyomban hozzája ment; s mikor ott látta vele Agnolellát, kimondhatatlan boldogság áradt el benne. Emésztette a vágy, hogy ölelésére siessen, de letett szándokáról, mivel szégyellette magát a hölgy előtt. És bár ő is nagyon boldog volt, a leány boldogsága egy cseppet sem volt kisebb. A nemes hölgy nagy szívességgel és örömmel fogadta, s minekutána végighallgatta kalandjait, keményen megfeddette azért, mit övéinek akarata ellenére cselekedni szándékozott. De mikor látta, hogy keményen állja emez szándokát, mely a leánynak is kedve szerint vagyon, szólott:

- Mit töröm magamat? Ezek szeretik egymást, ismerik egymást, mindegyik egyenlőképpen barátja férjem uramnak, kívánságok pedig tisztes; s azt hiszem, Isten is így akarja, mivelhogy az egyiket megmentette az akasztófától, másikat a lándzsadöféstől, mindkettőt pedig az erdei vadállatoktól: legyen hát kedvök szerint.

És hozzájok fordulván mondá:

- Ha elhatározott szándékotok, hogy összeházasodtok, én is javallom; legyen meg hát, s tartsuk meg itt a lakodalmat Liello költségén, rokonaitokkal pedig majd én megbékítelek.

Pietro kimondhatatlanul boldog volt, Agnolella még boldogabb; megtartották hát ottan a menyegzőt és a nemes hölgy fényes lakodalmat csapott, már amennyire a hegyek között módjában volt, és ők ottan nagy gyönyörűséggel élvezték szerelmök első zsengéit. Kevés napok múltán a hölgy velök együtt lóra szállt, s erős kísérettel visszatértek Rómába; és ámbár Pietro hozzátartozói igen fel voltak háborodva annak csínye miatt, a hölgy mégis megbékél­tette őket; Pietro pedig Agnolellájával nagy nyugalomban és gyönyörűségben élt mind késő öregségökig.