Hatodik nap

VÉGZŐDIK A DEKAMERON ÖTÖDIK NAPJA, KEZDŐDIK A HATODIK,
MELYEN ELISA URALKODÁSA ALATT OLY EMBEREKRŐL FOLYIK
A SZÓ, KIK VALAMELY TALPRAESETT VÁLASSZAL VAGY GYORS
ELHATÁROZÁSSAL MEGSZABADULTAK VALAMELY VESZTESÉGTŐL,
VESZEDELEMTŐL VAGY MEGSZÉGYENÜLÉSTŐL

A mennybolt delelőjén járt a hold, és sugarai már elhalványodtak, s a feltámadó hajnal megvilá­gosította földünk minden zugát, midőn a Királynő felkelt, szólította társaságát, s lassú léptek­kel sétálgatván a harmatos fűben, egyre távolodott velük a szép domboldalról; és különb-különbféle dolgokról beszélgettek és vitáztak, melyik volt szebb az előadott novellák közül, s újból sokat nevettek az elmondott eseteken, mindaddig, mígnem már a nap egyre feljebb hágott, s kezdett forrón tüzelni; mikor is egy értelemmel jónak látták, hogy haza­térjenek; megfordultak tehát, s visszamentek a kastélyba. Mivel pedig ottan az asztalok már meg voltak terítve, és telis-tele voltak szórva szagos füvekkel és szép virágokkal, a Királynő parancsára asztalhoz ültek, minekelőtte még fokozódnék a forróság. Minekutána pedig jó hangulatban ettek, mielőtt még egyébhez fogtak volna, elénekeltek néhány kedves és vidám dalt, s azután ki szundítani tért, ki sakkozni, ki ostáblázni. Dioneo pedig Laurettával dalba kezdett Troilusról és Cressidáról. S midőn eljött a gyülekezés órája, a Királynő egybehívatta valamennyit, s akkor szokásuk szerint letelepedtek a szökőkút mellett.

S amint a Királynő éppen parancsot akart adni az első novellára, olyasmi történt, mi eleddig meg nem esett, vagyis a Királynőnek s a többieknek fülét nagy lárma ütötte meg, melyet a szolgák és a cselédek csaptak a konyhában. Miért is hívatta az udvarmestert s megkérdezte, ki ordítozik, és mi az oka e nagy zajnak; az pedig felelte, hogy Licisca és Tindaro csap ekkora lármát, de az okát maga sem tudja, mivel éppen akkor hívatta a Királynő, mikor odaért, hogy csendet teremtsen. Parancsolta erre a Királynő, hogy nyomban hívja elébe Liciscát és Tindarót; s ahogy azok odajöttek, kérdezte a Királynő, mi volt oka hangos pörlekedésöknek. Tindaro már éppen felelni akart, midőn Licisca, ki már nem volt éppen mai csirke, s ugyancsak fel volt vágva a nyelve, meg különben is felhevült az ordítozásban, mérges tekintettel feléje fordult és szólott:

- Ejnye, adta szamara, még olyan orcátlan, hogy előbb akar szólani, holott én itt vagyok! Csend, most én beszélek!

És a Királynőhöz fordulván folytatta:

- Madonna, még ez akarja magyarázgatni nekem, hogy milyen asszony Sicofante felesége, s mintha nem barátkoztam volna vele eleget, mindenáron el akarja hitetni velem, hogy Sicofante nászéjszakáján Bunkó úrfi erőszakkal és vérontás árán hatolt be Feketevárba; én pedig mondom, hogy ez nem igaz, hanem bizony békésen és a vár úrnőjének nagy gyönyörűségére vonult be oda. Ez meg, vén szamár létére szentül hiszi, miképpen a leányok olyan ostobák, hogy elvesztegetik idejöket, s addig várnak, míg atyjoknak vagy bátyjoknak tetszik, kik hét eset közül hatszor három-négy esztendeig is halogatják férjhez adásokat. Szépen volnánk, atyafi, ha ennyi ideig henyélnénk. Krisztus hitére mondom (mivel csak tudom, mit beszélek, ha már esküt teszek rá), nem tudnék hamarjában olyan leányt mondani, ki szűzen ment férjhez, s azt is jól tudom, hogy a férjes asszonyok közül hányan és hányszor megcsalják férjöket; s még ez a barom akar tanítani engemet arra, hogy milyenek az asszonyok, mintha bizony ma született csecsemő volnék.

Miközben Licisca ekképpen nyelvelt, a hölgyek oly jóízűen hahotáztak, hogy valamennyi foguk kivillogott. A Királynő pedig legalábbis hatszor csendre intette őket; de ez mit sem használt: az bizony nem fogta a száját, hanem mindent elmondott, mi a szívét nyomta. Minekutána pedig mégiscsak elhallgatott, a Királynő mosolyogván Dioneóhoz fordult és szólott:

- Dioneo, ez neked való kérdés; annak okáért készülődjél, hogy döntő vélekedést mondj benne, ha majd bevégeztük elbeszéléseinket.

Felelte erre nyomban Dioneo:

- Madonna, meg sem hallgatom a másik félt, és máris kimondom vélekedésemet; kijelentem, hogy Liciscának igaza van, és azt hiszem, úgy van a dolog, miként ő mondja; Tindaro pedig szamár.

Licisca ennek hallatára elnevette magát, és Tindaro felé fordulván, szólott:

- Hát nem megmondtam? Menj Isten hírével; azt hiszed, okosabb vagy nálam, holott még be sem nőtt a fejed lágya? Hálistennek, én bizony nem éltem hiába, nem én.

És ha a Királynő nem intette volna csendre szigorú arccal, s nem parancsolt volna rá, hogy fogja be a száját, és ne lármázzon, ha nem akarja, hogy megvesszőzzék, s ha nem küldötte volna el Tindaróval együtt, bizony amaz egész napon által egyvégtében csak őt hallgathattuk volna. De mikor eltávoztak, parancsolta a Királynő Filoménának, hogy kezdje meg a novellák sorát. Ki is vidám arccal ekképpen fogott szóba.

ELSŐ NOVELLA

Egy lovag azt mondja madonna Orettának, hogy egy novellával úgy elszórakoztatja,
miképpen úgy érzi majd, mintha lóháton mentek volna; de mivel ügyetlenül beszél,
a hölgy kéri, hogy engedje leszállnia a lóról

Ifjú hölgyeim, valamint derűs éjszakákon a csillagok ékességei az égboltozatnak, és tavaszidőn a virágok a zöldellő réteknek s a lombosodó fák a domboknak, akképpen ékességei a dicsé­retes erkölcsöknek s az értelmes beszélgetéseknek a talpraesett mondások, melyek, mivelhogy rövidek, jobban illenek a nőkhöz, mint a férfiakhoz, valaminthogy a szószátyárko­dás inkább a férfiakhoz, mint a nőkhöz illendő. Annyi igaz, hogy akármi is az oka, akár szellemünk romlott­sága, akár ama furcsa ellenséges indulat, mellyel az ég e mi mostani korszakunk irányában viseltetik, manapság már igen kevés hölgy van, vagy talán egy sincs, ki alkalmas pillanatban oda tudna vágni valami talpraesett mondást, vagy helyesen tudná érteni, ha más mond ilyent: nagy szégyenünk ez valamennyiünknek. De mivelhogy emez tárgyban Pampinea az imént már eleget mondott, többet efelől magam sem kívánok szólani. Ám hogy megmutassam nektek, milyen tetszetős a maga helyén az efféle mondás, elbeszélem, miképpen hallgattatott el udvariasan egy nemes hölgy valamely lovagot.

Nem nagy ideje még élt városunkban valamely nemes és jó erkölcsű és szép szavú hölgy, kit látásból vagy hallomásból bizonyára többen ismertetek; méltatlanság volna, ha elhallgatnám nevét ily jeles hölgynek; tehát a neve volt madonna Oretta s felesége Geri Spina úrnak. Midőn egyszer éppen vidéken tartózkodott, mint mi mostan, és szórakozás okáért sétálgatott más hölgyekkel és lovagokkal, kiket az napon vendégül látott házában ebédre, s mivel talán kissé hosszú volt az út odáig, hová gyalogszerrel eljutni szándékoztak, mondá az egyik lovag, ki a társaságban volt:

- Madonna Oretta, ha akarod, én majd egy gyönyörű szép novellával úgy elszórakoztatlak ama hosszú úton, melyet meg kell tennünk, hogy azt hiszed majd: lóháton mentél.

Felelte erre a hölgy:

- Uram, magam is nagyon kérlek erre, és igazán örülni fogok neki.

Lovag uram tehát, kinek talán a kard is úgy illett az oldalára, mint a szó a nyelvére, ennek hallatára belekezdett egy novellába, mely magában véve csakugyan szép volt; csakhogy háromszor, négyszer és hatszor ismételte ugyanazt a szót, majd pedig újra kezdte az egészet, és gyakorta mondogatta:

- Azaz hogy nem, hanem izé...

Gyakorta elhibázta a neveket, összetévesztette egyiket a másikkal, és bizony tönkretette az egész novellát, nem is szólván arról, hogy előadása cseppet sem illett a benne szereplő személyek és események minéműségéhez. Madonna Orettát ennek hallatára kiverte a verejték, a szíve összeszorult, mintha beteg volna, és már a végét járná. Mikor már nem bírta tovább, és látta, hogy a lovag egészen belebonyolódott, és sehogyan sem tud kievickélni belőle, kedvesen megszólalt:

- Uram, a lovad bizony nagyon rázós; kérlek hát, engedj leszállanom róla.

A lovag, ki véletlenül könnyebben tudott felfogni, mint elbeszélni valamit, megértette a tréfás mondást, és vidáman és örömmel fogadta; más novellába fogott s befejezetlenül abbahagyta azt, melyet elkezdett, melybe azonban belesült.