A hölgyek és ifjak egy
értelemmel fölöttébb dicsérték madonna
Oretta mondását, s akkor parancsolta a Királynő
Pampineának, hogy folytassa a novellák sorát; miért
is ez ekképpen fogott szóba:
- Szépséges hölgyeim,
én a magam feje szerint nem tudnám eldönteni, melyik a
nagyobb bűnös: a Természet-e, mikor valamely nemes lelket
hitvány testbe öltöztet, vagy a Sors-e, midőn valamely
nemes lélekkel megáldott embert hitvány mesterségre
kárhoztat; s miként már sok emberben, akképpen
megláthattuk ezt Cisti nevezetű földinkben is; ezt a Cistit,
bár fennkölt lelkű férfiú volt, a sors
pékmesterségre kárhoztatta. És bizonyára
elátkoznám a természetet s hasonlatosképpen a
sorsot is, ha nem tudnám, hogy a természet végtelenül
bölcs, a sorsnak pedig ezer szeme van, ámbár az
ostobák vak szemmel ábrázolják. Úgy veszem
észre, hogy ezek fölöttébb nagy
óvatosságukban azt cselekszik, mit a halandók gyakorta
cselekszenek, kik is jövendőjükön aggódván
kényelmességből legbecsesebb holmijukat házuknak
legnyomorúságosabb s éppen ezért
legkevésbé gyanús zugaiban dugják el, s
onnét csak a legnagyobb szükségben veszik elő, mivel
ama nyomorúságos helyen sokkalta biztosabb őrizetben vannak,
mint akármely szép szobában. S ekképpen a
világnak két úrnője gyakorta a
leghitványabbaknak vélt mesterségek árnyéka
alá rejti legdrágább kincseit, hogy annál
ragyogóbb legyen fényességök, ha néha kényszerűségből
előveszik onnét. A madonna Orettáról - Geri Spina
úr feleségéről - mondott novella eszembe juttatta,
miképpen bizonyította meg ezt Cisti pék, valamely
csekély dologban, megvilágosítván Geri Spina
úr elméjét; tehát el akarom mondani nektek ezt a kis
történetet.
Elmondom tehát, hogy midőn Bonifác pápa, kinél Geri Spina úr nagy becsületben
állott, Firenzébe
küldötte némely előkelő követeit bizonyos
fontos ügyeiben, azok megszállottak Geri uram
házában, s
miközben ő velök egyetemben a pápa dolgaiban fáradozott, történt, hogy Geri úr, már nem tudom, mely okból, a
pápának emez követeivel minden áldott nap elment csak
úgy gyalogszerrel a Santa Maria Ughi előtt, hol Cisti péknek
műhelye volt, s hol ő maga személyében folytatta
mesterségét. És bár a sors meglehetősen
alacsony mesterséget juttatott neki,
annyiban mégis kegyes volt hozzá, hogy nagyon meggazdagodott, és
semmi áron nem akarta mesterségét mással
felcserélni, hanem nagy
jómódban élt; s mindenféle egyéb finom
dolgokon kívül neki voltak mindig a legjobb fehér és
vörös borai, melyekhez fogható nem akadt Firenzében
vagy a környéken. Mikor tehát látta minden reggel
elhaladni ajtaja előtt Geri uramat és a pápa követeit,
s mivel igen nagy volt a forróság, arra gondolt, hogy illendő udvariasság volna, ha megkínálná
őket egy ital jó fehér borral; de
összemérvén Geri s maga rangját, úgy
vélte, hogy illetlen tolakodás volna meghívni őket;
mégis törte a fejét, miképpen ejthetné
módját, hogy Geri maga kínálkozzék
vendégéül. Tehát hófehér zekét
öltött, frissen mosott
kötényt kötött, úgyhogy inkább
molnárnak, mint péknek látszott, s minden reggel amaz
órában, mikor tudta, hogy Geri uram a követekkel arra megy,
kihozatott az ajtajába friss vízzel teli vadonatúj
ónvedret, s egy ugyancsak vadonatúj kis bolognai korsóval
a finom fehér borából, továbbá két
serleget, melyek oly fényesen csillogtak, mint az ezüst; és
leült, s mikor azok arra mentek, ő maga egyet-kettőt
krákogott, s nagy csettintgetés közben kezdte
hörpintgetni a bort úgy, hogy még a halott is
megkívánta volna. Mikor már Geri egy két reggelen
szemtanúja volt ennek, a harmadikon szólott:
- No, milyen, Cisti? Jó?
Cisti nyomban felkelt
ültéből és szólott:
- Igenis, uram, de hogy mily jó,
azt nem tudom megértetni veled, ha meg nem kóstolod.
Geri uram, ki akár a forróság, akár a szokatlan
fáradalom miatt, akár
talán Cisti ínycsiklandozó
iddogálásának láttán megszomjazott, odafordult a követekhez, s
mosolyogván mondotta nekik:
- Uraim, javallanám,
kóstoljuk meg a derék ember borát; meglehet, olyan jó, hogy nem bánjuk meg.
És velök egyetemben odament
Cistihez. Az pedig nyomban szép lócát hozatott ki
műhelyéből, s
hellyel kínálta őket; szolgáiknak pedig, kik
már hozzáfogtak a serlegek öblögetéséhez, odaszólt:
- Barátaim, csak menjetek, és engedjétek magamnak végeznem
e szolgálatot, mivelhogy
én éppolyan jól tudok betölteni, mint bevetni; azt pedig leshetitek, hogy csak egy cseppet is nyeltek ebből.
És ekképpen
szólván, ő maga kimosott négy szép és
vadonatúj serleget, s felhozatott egy kis korsóval a jobbik
borából, és sürögvén-forogván,
töltött Gerinek és társainak. Azok pedig már
régen nem ittak oly jó bort, mint ez volt; miért is
fölöttébb dicsérgették, s mindaddig, míg a követek még
ottan időztek, Geri szinte
minden reggel elment velök oda iddogálni. Mikor pedig dolguk
végeztével az elutazásra készülődtek,
Geri pompás lakomát rendezett, melyre sok előkelő
polgárt meghívott, közöttük
Cistit is, ki azonban semmiképpen nem akart elmenni. Parancsolta
tehát Geri egyik szolgájának, hogy hozzon egy üveg bort Cistitől, és abból az első fogásnál
fél pohárral öntsön mindenkinek. A szolga talán
mérgében, hogy soha nem kapott emez borból innia,
jó nagy üveget vitt magával; melyet is midőn Cisti
megpillantott, mondá:
- Fiacskám, Geri uram nem énhozzám küldött
téged.
A szolga pedig váltig
erősködött, de hogy
mindig csak ezt a feleletet kapta, visszament
Gerihez, és megjelentette
néki a dolgot. Mondotta akkor neki Geri uram:
- Menj vissza és mondd meg neki, hogy igenis hozzá
küldöttelek; s ha megint így felel, kérdezd meg, hogy
hát akkor kihez küldtelek.
A szolga tehát
visszatérvén szólott:
- Cisti, de bizony, hogy Geri uram csak
hozzád küldött.
Felelte erre Cisti:
- Márpedig bizonyos, fiacskám, hogy ezt ő nem cselekedte.
- Hát akkor kihez
küldött? - kérdezte a szolga.
- Az Arnóhoz.
Ezt a szolga megjelentette Gerinek, kinek is nyomban megvilágosodott
elméje, és mondá
szolgájának:
- Mutasd csak, miféle üveget vittél oda. S mikor
meglátta az üveget, szólott:
- Cistinek igaza van.
Összeszidta hát a
szolgát, és
illendő üveggel újra elküldötte. Cisti pedig ennek
láttára szólott:
- Most aztán tudom, hogy igazán hozzám
küldött.
És nagy szívesen
megtöltötte az üveget. S még ugyanez napon
megtöltött egy kis hordót ugyanilyen borral, és nagy vigyázatosan
elvitte Geri uram házába, nyomában pedig maga is elment, és ott lelvén őt, szólott hozzá
ekképpen:
- Uram,
nem szeretném, ha azt
hinnéd, hogy megijedtem ma reggel a nagy üvegtől; de
úgy vélem, elfeledted, mit
akartam példázni emez napokban a kicsiny korsókkal, hogy tudniillik ez nem holmiféle
kocsisbor, s ma reggel is erre
kívántalak emlékeztetni. Mivel azonban nem akarom
továbbra is őrizni azt, ami
a tiéd, ma reggel mind
elküldöttem ide neked; most már tégy vele kedved
szerint.
Geri uram igen megbecsülte Cisti
ajándokát, és
illendőképpen megköszönte neki; annak utána pedig
fölöttébb tisztelte, és barátjának
tartotta őt.
|