KILENCEDIK NOVELLA

Guido Cavalcanti valamely tréfaszóval udvariasan legorombít
bizonyos firenzei lovagokat, kik megrohanták

Midőn a Királynő észrevette, hogy Emilia befejezte novelláját, s rajta kívül már csak annak kell novellát mondania, kinek kiváltsága volt utoljára beszélnie, ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, ámbár ma már legalább két olyan novellát kivettek a számból, melyet én szándékoztam elmondani, mégis maradt egy, melyet elmondhatok, s melynek végén oly csat­tanó vagyon, hogy talán még senki eleddig nem mondott hozzája hasonlót.

Tudnotok kell tehát, hogy a régi időkben igen szép és dicséretes szokások voltak városunk­ban, melyekből mai napig úgyszólván semmi meg nem maradt; ez pedig a kapzsiságnak köszönhető, mely a gazdagodással egyetemben elharapódzott, s mind valamennyit kiirtotta. Ama dicséretes szokások között volt egy, mely szerint Firenzének különb-különbféle helyein egybegyülekeztek a környék nemes urai, és megszabott számban társaságokat alkottak, ügyel­vén, hogy csak olya­nokat vegyenek be, kik kellő mértékben tudják viselni a költségeket; és ma az egyik, holnap a másik, s ekképpen sorra, ki-ki a számára megszabott napon vendégül látta asztalánál az egész társaságot; és ilyenkor gyakorta megvendégeltek idegen nemes urakat is, ha egy egy éppen ott időzött, és városbélieket is; és ezek évente legalább egyszer valamennyi­en egyforma ruhákba öltözködtek, és a nevezetesebb ünnepeken általlovagoltak a városon, és olykor lovagi tornát rendeztek és kiváltképpen a nagy ünnepeken, vagy ha valamely győzedelemnek avagy más egyébnek örvendetes híre érkezett a városba.

Egyebek között tehát volt ilyen társasága Betto Brunelleschi úrnak is, és Betto úr pajtásai minden követ megmozgattak, hogy belevonják abba Guido Cavalcanti urat is, éspedig nem ok nélkül: mivelhogy nem is szólván arról, hogy egyike volt a világ legkitűnőbb logikusainak és természettudósainak (ilyesmikkel ugyan ama társaság édeskeveset törődött), hanem különös­kép­pen vidám, kedves és jószavú ember volt, s a világon mindenkinél jobban végre tudta haj­tani azt, mit magában feltett, s mi nemes ember dolga volt; ezenfelül dúsgazdag ember lévén, kimondhatatlanul meg tudta tisztelni azt, ki véleménye szerint megérdemelte.

Azonban Betto úrnak nem sikerült soha megnyernie őt, s ennek oka gyanánt cimboráival egyetemben azt vélte, hogy Guido túlságosan belemerült a bölcselkedésbe, és elidegenedett az emberektől. S mivel néha az epikureisták véleményét hangoztatta, az a híre kelt a műveletlen emberek közt, hogy mindeme bölcselkedésével csupán arra akar bizonyságot találni, hogy nincs Isten.

Nos, történt egy napon, hogy Guido elindulván az Orto San Michelétől, végigment a Corso degli Adimarin, egészen a San Giovanniig - ezt az utat pedig gyakorta megtette -, hol roppant márvány és egyéb síremlékek sorakoztak a San Giovanni-templom körül (melyek mostan a Santa Reparatában vannak), s mikor ő éppen ott járt a porfíroszlopok között és eme síremlé­kek és a San Giovanni bezárt ajtaja között, Betto uram lóháton éppen arra ment társaságával a Santa Reparata piarcán keresztül; mikor tehát meglátták Guidót ama sírok között, szólottak ekképpen:

- Menjünk oda és bosszantsuk meg.

És sarkantyúba kapván lovaikat, hirtelen szinte megrohanták, minek előtte még észbe kaphatott volna, és nagy jókedvben ekképpen kezdték csipkedni:

- Guido, te nem akarsz beállani társaságunkba; de ha egyszer megbizonyosodol, hogy nincs Isten, ugyan mi hasznod leszen belőle?

Guido pedig látván, hogy közrefogták, nyomban ekképpen felelt:

- Urak, ti azt mondhattok nekem, amit akartok, mivelhogy itthon vagytok.

És rátámaszkodott kezével az egyik roppant síremlékre, könnyedén nekilendült, s átvetette magát a másik oldalra, és kijutván közülök, útjára ment. Azok ottan maradtak, és csak bámultak egymásra, és hogy szavuk megjött, azt mondták, hogy oktalan ember, és semmi értelme nincsen annak, mit nékik mondott, mivel ama helyhez, ahol voltak, éppen annyi közök volt, mint bármely más polgárnak, s Guidónak is csak éppen annyi, mint akármelyiköknek. Akkor tehát Betto uram feléjök fordulván szólott ekképpen:

- Magatok vagytok oktalanok, ha nem értettétek meg: ő bizony udvariasan és kevés szóval ugyan, de az elképzelhető legnagyobb gorombaságot mondotta nekünk; mivel, ha jól meggon­doljátok, eme sírok a halottak házai, mivelhogy ezekben nyugosznak és lakoznak a halottak, s mikor ő azt mondja, hogy ez a mi otthonunk, azt akarja mondani, hogy mi és a többiek buták és tanulatlanok vagyunk hozzá képest és a többi tudós emberekhez képest; és rosszabbak vagyunk a halottaknál, és ennélfogva, ha itt vagyunk, otthon vagyunk.

Akkor mindenki megértette, mit akart mondani Guido, és elszégyellték magokat, és soha többé nem csipkedték, Betto urat pedig éles elméjű és okos lovagnak tartották.