HATODIK NOVELLA

Madonna Isabellát meglátogatja Lambertuccio, ki szerelmes belé,
éppen akkor, mikor Leonetto nála van; midőn pedig a férje hazajön,
Lambertucciót tőrrel a kezében kizavarja a házból,
Leonettót pedig a férj hazakíséri

Fiammetta novellája kimondhatatlanul tetszett az egész társaságnak, és valamennyien erős­ködtek, hogy a hölgy igen helyesen cselekedett, és úgy kellett annak a szamár embernek; de mikor a novella bevégződött, parancsolta a Király Pampineának, hogy folytassa a sort. Ki is ekképpen fogott szóba:

- Sokan vannak, kik ostoba fejjel azt mondják, hogy a szerelem elveszi az embernek eszét, és a szerelmeseket úgyszólván meggabalyítja. Nékem úgy tetszik: ostoba emez vélekedés, miként az elmondott példázatok is már nyilván megbizonyították, s miként magamnak is szándékom megbizonyítani.

Városunkban, mely minden javakban dúskálkodik, élt valaha egy szépséges és nemes ifjú hölgy, bizonyos derék és jómódú lovagnak felesége, és miként gyakran megtörténik, hogy az ember nem bírja folytonosan ugyanazt az eledelt enni, hanem néha-néha változatosságot kíván: akképpen ez a hölgy, kit férje nemigen tudott megelégíteni, beleszeretett bizonyos Leonetto nevezetű szemrevaló és kedves, ámbár nem valami előkelő családbéli ifjúba, és viszont az is megszerette az asszonyt; mivel pedig, miként tudjátok, ritkán marad kielégítetlenül az, mit a férfi és a nő egyenlőképpen kíván, nem sok időbe telt, hogy vágyaikat be is töltötték.

Történt pedig, hogy e hölgyet szépsége és kedvessége miatt fölöttébb megszerette bizonyos Lambertuccio nevezetű lovag, kit is a hölgy oly utálatosnak és nyeglének tartott, hogy szerelmét semmiképpen nem tudta viszonozni. De ez folytonosan üzenetekkel zaklatta, és hogy semmire nem ment, hatalmas ember létére megfenyegette: szégyenbe keveri, ha nem teszen kedvére. Annak okáért a hölgy, ki ismerte, milyen ember, és rettegett tőle, rászánta magát, hogy kedvét tölti. És midőn a hölgy, kinek neve volt madonna Isabella, a nálunk dívó szokás szerint nyáron kiköltözött falura egyik szép nyaralójába, történt, hogy egy napon férje ellovagolt valahová, hol három napig szándékozott maradni, és akkor az asszony üzent Leonettónak, hogy jöjjön el hozzá, ki is nagy örömmel tüstént odament. Mikor Lambertuccio úr megtudta, hogy a hölgynek férje elutazott, egymagában lóra szállt, elment a hölgyhöz, és kopogtatott kapuján. Amint a hölgynek szolgálója megpillantotta őt, nyomban asszonyához sietett, ki szobájában volt Leonettóval, kihívta őt, és mondotta neki:

- Madonna, Lambertuccio úr idelent van egyedül.

Az asszony ennek hallatára kimondhatatlanul megrökönyödött, de félelmében könyörgött Leonettónak, ne vegye zokon, s bújjék el kicsinyég az ágynak függönye mögé, mígnem Lambertuccio úr eltávozik. Leonetto, ki éppen úgy megrémült, mint az asszony, elbújt; akkor a hölgy parancsolta szolgálójának, hogy menjen és nyisson kaput Lambertucciónak; az pedig kinyitotta, s a lovag az udvarban leszállt paripájáról, melyet odakötött egy vaskampóhoz, maga pedig felment a házba. A hölgy jókedvet erőltetett arcára, és elébe ment a lépcső legfelső fokáig, s tőle telhetőleg nyájas szavakkal fogadta és megkérdezte, mi járatban van errefelé. A lovag megölelte és megcsókolta a hölgyet és szólott:

- Édes lelkem, úgy hallottam, hogy férjed nincs itthon, hát eljöttem kicsinyég mulatni magam véled.

S ekképpen szólván a hölggyel együtt bement a szobába, hol is bezárkóztak, s akkor Lambertuccio úr kezdette gyönyörűségét tölteni az asszonnyal. És ekképpen mulatott vele, midőn a hölgy legnagyobb megrökönyödésére történt, hogy hazaérkezett a férje; kit is midőn a szolgáló a palotához közeledni látott, nyomban odaszaladt asszonyához és szólott:

- Madonna, itt az úr; azt hiszem, már bent van az udvarban.

Az asszony, mikor ezt hallotta, s észbe vette, hogy két férfi van a házában, és tudta, hogy a lovagot nem rejtheti el, mivel paripája ott áll az udvarban, azt hitte, hogy menten szörnyethal. Mindazonáltal nyomban kiugrott az ágyból, és hirtelen elhatározással mondotta Lamber­tucciónak:

- Uram, ha egy kicsit szeretsz, és meg akarsz menteni a haláltól, tedd azt, amit mondok. Fogd a kezedbe meztelen tőrödet, s dühös s felháborodott arccal rohanj le a lépcsőn, és közben ezt ordítsad: „Istenemre esküszöm, fülön fogom én még valahol!” És ha férjem fel akarna tartóztatni vagy valamit kérdezne tőled, ne szólj egyebet, csak azt, amit néked mondottam, és pattanj lóra, és szóba ne állj vele.

Lambertuccio uram azt felelte, hogy szívesen; és kivonta tőrét, és részben a kiállott fáradalom, részben pedig a lovag hazatértén érzett haragja miatt bíborvörös arccal a hölgynek meghagyása szerint cselekedett. A hölgynek férje, ki az udvarban már leszállott lováról, álmélkodva látta ottan a paripát, s mikor éppen fel akart menni, látta Lambertuccio uramat lefelé rohanni; elcsodálkozott hát s meghökkent a szavaitól és arcától, és szólott:

- Mi az, uram?

Lambertuccio felhágott a kengyelbe, nyeregbe ült, és csak ennyit mondott:

- Krisztusnak szent testére, fülön fogom én még ezt valahol.

És elvágtatott.

A nemes úr felment, s ott lelte feleségét a lépcső fokán riadtan és rémülten, és kérdezte tőle:

- Mi dolog ez? Kit fenyeget Lambertuccio uram ilyen dühösen?

Az asszony a szoba felé hátrált, hogy Leonetto meghallja szavait és felelte:

- Uram, így még életemben nem ijedtem meg. Bemenekült ide egy ifjú, kit nem ismerek, s kit Lambertuccio úr tőrrel a kezében üldözött; és véletlenül nyitva lelte ím ez szobát, és egész testében reszketvén szólott: „Madonna, az Istenért, segíts rajtam, hogy meg ne öljenek, holott oltalmadba menekültem.” Én felkeltem és éppen meg akartam kérdezni, hogy kicsoda, és mi történt, és íme Lambertuccio máris jön fölfelé ordítozván: „Hol vagy, bitang?!” Én odaálltam a szoba ajtajába, s mikor ő be akart lépni, feltartóztattam; ő pedig lovagias ember lévén, látta, hogy nincs ínyemre látogatása, s nagy átkozódás közben lerohant, miként látod.

Mondotta akkor a férje:

- Asszony, helyesen cselekedtél: nagy szégyen lett volna, ha valakit meggyilkolnak házunkban: és nagy hitványság volt Lambertucciótól üldöznie valakit, ki ide menekült.

Annak utána megkérdezte, hol vagyon az ifjú. Felelte az asszony:

- Uram, én nem tudom, hová rejtezkedett.

Szólott akkor a lovag:

- Hol vagy? Gyere csak ki bátran.

Leonetto, ki mindent hallott, nagy remegve kibújt onnan, hol elrejtőzködött, mivelhogy valóban nagy rémületet állt ki. Kérdezte akkor a lovag:

- Mi bajod van neked Lambertuccióval?

Felelte az ifjú:

- Uram, nincs nekem semmi a világon: miért is szentül hiszem, hogy elment a józan esze vagy összetévesztett valakivel; mivelhogy mikor nem messzire eme palotától meglátott engem az utcán, nyomban tőréhez kapott, és elkiáltotta magát: „Most meghalsz, gazember!” Én nem sokat kérdezgettem, hogy ugyan miért, hanem ahogy csak a lábaim bírták, futásnak eredtem, és ide menekültem, hol Istennek és e nemes hölgynek jóvoltából megmenekedtem.

Szólott ekkor a lovag:

- No hát, ne félj, én épségben és egészségben hazakísérlek, te meg kutasd ki, mi baja van veled.

Annak utána tehát megvacsoráztak, ő pedig lóra ültette az ifjút, elkísérte Firenzébe, és csak a házánál hagyta magára. Ki is a hölgynek útbaigazítása szerint még aznap este nagy titokban beszélt Lambertuccióval, és megegyezett vele olyképpen, hogy akármennyit beszéltek is később a dologról, a férj sohasem tudta meg, mely igen csúffá tette őt a felesége.