HETEDIK NOVELLA

Lodovico felfedi madonna Beatrice előtt iránta való szerelmét;
akkor a hölgy maga ruhájában leküldi férjét, Eganót a kertbe,
maga pedig szerelmeskedik Lodovicóval, ki is annak utána felkel,
kimegy a kertbe, és elnáspángolja Eganót

A társaságnak minden tagja pompásnak ítélte madonna Isabella csínyét, melyet Pampinea elbeszélt. Filoména pedig, kinek a Király parancsolta, hogy a következő novellát mondja, szólott ekképpen:

- Szerelmes hölgyeim, ha nem csalódom, azt hiszem, hogy most mindjárt magam is épp ilyen ügyes csínyt fogok elbeszélni.

Tudnotok kell, hogy Párizsban élt valaha bizonyos firenzei nemes úr, ki szegénységében kereskedésre adta fejét, a kereskedésben pedig oly igen kedvezett neki a szerencse, hogy fölöttébb meggazdagodott; feleségétől pedig egyetlen fia volt, kit Lodovico névre keresztel­tetett. Hogy pedig a fiúnak semmi hajlandósága nem volt a kereskedésre, hanem inkább kiütközött benne atyjának nemessége, az apa nem akarta holmi boltba beadni, hanem elküldötte őt egyéb nemes ifjakkal egyetemben Franciaország királyának szolgálatába, hol is mindennémű jó erkölcsöket és egyéb dicséretes dolgokat megtanult. És ottan időzvén, történt, hogy bizo­nyos lovagok, kik a Szent Sírtól hazatértek, részt vettek amaz ifjak valamely társalgásában, kik között ott volt Lodovico is, és mikor hallották, hogy azok Franciaország­nak, Angolországnak és a világ más országainak szép asszonyairól beszélgetnek, egyikök megkockáztatta, hogy bizony akármennyit kóborolt is a világban, akármennyi asszonyt látott életében, soha olyan szépet nem látott még, ki a bolognai Egano de’Galluzzinak feleségéhez, madonna Beatricéhez fogható volna: ezt pedig mind bajtársai is megerősítették, kik hasonlatosképpen látták az asszonyt Bolognában.

Mikor Lodovico, ki még soha nem volt szerelmes, ezt hallotta, oly vágyakozásra gyulladt az asszonynak látása iránt, hogy semmi másra gondolni nem tudott; elhatározta tehát: mindenáron elmegy Bolognába, hogy megláthassa, és ott is marad, ha a hölgy megtetszik neki; miért is mondotta atyjának, hogy szándokában vagyon a Szent Sírhoz menni: s nagy nehezen meg is kapta az engedelmet. Minekutána tehát felvette az Anichino nevet, Bolognába ment, és a sorsnak jóvoltából mindjárt másnapon meglátta a hölgyet valamely ünnepen, és úgy vette észre, hogy sokkalta szebb, mint gondolta volna; miért is forrón beleszeretett, és feltette magában, hogy mindaddig nem távozik Bolognából, mígnem megnyeri szerelmét. És fontolgatván magában, milyen utat-módot válasszon ebben, minekutána minden egyéb tervet elvetett, úgy gondolta, hogy ha sikerül csatlós képében beállnia férjének szolgalatjába, ki nagy szolgasereget tartott, talán elérheti azt, ami után sóvárog. Eladta tehát paripáit, cselédségét pedig illendő módon elszállásolta, és parancsolta nekik, hogy úgy tegyenek, mintha nem ismernék őt, annak utána szóba elegyedett a fogadóssal, és mondotta neki, hogy szívesen beállna csatlósnak valamely előkelő úrhoz, ha ilyen akadna. Felelte a fogadós:

- Téged az Isten is arra teremtett, hogy szívesen szolgálatába fogadjon bizonyos városunkbéli nemes úr, Egano nevezetű, ki sok csatlóst tart, és csupa olyan szemrevaló ifjút kíván, mint te vagy: majd szólok neki felőled.

És úgy cselekedett, miképpen mondotta; s még emez látogatása alatt sikerült elhelyeznie nála Anichiót; ez pedig úgy megörült neki, hogy csoda. Miközben tehát az ifjú Egano házában tartózkodott, gyakorta módjában volt látnia hölgyét, s oly pompásan és Eganónak oly meg­elégedésére végezte szolgálatját, hogy az fölöttébb megkedvelte őt, s nélküle semmit nem tudott cselekedni; és nemcsak önmagát, hanem minden dolgait is az ifjúnak gondjaira bízta. Történt pedig egy napon, hogy midőn Egano madarászni ment, Anichino pedig ottan maradt, madonna Beatrice, ki még nem vette észre az ifjúnak szerelmét, ámbár fölöttébb tetszett neki, és gyakorta látván őt magát és viselkedését, igen dicsérgette magában, leült vele sakkozni; Anichino pedig, ki a hölgynek tetszését megnyerni kívánta, nagy ügyesen úgy játszott, hogy a hölgy nyert, ki is ennek módfelett megörült. Mivel pedig az udvari hölgyek látták, hogy asszonyuk játszik, mind eltávoztak, s egyedül hagyták a két játékost. Anichino pedig ekkor nagyot sóhajtott. A hölgy rápillantott és kérdezte: - Mi bajod, Anichino? Ennyire fáj neked, hogy megvertelek?

- Madonna - felelte Anichino -, bizony ennél sokkal nagyobb dolog miatt sóhajtottam.

Szólott akkor a hölgy:

- Ugyan mondd meg hát, ha szeretsz.

Mikor Anichino hallotta, hogy az, kit mindennél jobban szeretett, emez szavakkal kérlelte őt: „Ha szeretsz”, még nagyobbat sóhajtott, mint előbb; miért is a hölgy újból kérte, hogy ne terheltessék hát megmondania, mi az oka sóhajtozásának. Szólott erre Anichino:

- Madonna, attól tartok, hogy megharagszol, ha megmondom: ezenfelül pedig félek, hogy másnak is elmondod.

Mondotta erre a hölgy:

- Bizony nem fogok megharagudni érte, és bizonyosra vedd, hogy akármit mondasz, soha el nem mondom senkinek, ha magad nem akarod.

Mondotta akkor Anichino:

- Mivel tehát ilyen ígéretet tettél nekem, megmondom.

És szinte könnyes szemmel elmondotta neki, hogy kicsoda, mit hallott a hölgy felől, hol és hogyan szeretett belé, és miért állott férjének szolgálatjába; annak utána pedig alázatosan kérte, hogy ha teheti, könyörüljön rajta, és csillapítsa ím ez titkos és forró vágyakozását; ha pedig nem tehetné meg, akkor engedje meg, hogy megmaradjon ama állapotban, melyben most vagyon, és továbbra is szerethesse őt.

Ó, bolognai vérnek páratlan kegyessége! Mely dicséretesen viselkedtél mindig efféle esetekben! Soha nem kívánkoztál könnyekre, sóhajokra, s mindig meglágyultál a buzgó könyörgésekre és a szerelmes sóvárgásokra! Ha volnának méltó dicséreteim, magasztalásod­dal sohasem tudna eltelni ajakam.

Miközben Anichino beszélt, a nemes hölgy ráfüggesztette szemét, és minden szavát elhitte, és annak könyörgései révén oly ellenállhatatlanul áradott szívébe az iránta való szerelem, hogy maga is sóhajtozni kezdett, s néhány sóhaj után ekképpen felelt:

- Anichino, édesem, bizakodjál; sem nemes embernek, sem főúrnak, sem senki másnak ajándékai avagy ígéretei, avagy udvarlása soha nem indította meg szívemet annyira, hogy valamelyiket is megszeressem (pedig bizony sokan környékeztek és környékeznek ma is); te pedig annyi idő alatt, ameddig szavaid tartottak, elérted, hogy máris inkább a tiéd vagyok, mint a magamé. Úgy vélem, hogy bőségesen megérdemelted szerelmemet, annak okáért néked ajándékozom azt, és megígérem, hogy boldogítalak vele, minek előtte még ím ez éjszaka elmúlik. És hogy valóban így legyen, úgy intézzed, hogy éjfélkor szobámba jöjj; az ajtót nyitva hagyom, tudod, melyik felében alszom az ágynak; jöjj oda, és ha alszom, érints meg, hogy felébredjek, és én megvigasztallak hosszú-hosszú vágyakozásodért, hogy pedig higgy nekem, csókot adok néked zálogul.

És nyaka köré fonván karjait, szerelmesen megcsókolta, Anichino pedig viszonozta csókját. Emez beszélgetés után Anichino távozott a hölgytől, elment kötelességét végezni, s kimond­hatatlan gyönyörűséggel várta az éjszaka jöttét. Egano hazatért a madarászásból, s minekutána megvacsorázott, fáradt lévén, lefeküdt, s véle a felesége, ki is ígérete szerint nyitva hagyta a szobának ajtaját. A megszabott órában tehát Anichino odajött, és halkan belépvén a szobába, belülről bezárta az ajtót, s odament az ágynak amaz oldalához, hol a hölgy feküdt, kezét mellére helyezte, s észrevette, hogy nem alszik; mikor a hölgy megérezte, hogy Anichino ott van, mindkét kezével megragadta annak kezét, és erősen tartotta, s addig-addig hánykolódott ágyában, mígnem az alvó Eganót felébresztette, és szólott hozzá ekképpen:

- Tegnap este nem akartam néked szólni, mivel láttam, hogy fáradt vagy; de mondd meg igaz lelkedre, mit gondolsz, melyik a legderekabb és leghűségesebb csatlósod, s melyik szeret téged legjobban valamennyi közül, kiket házadban tartasz?

Felelte Egano:

- Asszony, miért kérdezel tőlem ilyes dolgot? Hát nem tudod? Nincs nekem s nem is volt oly csatlósom, kiben annyira megbíznám, s kit annyira szeretnék, mint amennyire szeretem Anichinót és megbízom benne; de miért kérdezed ezt?

Mikor Anichino hallotta, hogy Egano ébren van, és róla folyik a szó, többször is megpróbálta kivonni kezét, hogy eloldalogjon, mivel attól tartott, hogy a hölgy tőrbe akarja csalni; de az olyan erősen megfogta és tartotta, hogy nem bírt szabadulni. A hölgy pedig felelte Eganónak, mondván:

- Megmondom néked: én is úgy gondoltam, hogy olyképpen vagyon a dolog, mint mondod, és ő csakugyan hűségesebb hozzád minden más csatlósodnál; de én ugyan csalatkoztam benne, mivelhogy mikor ma elmentél madarászni, ő itt maradt s megvárta az alkalmas pillanatot, és nem átallotta azt kívánni tőlem, hogy kedvét töltsem; én pedig, hogy ne kellessék emez dolgot sokféle bizonyságokkal igazolnom előtted, hanem hogy tulajdon szemeddel meggyőződést szerezhess felőle, azt feleltem, hogy beleegyezem, és hogy ma éjjel éjfél után lemegyek a kertünkbe, s megvárom őt a fenyőfa alatt. De hát eszem ágában sincs odamennem; azonban ha meg akarod ismerni csatlósodnak hűségét, hát könnyűszerrel megteheted. Csak vedd magadra köpönyegemet, fejedre pedig fátylamat, és menj le, s várd meg, ha oda megyen-e, mivel bizonyosra veszem, hogy oda megyen.

Szólott Egano ennek hallatára:

- Ezt bizony meg kell néznem.

És felkelt, s már ahogy a sötétben tudta, magára vette feleségének köpönyegét, fejére fátylát s lement a kertbe, és a fenyőfa alatt kezdette várni Anichinót. Mikor az asszony látta, hogy férje felkelt, és kiment a szobából, maga is nyomban felkelt, és bezárta belülről az ajtót. Anichino, ki soha életében még ilyen rémületet nem élt meg, s minden erejével igyekezett kiszabadulni az asszonynak kezéből, százezerszer elátkozta az asszonyt és a maga szerelmét és bizakodását; de mikor észrevette, hová lyukad ki a dolog, kimondhatatlanul boldog volt; mikor pedig az asszony visszatért az ágyba, annak kívánságára levetkőzött, s jó darab ideig nagy gyönyörű­ségekben mulatták magokat. Annak utána, mikor az asszony úgy vélte, hogy Anichinónak nem szabad tovább maradnia, mondotta neki, hogy keljen fel és öltözködjék.

És szólott hozzá ekképpen:

- Édes gyönyörűségem, fogj egy fütyköst, és menj le a kertbe; tégy úgy, mintha engem próbára akartál volna vetni, s mintha valóban én volnék ottan, szidd össze Eganót, és jól náspángold el a fütykössel, mivelhogy ebből még kimondhatatlan élvezet és gyönyörűség fakad számunkra.

Anichino tehát felkelt, és jókora fűzfa-fütykössel kezében lement a kertbe; mikor közel ért a fenyőhöz, s Egano közeledni látta, felkelt és elébe ment, mintha kitörő örömmel üdvözölni akarná. Szólott akkor Anichino ekképpen:

- Á, gonosz asszony, hát ide jöttél, és azt hiszed, hogy én elkövetnék valaha is ilyen árulást uram ellen? Ezt ugyan holtod napjáig megemlegeted!

És felemelvén fütykösét, döngetni kezdette a férjet. Egano e szavak hallatára s a fütykös láttára szó nélkül futásnak eredt, Anichino pedig nyomában, ekképpen ordítozván:

- Takarodj, hitvány asszony, hogy az Isten pusztítson el! De annyi szent, hogy holnap mindent elmondok Eganónak!

Egano, kit már jó néhány kemény csapás ért, futott, ahogy csak a lábai bírták, vissza a szobába; felesége pedig megkérdezte tőle, vajon Anichino ott volt-e a kertben. Felelte Egano:

- Bár ne lett volna ottan, mivel abban a hiszemben, hogy te vagy az, valami fütykössel borzalmasan eldöngetett, és kegyetlenül lepiszkolt, mint még rossz asszonyt soha le nem piszkoltak, és igaz, ami igaz, fölöttébb csodálkoztam volna, ha ama szándokkal mondotta volna neked azokat a szavakat, hogy ellenem valami gyalázatot elkövessen; de próbára akart vetni téged, mivel látta, hogy mindig oly vidám és pajkos vagy.

Mondotta akkor az asszony:

- Hála légyen az Istennek, hogy engem szavakkal, téged pedig cselekedetekkel tett próbára; és hiszem: elmondhatja, hogy nagyobb béketűréssel viseltem a szavakat, mint te a cselekedete­ket. De ha már ilyen hűséges hozzád, megérdemli, hogy szeressük és megbecsüljük.

Felelte Egano:

- Magától értetődik, helyesen szólottál.

És ím ez esetnek tanulságát levonván, megerősödött amaz hitében, hogy oly derék felesége és oly hűséges szolgája, mint neki van, nem volt még soha nemes úrnak. És ámbár ennek utána még gyakorta kacagtak Anichino meg ő meg a felesége emez eseten, Anichino és a hölgy mindaddig, míg Anichinónak kedve tartotta Bolognában időznie Egano házában, éppen emez eset révén sokkalta kényelmesebben művelhette azt, mi élvezetet és gyönyörűséget szerzett neki, mintha ím ez eset nem esett volna.