NYOLCADIK NOVELLA

Egy féltékeny embernek felesége éjszakára madzagot köt maga lába ujjára,
és ekképpen tudja meg, mikor jön hozzá kedvese. Férje észreveszi,
s miközben utánaszalad az asszony szeretőjének, az asszony maga helyett
egyik szolgálóját fekteti ágyába, ezt a férj csúful elveri, s levágja a haját,
annak utána pedig elmegy az asszonynak bátyjaiért, kik is látván,
hogy a dolog nem igaz, kegyetlenül összeszidják a férjet

Madonna Beatrice az egész társaság vélekedése szerint különösképpen gonoszul megcsúfolta férjét, s mind hangoztatták, hogy Anichino rettegése szörnyű lehetett, midőn az asszony erősen fogta, ő pedig hallotta, amint az asszony azt mondotta, hogy szerelmével ostromolja őt. De minekutána a Király észrevette, hogy Filoména elhallgatott, odafordult Neifiléhez, mondván:

- Mondd el novelládat.

Ki is szelíden elmosolyodván, ekképpen fogott szóba:

- Szép hölgyeim, nehéz feladatra vállalkozom, ha olyan szép novellával akarlak gyönyörköd­tetni benneteket, amilyenekkel gyönyörködtettek azok, kik előttem szólottak; de reménylem, hogy Istennek segedelmével sikerül jól végeznem feladatomat.

Tudnotok kell tehát, hogy élt valaha városunkban egy Arriguccio Berlinghieri nevezetű dúsgazdag kereskedő, ki miként a kereskedők mai napig is teszik, ostoba fejjel arra vágya­kozott, hogy felesége révén nemességet szerez, miért is feleségül vett egy nemes hölgyet, kinek neve volt monna Sismonda, s ki cseppet sem volt neki való. Ez pedig, mivel a férje kereskedők szokása szerint sokat utazott, és kevés időt töltött véle, beleszeretett bizonyos Ruberto nevezetű ifjúba, ki már nagy ideje legyeskedett körülötte. Minekutána pedig megbarátkozott vele, és talán nem intézte dolgát eléggé óvatosan, mivel nagy gyönyörűségét lelte e barát­ko­zásban, történt, hogy Arriguccio megorrontott valamit, vagy valamely más okból, de kimond­hatatlanul erőt vett rajta a féltékenység, és abbahagyta az utazgatást, és minden egyéb dolgát, s minden gondja-gondolatja csak az asszonynak őrzése volt, és nem is tudott volna aludni, ha előbb nem látta, hogy az asszony lefeküdt; miért is az asszony fölöttébb nagy fájdalmat érzett, mivel ekképpen semmi módon nem lehetett együtt Rubertójával. Mégis, minekutána sokat törte fejét, hogy valamely módot kitaláljon, hogy együtt lehessen véle, s az ifjú is szüntelenül zaklatta emiatt, végezetül kieszelte, hogy ekképpen fog cselekedni: mivel szobája az utca felé esett, s ő már sokszor megfigyelte, hogy Arriguccio ugyan nehezen alszik el, de annak utána úgy alszik, mint a bunda, úgy gondolta, hogy megmondja Rubertónak: jöjjön éjfélkor kapu­jához, ő pedig majd ajtót nyit neki, s miközben férje mélyen alszik, kicsinyég együtt mulat véle. Hogy pedig nyomban megtudja, mikor érkezik, s hogy senki ne vegye észre, kieszelte, hogy madzagot ereszt le szobája ablakán, melynek egyik vége leér a földig, másikat pedig a padlón szobájába húzza egészen az ágyáig, ottan a takaró alá dugja, s mikor ágyba fekszik, lábának nagyujjához kötözi. Annak utána megüzente Rubertónak eme dolgot, s meghagyta neki, hogy mikor jön, rántsa meg a madzagot, s ha a férje alszik, ő majd faképnél hagyja, és kimegy ajtót nyitni; ha pedig nem alszik, akkor majd erősen fogja a madzagot, és maga felé húzza, hogy az ifjú ne várakozzék odalent hiába. Rubertónak kedvére volt e dolog, és gyakorta eljárogatván a házhoz, néha sikerült együtt lennie az asszonnyal, máskor pedig nem.

Sokáig folytatták e mesterkedést, midőn végezetül valamely éjszakán történt, hogy miközben az asszony aludt, Arriguccio az ágy végéig nyújtóztatta lábát, mely is beleakadt a madzagba; odanyúlt hát, s látván, hogy az rá van kötözve felesége lábujjára, mondotta magában: „Ebben bizonyosan valami huncutság vagyon.” Mikor pedig észrevette, hogy a madzag kifelé vezet az ablakon, gyanúja megerősödött: miért is nagy vigyázatosan levágta azt az asszonynak ujjáról, maga ujjára kötözte és leste-várta, mi következik. És nem sok időbe tellett, hogy Ruberto jött, és szokása szerint meghúzta a madzagot; Arriguccio megérezte, de mivel nem kötözte meg jól a madzagot, Ruberto pedig erősen húzta, úgyhogy az a kezében maradt, ebből azt értette, hogy várnia kell, tehát várakozott. Arriguccio tüstént felkelt, fegyvert fogott, leszaladt a kapuhoz, hogy megnézze, ki az és ellássa a baját. Nos, Arriguccio kereskedő létére durva és faragatlan ember volt; midőn tehát leért a kapuba, s azt nem oly halkan nyitotta meg, mint felesége szokta, Ruberto, ki hallotta jöttét, kitalálta, mi történt, vagyis hogy Arriguccio az, ki a kaput nyitja; miért is tüstént futásra vette a dolgot, Arriguccio pedig nyomába eredt. Végezetül, minekutána Ruberto jó darabon szaladt, emez pedig szüntelenül a nyomában, Ruberto, mivelhogy nála is volt fegyver, kardot rántott és megfordult, és akkor viaskodni kezdtek: az egyik támadott, a másik védekezett. A hölgy, mikor Arriguccio kinyitotta a szoba ajtaját, felébredt; s mikor észrevette, hogy a madzagot levágták ujjáról, nyomban kitalálta, hogy a csalafintaságát fölfedezték, s mikor hallotta, hogy Arriguccio üldözőbe vette Rubertót, nyomban felkelt, s jól tudván, milyen vége lehet a dolognak, szólította szolgálóját, ki mindent tudott, és addig beszélt a lelkére, mígnem az helyette beléfeküdt az ágyába; aztán megkérte, hogy ne fedje fel magát, hanem viselje béketűréssel a verést, melyet majd Arrigucciótól kap, mivel ezért oly bőségesen meg fogja jutalmazni, hogy nem bánja meg. Annak utána eloltotta a mécsest, mely a szobában égett, és kiosont és elbújt a háznak más részében, és várta a következendőket. Mikor a szomszédok meghallották Arriguccio és Ruberto viaskodásának zaját, fölkeltek és szidalmazni kezdték őket; Arriguccio tehát félt, hogy megismerik, és dühösen és nagy indulatban, hogy nem tudhatta meg, kicsoda az ifjú, s nem is tudta megsebesíteni, otthagyta és hazament, és a szobába érkezvén nagy dühében ekképpen fogott szóba:

- Hol vagy, becstelen asszony? Eloltottad a mécsest, hogy ne leljelek meg! Csakhogy tévedsz!

És odament az ágyhoz, és abban a hiszemben, hogy feleségét ragadja meg, megfogta a szolgálót és ahogy csak keze-lába bírta, úgy verte és rugdosta, hogy csupa kék folt lett a teste; végezetül levágta a haját, miközben szüntelenül oly gyalázatosán piszkolta, ahogy még hűtlen asszonyt soha le nem piszkoltak. A szolgáló bőgött, hiszen volt is miért, és ámbár néha felnyögött, hogy „Jajjaj, irgalom, az Istenért ne bánts!” - a zokogás annyira elfojtotta hangját, Arriguccio pedig oly igen elvakult eme dühében, miképpen nem vette észre, hogy más nőnek hangja ez, nem pedig feleségéé. Minekutána tehát istenesen elpáholta, s mint fentebb mondatott, haját levágta, szólott ekképpen:

- Becstelen asszony, többé hozzád sem akarok nyúlni, hanem elmegyek a bátyáidhoz, elmondom nekik gyönyörűséges viselkedésedet, s megkérem őket: jöjjenek érted, és bánjanak el véled becsületükhöz illendőn, s elvigyenek innét; mivel annyi szent: ebben a házban nincs többé helyed.

S ekképpen szólván kiment a szobából, kívülről rázárta az ajtót, s egymagában útjára ment. Mikor monna Sismonda, ki mindent hallott, észrevette, hogy férje eltávozott, nyomban kinyitotta a szobát, újra meggyújtotta a mécsest, és szolgálóját összeverve és keserves sírásban lelte ottan; kit is tőle telhetőleg megvigasztalt, majd pedig visszaküldötte szobájába, hol titokban ápoltatta és gondoztatta, utóbb pedig Arriguccio pénzéből annyit adott neki, hogy a leány fölöttébb meg volt elégedve. És minekutána a szolgálót visszaküldte szobájába, nyomban megigazította és elsimította és rendbehozta maga ágyát, mikéntha még azon az éjszakán senki nem feküdt volna benne, meggyújtotta a mécsest, maga is rendbehozta magát és felöltöz­ködött, mintha még le sem feküdt volna; annak utána lámpát gyújtott, fogta kézimunkáját, és leült a lépcső fokánál, s kezdett varrni, és várakozott, vajon mi lesz a dolognak vége.

Arriguccio, amint házából távozott, ahogy csak a lábai bírták, felesége bátyjainak házába sietett, s ottan addig kopogtatott, mígnem meghallották, és ajtót nyitottak neki. Mikor az asszonynak három bátyja meg az anyja meghallotta, hogy Arriguccio van itt, mind fölkeltek, gyertyát gyújtottak, elébe mentek és kérdezték, mit keres itten egyedül ebben az órában. Akkor Arriguccio mindent elmesélt nekik a madzagtól kezdve, hogy mi mindennek jutott nyomára, és mit cselekedett; és hogy cselekedetének kétségbevonhatatlan bizonyságát adja, kezökbe adta a hajat, melyet hiedelme szerint feleségének fejéről vágott le, s hozzátette, hogy jöjjenek el érte, és cselekedjenek véle olyképpen, miként vélekedésök szerint becsületök meg­kívánja, mivel­hogy ő semmi áron tovább nem tűri meg az asszonyt házában. Az asszonynak bátyjai fölöttébb felháborodtak azon, mit hallottak, s mivel szentül elhitték, felbőszültek az asszony ellen; fáklyákat gyújtottak tehát, Arriguccióval együtt útnak indultak, s annak házába mentek ama szándokkal, hogy az asszonynak istenigazában ellátják a baját. Anyjok ennek láttára sírván nyomukba szegődött, s hol az egyiket, hol a másikat kérte, hogy ne higgyék el csak úgy szíre-szóra, mígnem végére járnak és megbizonyosodnak felőle; mivel meglehet, hogy férje más ok miatt haragszik reá, és valamivel megbántotta, s mostan az asszonyra tol mindent, hogy magát mentegesse; azt is mondotta: fölöttébb csodálkozik, hogyan történhetett ilyesmi, hiszen ő jól ismeri leányát, kit csecsemő korától fogva nevelt; s még sok effélét összekarattyolt. Tehát ahogy Arriguccio házához érkeztek és beléptek, megindultak felfelé a lépcsőn. Mikor monna Sismonda lépteiket meghallotta, leszólt:

- Ki az?

Felelte erre egyik bátyja:

- Majd mindjárt megtudod, hogy ki az, te becstelen asszony.

Mondotta akkor monna Sismonda:

- Hát ez meg már micsoda? Uram, ne hagyj el!

És felkelvén szólott:

- Testvéreim, Isten hozott benneteket; mit kerestek itt mindhárman ebben az órában?

Mikor azok látták, hogy ott ül és varr, és nyoma sincs rajta semminémű verésnek, holott Arriguccio azt mondta, hogy ronggyá verte, első pillanatban kicsinyég meghökkentek, és féket vetettek fölgerjedt haragjukra, és megkérdezték tőle, hogyan is történt az, amit Arriguccio felőle panaszolt, keményen megfenyegetvén, hahogy mindent elmond nekik. Szólott akkor az asszony:

- Én bizony nem tudom, mit kellene elmondanom, sem hogy Arriguccio miért emelt panaszt ellenem nálatok.

Ahogy Arriguccio meglátta az asszonyt, csak nézte, nézte, mintha elment volna az esze; hiszen emlékezett rá, hogy talán ezerszer is belevágott öklével az arcába és megtépázta és irgalmat­lanul helybenhagyta, s most úgy állt előtte, mintha mi sem történt volna. Akkor bátyjai röviden értésére adták, mit Arriguccio nékik mondott, megemlítvén a madzagot és a verést s minden egyebet. Az asszony pedig Arriguccióhoz fordulván szólott ekképpen:

- Jaj, férjemuram, mit hallok? Miért mondasz engem magad nagy szégyenére becstelen asszonynak, holott nem vagyok az, te magadat pedig gonosz és kegyetlen embernek, holott nem vagy az? És hát mikor voltál itthon ma éjjel, és méghozzá velem? És mikor vertél meg? Én ugyan nem emlékszem reá.

Arriguccio rákezdte:

- Micsoda? Becstelen asszony, hát nem együtt feküdtünk le? Hát nem jöttem vissza ide, minekutána szeretődet megkergettem? Hát nem döngettelek el, nem vágtam le hajadat?

Felelte az asszony:

- Ebben a házban ugyan nem feküdtél le tegnap este. De ne beszéljünk erről, mivelhogy igazmondásomnál egyéb bizonyságot adni nem tudok, hanem térjünk arra, hogy állítólag megver­tél és levágtad a hajamat. Engem ugyan soha meg nem vertél, s valahányan vagytok, s te magad is vizsgáljatok meg, ha van-é egész testemen akármi nyoma verésnek; de nem is tanácsoltam volna néked azt a vakmerőséget, hogy kezet emelj rám, mivel Krisztus keresztjére mondom, kikapartam volna a szemedet. Egyébként pedig hajamat sem vágtad le, hiszen észre­vettem volna, avagy láttam volna; de talán úgy vágtad le, hogy nem vettem észre; nézzük csak, vajon hát levágtad-e, avagy sem?

S levette fejéről fátyolát, s megmutatta, hogy haja nincs levágva, hanem épségben megvagyon. Mikor testvérei és anyja mindezt látták és hallották, Arriguccio ellen fordultak szólván:

- Hát mit akarsz, Arriguccio? Hiszen nem igaz, hogy elkövetted azt, mit nekünk mondottál; és valóban nem tudjuk, hogyan bizonyíthatnád be a többit.

Arriguccio úgy állt ott, mintha álomban volna, mégis szólni akart; de látván, hogy az, miről bizonyságot akart tenni, nem úgy van: meg sem mert mukkanni. Az asszony pedig bátyjaihoz fordulván szólott ekképpen:

- Testvéreim, én látom: ez abban mesterkedett, hogy megtegyem azt, mit soha megtenni nem akartam, vagyis hogy elmondjam nektek gyalázatosságait és aljasságait. Hát jó, megteszem; én szentül hiszem, hogy az, mit elmesélt nektek, valóban megtörtént, és ő csakugyan akképpen cselekedett. Mégpedig halljátok, miképpen. Ez a derék ember, kihez szerencsétlen­ségemre feleségül adtatok, s ki kereskedőnek mondja magát, és azt akarja, hogy becsületes embernek tartsák, és mértékletesebbnek szeretne látszani a szerzetesnél és tisztességesebbnek a hajadon­nál, ez bizony ritka eset, hogy le ne részegednek a korcsmákban, és ne adná össze magát hol egyik, hol másik cifralánnyal; engem pedig itten várakoztatott éjfélig, s néha egészen reggelig, olyképpen, amint láttátok. Bizonyosra veszem, hogy részegségében együtt hált valamely mocskos szeretőjével, s mikor felébredt és madzagot lelt annak lábán, valóban elkövette ama hősi tetteit, melyekről beszél, s végezetül visszatért ama némberhez, eldöngette és levágta haját; mivel pedig nem tért egészen magához, azt hitte, s bizonyosra veszem, még most is azt hiszi, hogy mindezt vélem cselekedte; hisz ha jól a szemébe néztek, láthatjátok, miképpen félig még most is részeg. De mindegy, akármit mondott rólam, vegyétek csak úgy, mint részeg ember szavát; és ha én megbocsátok néki, bocsássatok meg ti is hasonlóképpen.

Az asszonynak anyja eme szavak hallatára elkezdett lármázni és szólott:

- Krisztus keresztjére, leányom, kár volna ily szárazon elvinnie; agyon kellene verni ezt az undok és háládatlan kutyát, mivel nem méltó reá, hogy olyan leányt kapott feleségül, mint te vagy. Nem addig van az, atyafi! Nem is szólnék semmit, hahogy a sárból szedett volna fel! De bizony ebül volnánk, ha benne kellene ragadnom az ilyen szamártrágya-szatócs szavainak a mocskában; ilyen sehonnai jöttment, piszokfészek, kinek cafat a ruhája, lityegős a nadrágja, tollas a feneke, s mihelyt három garasa van, mindjárt nemes ember leányát, finom hölgyet akar feleségül, címert csináltat, és ekképpen henceg: „Én ilyen meg olyan családból származom, s az őseim ezt meg ezt művelték.” Bárcsak fiaim megfogadták volna szavamat, mivelhogy nagy tisztességgel férjhez adhattak volna valamelyik Guidi grófhoz akár egy szál ingben is, de ők mindenáron ehhez a gyönyörűséges mákvirághoz akartak adni téged, kit is, holott Firenze legkülönb, legtisztességesebb asszonya vagy, nem sült ki a szeme éjnek éjszakáján ringyónak elmondani, mintha bizony nem ismernénk téged; de Isten engem úgy segéljen, ha rám hallgatnátok, úgy elagyabugyálnátok, hogy arról koldulna.

És fiaihoz fordulván, folytatta:

- Fiaim, ugye megmondottam, hogy ez lehetetlenség. Hallottátok, hogyan bánik eme drága sógor húgotokkal. Ebadta toprongyos szatócsa! Ha én volnék helyetekben, s ő azt mondotta volna feleségére, amit mondott, s úgy bánna véle, amint bánik, addig ugyan nem volna nyugtom-békességem, míg ki nem pusztítanám a föld színéről; s ha férfi volnék, aminthogy asszony vagyok, nem tűrném, hogy más rajtam kívül eme dologba avatkozzék. Hogy az Isten verje meg! Gyalázatos korhely, hogy nem sül ki a szeme!

Az ifjak eme dolgok láttára és hallatára Arriguccióhoz fordultak, és irgalmatlanul lepiszkolták, ahogy még hitvány embert soha le nem piszkoltak, s végezetül mondották neki:

- Ezt még megbocsátjuk neked, mivelhogy részeg voltál; de ha kedves az életed, vigyázz, nehogy mostantól fogva ilyesmit halljunk felőled, mert bizisten, ha még egyszer ilyesmi fülünkbe jut, ezért is, meg azért is egy füst alatt megfizetünk.

És ekképpen szólván, eltávoztak. Arriguccio úgy állt ottan, mint ki eszét vesztette, s maga sem tudta már, vajon igaz volt-e az, amit cselekedett, vagy pedig csak álmodta; többé tehát mit sem szólt, hanem békességben hagyta feleségét. Ki is éles elméje révén nem csupán a fe­nye­gető veszedelemtől szabadult meg, hanem utat is egyengetett magának, hogy a jövendőben kénye-kedve szerint tölthesse gyönyörűségét, mivelhogy férjétől többé mit sem kellett félnie.