KILENCEDIK NOVELLA

Nicostrato felesége, Lidia, szereti Pirrót, ki is, hogy az asszony
meggyőzze őt, három dolgot kíván tőle, miket az rendre megtesz;
annak utána Nicostrato szeme láttára szerelmeskedik az ifjúval,
Nicostratóval pedig elhiteti, hogy az, mit látott, nem igaz

Neifile novellája igen-igen tetszett, és a hölgyek nem állhatták meg, hogy ne kacagjanak rajta és ne beszéljenek róla, ámbár a Király több ízben is csendre intette őket, és parancsolta Pamfilónak, hogy mondja el novelláját. Mikor végre elhallgattak, Pamfilo ekképpen fogott szóba:

- Tiszteletre méltó hölgyeim, nem hiszem, hogy volna bármily nehéz vagy kétséges dolog, melynek véghezvitelére ne vállalkoznék az, ki forrón szeret. És ámbátor ez immár több novellából megtetszett, mindazonáltal azt hiszem, hogy én még világosabban megbizonyítom ama novellával, melyet elmondandó vagyok, s melyben hallani fogtok egy hölgyről, kinek minden ő dolgában nem annyira éles elméje, mint inkább a szerencse kedvezett; miért is senkinek nem tanácsolnám, hogy vakmerőn annak nyomaiba lépjen, kiről beszélni szándéko­zom, mivel a szerencse nem mindig kegyes, s a férfiak sem mind egyenlőképpen ily vaksiak.

Achaja ősrégi városában, Argosban, mely nem annyira nagyságával, mint inkább régi királyaival szerezte nagy hírét, élt valaha egy nemes úr, kinek neve volt Nicostrato, kinek is férfikora alkonyatán a sors bizonyos Lidia nevezetű előkelő, bátor és szépséges hölgyet adott feleségül. Nicostrato nemes és gazdag úr lévén, nagy cselédséget tartott és kutyákat és sólymokat, és fölöttébb nagy gyönyörűségét lelte a vadászatban; volt pedig egyéb szolgái sorában valamely csinos és kedves és deli ifjú, Pirro nevezetű; és bármihez fogott, mindenben fölöttébb ügyes; ezt pedig Nicostrato mindenki másnál jobban szerette, s leginkább megbízott benne. Emez ifjúba Lidia halálosan beleszeretett olyannyira, hogy szüntelenül, nappal és éjjel csak rajta járt gondolatja; Pirro pedig vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni szerelmét, s úgy tett, mintha rá se hederítene, miért is a hölgy kimondhatatlan fájdalmat érzett szívében; feltette hát magában, hogy mindenképpen értésére adja szerelmét, s szólította Lusca nevezetű szolgálóját, kiben fölöttébb megbízott, és szólott hozzá ekképpen:

- Lusca, a tőlem nyert jótétemények fejében engedelmességgel és hűséggel tartozol nekem; annak okáért vigyázz, hogy amit most mondok néked, soha meg ne tudja senki más, csak az, kit néked mondok. Amint látod, Lusca, fiatal és tüzes asszony vagyok, és bőségesen meg­vagyon mindenem, mit csak asszony kívánhat; és egy szó, mint száz, nincs okom panaszra, ha nem egy dologban; ez pedig az, hogy férjem esztendőinek száma az enyéimhez képest fölöttébb nagy, miért is igen szűken vagyok abban, miben fiatal menyecskéknek leginkább kedvök telik; mivel pedig éppúgy kívánom ezt, mint a többiek, nagy ideje már feltettem magamban, mikép­pen ha a sors oly kaján volt irányomban, hogy öreg embert adott férjemül, legalább én nem leszek enmagamnak ellensége, és módját ejtem, hogy gyönyörűséget és boldogságot szerezzek magamnak; hogy pedig ím ez sóvárgásom éppúgy beteljesedjék, mint a többi, elvégeztem magamban, hogy Pirro pótolja férjemet öleléseivel, mint aki mindenki másnál méltóbb erre; és oly forrón megszerettem őt, hogy csak akkor érzem boldognak magamat, ha őt látom, vagy rája gondolok; és ha késedelem nélkül nem találkozhatom vele, azt hiszem, belehalok. Ha tehát kedves néked az életem, add értésére szerelmemet oly módon, amint legjobbnak véled, és kérd meg őt nevemben, hogy jöjjön el hozzám, mikor majd elmégy érette.

A szolgáló felelte, hogy szívesen; és alkalmas helyen és időben félrevonta Pirrót, s tőle telhető ügyességgel átadta neki asszonya üzenetét. Ennek hallatára Pirro mód felett elcsodálkozott, mivel soha nem is sejtett ilyesmit, és gyanút fogott, ha vajon nem azért teszi-e a hölgy ezt, hogy próbára vesse őt; miért is azon nyomban ridegen ekképpen felelt:

- Lusca, nem tudom elhinni, hogy ím ez szavak asszonyomtól származnak, miért is vigyázz nyelvedre; s ha mégis tőle származnak, nem hiszem, hogy szívből üzeni ezt véled; ha pedig mégis szívből üzenné, az én uram érdememen felül megbecsül engemet, tehát ily gyalázatot a világért sem ejtenék rajta; azért hát vigyázz, efféle dolgokról többé ne szólj előttem.

Lusca nem ijedt meg a kemény beszédtől, hanem felelte:

- Pirro, mind ebben, mind más dologban, mit asszonyom reám bíz, annyiszor fogok szólani előtted, ahányszor ő parancsolja, akár örömet, akár bosszúságot szerzek vele néked; hanem mondhatom, szamár vagy.

És némiképpen ingerülten Pirro szavai miatt, visszatért asszonyához, ki is a válasz hallatára a halált kívánta; és kevés napok múltán újból szólott szolgálójának, mondván:

- Lusca, tudod, hogy a tölgy sem dől le az első csapásra; miért is úgy vélem, hogy újból menj vissza ahhoz, ki az én káromra fura módon kíván hűséges maradni, és alkalmas pillanatban fedjed föl előtte lángolásomat, és mindenképpen igyekezzél nyélbe ütni a dolgot; mivel ha mostan tágítok, én bizony belehalok, ő pedig azt hiszi, hogy csak gúnyt űztem vele; és holott szerelmét keresem, gyűlöletét nyerem.

A szolgáló vigasztalta asszonyát és felkereste Pirrót, kit is jókedvben és vidám hangulatban lelt, és szólott hozzá ekképpen:

- Pirro, kevés napokkal ennek előtte értésedre adtam, mely nagy tűzzel ég asszonyunk irántad való szerelmében, most pedig újból mondom neked; bizonyosra vedd, hahogy megmaradsz amaz keménységedben, melyet a múltkor mutattál, bizony nem éli túl; miért is kérlek, csilla­pítsd sóvárgását; de ha továbbra is megmaradsz makacsságodban, ostobának foglak tartani, holott eleddig fölöttébb bölcs ifjúnak tartottalak. Mekkora tisztesség számodra, hogy ilyen hölgy, ilyen szép, ilyen nemes, mindenekfelett téged szeret! Ezenfelül mely nagy háládatos­ság­gal tartozol a sorsnak, ha meggondolod, hogy ilyen ajándokot készített számodra, mely illendő ifjúi vágyaidhoz, s egyúttal menedéked lehet minden szükségedben! Van-e oly pajtásod, ki ím ez élvezetek dolgában szerencsésebb volna nálad, hahogy okosan viselkedel? Vajon hány olyan akad, kinek annyi fegyvere, annyi lova, annyi ruhája, annyi pénze volna, amennyi neked lehet, hahogy e hölgyet szerelmeddel megajándékozod? Nyisd meg tehát szívedet szavaim előtt, és térj eszedre: gondold meg, hogy a szerencse csak egyszer jő eléd mosolygós arccal s tárt ölével és soha többé; aki pedig nem eléggé okos, hogy magához fogadja, később, ha szegénységben és koldussorban látja magát, csak magára vessen, nem pedig a sorsra. Ezenfelül pedig nem lehet szó urak és szolgák között oly hűségről, mint barátok és rokonok között; sőt inkább a szolgáknak, amennyire módjokban vagyon, úgy kell bánniok gazdáikkal, miként azok bánnak velök. Hát azt hiszed, hogy ha szép feleséged vagy anyád, vagy leányod, vagy húgod volna, ki megtetszenék Nicostratónak, talán ő törődnék azzal a hűséggel, melyet te az ő kedvéért felesége irányában megőrizni kívánsz? Bolond vagy, ha ezt hiszed; bizonyosra vedd, hogy ha hízelkedések és kérések nem lennének elegendők, erőszakot alkalmazna, ha a fejed tetejére állnál is. Bánjunk tehát velök s övéikkel olyképpen, miként ők bánnak velünk s a miéinkkel. Ragadd meg a szerencse ajándokát, ne taszítsd el magadtól, menj elébe és fogadd el, mivel ha nem teszed, nem is szólván arról, hogy asszonyod bizonyosan belehal, magad is oly keservesen meg fogod bánni, hogy inkább a halált kívánod majd magadnak.

Pirro, ki már sokat gondolkodott ama szavakon, melyeket Lusca annak előtte mondott neki, elhatározta, hogy ha visszatér, más feleletet ad, s mindenképpen beleegyezik a hölgy kívánsá­gába, ha ugyan bizonyosságot szerezhet, hogy ez nem csupán kísértés; annak okáért ekképpen felelt:

- Nézd csak, Lusca, elismerem, hogy mind igaz, amit mondasz; de másfelől uramat fölöttébb bölcs és óvatos embernek ismerem, s mivel minden dolgát reám bízta, nagyon félek, miképpen Lidia az ő tanácsára és kívánságára cselekszi ezt, hogy engem próbára vessen; miért is, ha megtesz három dolgot, mit én kívánok tőle, hogy ebben bizonyosságot adjon nekem, akkor fogadom, semmit nem kívánhat tőlem, mit nyomban meg ne tennék. Ama három dolog pedig, mit tőle kívánok, ez: elsőnek Nicostrato szeme láttára ölje meg annak kitűnő sólymát; annak utána küldjön nékem egy tincset Nicostrato szakállából; végezetül pedig küldje el ennek egyik fogát, melyet ő maga legjobbnak vél.

Emez három feltételt Lusca keménynek vélte, a hölgy pedig még keményebbnek; de Ámor, ki jó vigasztaló és nagy mestere a tanácsoknak, azt sugallotta a hölgynek, hogy mind a hármat teljesítse, miért is a hölgy a szolgálóval megüzente Pirrónak, hogy híven meg fogja cselekedni mindazt, mit tőle kíván, mégpedig hamarosan; ezenfelül pedig mivel az ifjú oly igen bölcsnek tartotta Nicostratót, megüzente néki azt is, hogy férjének jelenlétében fog szeretkezni Pirróval, Nicostratóval pedig elhiteti, hogy nem is volt igaz. Pirro tehát leste-várta, vajon mit művel a nemes hölgy; midőn tehát kevés napok múltán Nicostrato nagy ebédet adott bizonyos nemes uraknak, miként gyakorta szokása volt cselekednie, a hölgy asztalbontás után zöld selyem­ruhában és nagy sok ékszerekkel elhagyta szobáját, s belépett abba a terembe, melyben a férfiak voltak, s Pirrónak és mind a többieknek szemök láttára odament a rúdhoz, melyen a Nicostratónak oly kedves sólyom üldögélt, és eloldván azt, mintha csak kezére akarta volna venni, megfogta a lábaira kötött bőrszíjnál fogva, s a falhoz vágta és megölte.

Nicostrato rákiáltott:

- Jaj, asszony, mit cselekedtél?

- Semmit - felelte a hölgy.

Odafordulván pedig a nemes urakhoz, kik férjének vendégei voltak ebédre, szólott hozzájok:

- Urak, ugyan hitványul tudnék bosszút venni egy királyon, hahogy megbántana, ha még egy sólymon sem merném bosszúmat tölteni. Tudnotok kell, hogy ez a madár már régóta elrabolta tőlem mind amaz időt, melyet különben a férfiak rendszerint feleségök mulattatásával töltenek, tudniillik mihelyt a hajnal dereng, Nicostrato fölkel, lóra pattan, karjára veszi a sólymot, s lemegy a sík mezőkre, hogy repülni lássa; én pedig, amint itten láttok, egyedül és zúgolódva mindig ott maradok az ágyban; miért is már többször feltámadt bennem a vágyakozás, hogy megcselekedjem azt, mit mostan megcselekedtem, s eddig is csupán amaz ok tartott vissza tőle, hogy meg akartam várni, míg oly férfiak színe előtt cselekedhetem meg, kik igazságos bírái lesznek panaszomnak, amint hiszem, hogy ti azok lesztek.

A nemes urak, kik ezt hallották, abban a hiszemben, hogy Nicostrato iránt való érzelmeiről szíve bőségéből szólott a szája, valamennyien elnevették magokat, és Nicostratóhoz fordulván, ki mérgeskedett, ekképpen szólottak: - Ejnye, valóban helyesen cselekedett a feleséged, hogy a sólyom halálával állott bosszút elhanyagoltatása miatt!

És minekutána a hölgy visszatért szobájába, különb-különb tréfás beszélgetéseket folytatván az eset felől, Nicostrato mérgét kacagásra fordították. Pirro pedig ennek láttán szólott magában: Pompás kezdetet adott a hölgy boldog szerelmemnek; adja Isten, hogy kitartson benne. Minekutána tehát Lidia megölte a sólymot, nem sok napok múltán, midőn egyszer együtt volt szobájában Nicostratóval, kedveskedni kezdett vele, majd ingerkedni, s mikor az tréfából kevéssé meghúzta haját, az asszonynak alkalmat adott arra, hogy végrehajtsa a második feltételt, melyet Pirro néki szabott; és azon nyomban megfogta férje szakállának egy kicsiny tincsecskéjét, és kacagván oly erősen megrántotta, hogy tövestül kiszakította állából. Mikor pedig Nicostrato mérgelődött miatta, szólott a hölgy ekképpen:

- Hát mi bajod, hogy ilyen képet vágsz? Talán azért, mert kirántottam vagy hat szál szakálladat? Neked nem fájt úgy, mint nekem, mikor épp az imént meghúztad a hajamat.

És ekképpen mulatoztak szavaikat egymásba öltvén, de a hölgy nagy gondosan vigyázott a tincsre, melyet férjének szakállából kitépett s még az napon elküldötte drága kedvesének.

A harmadik feltétel miatt már sokkalta inkább gondolkodóba esett a hölgy; mivel azonban elméje fölöttébb éles volt, s Ámor még jobban megélesítette, hamarosan kitalálta a módját, hogyan hajtsa végre ezt. Volt Nicostratónál két apród, kiket apjok bízott reá, mivel nemes emberek voltak, hogy annak házában illendő viselkedést tanuljanak; közülük pedig az egyik étekfogója volt Nicostratónak, a másik pedig pohárnoka; a hölgy tehát magához hívatta mind a kettőt, s elhitette velök, hogy szájokból rossz szag jő, és oktatta őket, hogy midőn Nicostra­tónak az asztalnál szolgálnak, fejöket hátra vonják, amennyire csak lehet, de soha erről senkinek ne szóljanak. A fiúk elhitték neki, és oly módon szolgáltak ettől fogva az asztalnál, miként a hölgy oktatta őket. Miért is a hölgy egyszer megkérdezte Nicostratót:

- Vajon észrevetted-e, hogyan viselkednek e fiúk, midőn néked szolgálnak?

Felelte Nicostrato:

- Hogyne, s mi több, már éppen kérdezni akartam, miért cselekszenek így.

Felelte erre az asszony:

- Sose kérdezd, mivelhogy én is meg tudom mondani, és mind ez ideig is csupán azért hallgattam felőle, hogy meg ne bosszantsalak; most azonban látom, hogy már mások is kezdik észrevenni, s annak okáért nem szabad tovább titkolnom előtted. Ez azért történik veled, mert a szád elviselhetetlenül rossz szagú, s én nem tudom, mi lehet az oka; mivelhogy különben még nem tapasztaltam nálad; ez pedig fölöttébb undorító, mivel nemes urakkal kell érintkezned; annak okáért módját kellene ejteni, hogy meggyógyítsuk.

Szólott akkor Nicostrato:

- Mi lehet az oka? Csak nincs valami odvas fog a számban?

- Talán csakugyan ez az oka - felelte erre Lidia.

És odavezetvén az egyik ablakhoz, kinyittatta a száját, s minekutána jobb felől és bal felől belenézett, szólott ekképpen:

- Ó, Nicostrato, hogyan bírtad ki idáig? Van egy fogad ezen az oldalon, mely amennyire látom, nem csupán romlott, hanem már egészen rothadt; ha még sokáig a szádban marad, megrontja a mellette levő fogaidat is; miért is tanácsolnám néked, hogy húzasd ki, minek előtte a baj még tovább fajul.

Mondotta akkor Nicostrato:

- Ha te úgy gondolod, én belenyugszom: hívasd hát haladéktalanul a mestert, hogy kihúzza.

Felelte erre az asszony:

- Isten ments, hogy valamiféle mester jöjjön ide; amint látom, fogad annyira van, hogy nincs szükség mesterre, magam is könnyűszerrel kihúzom. Meg aztán ezek a mesterek igen gorom­bák az efféle műveletekben, és hát semmiképpen nem venném lelkemre, hogy efféle embernek a kezében lássalak vagy tudjalak; annak okáért az egészet magam akarom végezni; legalább ha nagyon fáj, nyomban abbahagyom, holott pedig a mester ezt meg nem cselekedné.

Elhozatta tehát az erre alkalmatos szerszámokat, s mindenkit kiküldött a szobából, csupán Luscát tartotta maga mellett; és bezárkózván lefektette Nicostratót egy padra, szájába nyúlt a fogóval s megragadván egyik fogát, ámbár fájdalmában hangosan ordítozott, miközben a szolgáló erősen lefogta, ő maga hatalmas rántással kihúzta a fogat, és nyomban el is dugta, s elővett egy másik, csúnyán megrothadt fogat, melyet Lidia előkészített; ezt pedig megmutatták a férfinak, ki elgyötörtén és szinte félholtan feküdt ottan, és mondotta néki:

- Látod, ez az, mit oly nagy ideje szádban hordoztál.

Nicostrato elhitte neki, és ámbátor gyötrelmes kínt szenvedett, és keservesen jajgatott, mégis mostan, mivel túl volt rajta, úgy érezte, hogy meggyógyult; minekutána pedig különb-különbféle szerekkel gyógyították, fájdalma csillapodott, s távozott a szobából. A hölgy vette a fogat, s azon nyomban elküldötte szerelmesének; az pedig most már megbizonyosodott szerelméről, s kijelentette, hogy hajlandó kívánságát teljesíteni.

Ám a hölgy kívánkozott még jobban megnyugtatni őt, s ámbár végtelenségnek tetszett néki minden óra, míg együtt lehet vele, mégis meg akarta tartani azt, mit ráadásul megígért: betegnek tette hát magát, s mikor egyik napon ebéd után Nicostrato meglátogatta, ő pedig látta, hogy Pirrón kívül nincs más vele, kérte őket, kísérnék le a kertbe, hogy fájdalmai némiképpen enyhüljenek. Miért is Nicostrato egyfelől, Pirro pedig másfelől megfogta, levitték a kertbe, s valamely gyönyörű körtefa tövében letették a pázsitra; minekutána pedig kicsinyég ottan üldögéltek, az asszony, ki már eleve kioktatta Pirrót teendője felől, szólott ekképpen:

- Pirro, igen megkívántam emez körtét, annak okáért mássz fel, és dobj le néhányat azokból.

Pirro nyomban felmászott, és egymás után hajigálta le a körtét; és miközben a körtét dobálta, egyszerre csak megszólalt:

- Ejnye, uram, mit művelsz? Hát te, madonna, nem szégyelled magad megengedni ilyesmit szemem láttára? Azt hiszitek, vak vagyok? Hisz nemrégiben még oly nehéz nyavalyában voltál; hogyan gyógyultál meg egyszerre annyira, hogy ilyesmit művelsz? Ha ilyesmit akartok cselekedni, vagyon elegendő szép szobátok, miért nem mentek azok közül valamelyikbe csintalankodni, mi sokkalta tisztesb volna, mint a szemem láttára effélét cselekednetek.

A hölgy, férjéhez fordulván, szólott:

- Mit mond Pirro? Félrebeszél?

Szólott akkor Pirro: - Nem beszélek én félre, madonna; azt hiszed, nem látok?

Nicostrato fölöttébb elcsodálkozott és szólott:

- Pirro, én csakugyan azt hiszem, hogy álmodol.

Felelte Pirro:

- Uram, cseppet sem álmodom, de bizony te sem álmodol, s mi több, oly elevenen fickándozol, hogy ha e körtefa úgy hányná-vetné magát, egy szem körte nem maradna rajta.

Szólott akkor a hölgy:

- Hát ez mi lehet? Lehetséges-e, hogy csakugyan látja azt, amit mond? Isten engem úgy segéljen, ha oly egészséges volnék, mint annak előtte, nyomban felmásznék, hadd lássam, miféle csodák azok, miket ez, úgy mondja, lát.

Pirrónak a körtefán szüntelenül járt a szája, és egyre csak ezeket a bolondságokat hajtogatta. Végezetül Nicostrato szólott:

- Gyere le.

Az pedig lejött, s akkor kérdezte tőle Nicostrato:

- Mit beszélsz, mit láttál?

Felelte Pirro:

- Azt hiszem, bolondnak vagy alvajárónak néztek engem; én bizony láttam, ha már meg kell mondanom, hogy feleségeden feküdtél; mikor pedig lefelé jöttem, láttam, hogy visszaülsz a helyedre, oda, ahol most vagy.

- Hát annyi szent - mondotta Nicostrato -, hogy megbolondultál, mivel azóta, hogy a körtefára felmásztál, el sem mozdultunk helyünkről, azóta is így vagyunk.

Felelte erre Pirro:

- Mit vitatkozunk rajta? Én bizony láttalak rajta; és ha láttalak, a magadéban láttalak.

Nicostrato egyre jobban álmélkodott, végezetül pedig szólott:

- Igazán szeretném látni, vajon meg vagyon-e babonázva e körtefa, s vajon valóban csodát lát‑e az, ki fenn vagyon rajta.

És felmászott a fára. Alighogy fenn volt, a hölgy nyomban szeretkezni kezdett Pirróval; mikor Nicostrato meglátta őket, nyomban elordította magát:

- Ó, gonosz asszony, mit művelsz? Meg te, Pirro, kiben a világon leginkább bizakodtam?

És ekképpen szólván kezdett lefelé mászni a körtefáról. A hölgy és Pirro pedig szólottak:

- Itt üldögélünk.

Mikor látták, hogy lefelé mászik, visszaültek helyökre, olyképpen, amint Nicostrato otthagyta őket. Mikor Nicostrato leért, és látta, hogy ott vannak, hol őket hagyta, keményen rájok förmedt. Szólott erre Pirro:

- Nicostrato, most igazán megvallom, hogy miként te mondottad az imént, én bizony rosszul láttam, midőn fenn voltam a körtefán; s ezt megismerem abból az egyből, hogy látom és tudom, miképpen te is rosszul láttál. S hogy igazat beszélek, azt mutatja néked egymagában az is, ha meggondolod és eszedbe veszed, hogy feleséged, ki minden asszonynál okosabb és tisztességesebb, még ha e dologban szégyent is akarna hozni rád, vajon ráadná-e fejét, hogy szemed láttára elkövesse? Magamról nem is kívánok szólani, mivelhogy én inkább felnégyel­tetném magam, mintsem hogy ilyesmire gondoljak, nemhogy ilyesmit elkövessek szemed láttára. Miért is ennek a megbabonázott látomásnak bizonyára a körtefától kell származnia; mert senki a világon nem tudta volna kiverni fejemből, hogy te itten test szerint érintkeztél feleségeddel, hahogy nem hallottam volna tőled, hogy te meg olyasmit láttál, mintha én meg­cselekedtem volna azt, amire, esküszöm, még csak nem is gondoltam, nemhogy valaha is megcselekedném.

Ennek utána az asszony, ki fölöttébb haragosnak tette magát, felállott és szólott:

- Ördög szánkázza meg a hátad, mert oly rövid eszűnek tartasz engemet, hogy ha már egyál­talán ilyesmin járna az eszem, majd ide jönnék a szemed elé végrehajtani efféle gyalázatossá­got, amit, úgy mondod, magad is láttál; bizonyosra vedd, hogy ha kedvem kerekednék reá, nem jönnék ide, hanem el tudnám végezni valamely szobánkban, s azt hiszem, oly fortélyosan-ügyesen érteném a módját, hogy ember lennél a talpadon, ha valaha csak meg is sejtenéd.

Nicostrato, ki úgy vélte, hogy mind a kettőnek igaza van, s hogy ezek sohasem mertek volna szeme láttára ilyesmire vetemedni, abbahagyta a vitatkozást és a szemrehányásokat e tárgyban, s kezdett az esetnek furcsaságáról beszélni s ama csodáról, hogy annak, ki a fára felmászik, nyomban megváltozik a látása. De a hölgy úgy tett, mintha felháborodott volna azon, hogy Nicostrato nyilván oly kicsinylő véleménnyel volt felőle, szólott:

- Valóban, amennyiben rajtam áll, ez a körtefa nem hoz többé soha ekkora szégyent sem reám, sem más asszonyra. Annak okáért, Pirro, szaladj csak, és hozz szekercét, s végy bosszút magadért s egyúttal érettem, és vágd ki ezt a fát, ámbár jobb volna fejbe vágni ama szekercével Nicostratót, ki hebehurgya módon ily hirtelen kioltotta elméjének világosságát; mert ámbár testi szemeddel úgy láttad, miként mondod, elmédnek semmiképpen sem lett volna szabad olyaténképpen értenie és elfogadnia, hogy a dolog valóban így is vagyon.

Pirro tüstént elsietett a szekercéért, és kivágta a körtefát, melyet is midőn a hölgy ledőlni látott, mondotta Nicostratónak:

- Minekutána látom, hogy tisztességemnek ellensége ledőlt, haragom is elszállott.

És kegyesen megbocsátott Nicostratónak, ki bocsánatát kérte, de lelkére beszélt, hogy efféle gyalázatosságot soha többé ne merjen feltételezni róla, ki életénél is jobban szereti őt. Ekkép­pen a szegény csúffá tett férj feleségével s annak kedvesével együtt visszatért a palotába, hol is annak utána Pirro és Lidia még gyakorta nyertek egymásban zavartalan gyönyörűséget és élvezetet. Mit Isten adjon meg nekünk is.