TIZEDIK NOVELLA

Két sienai ifjú szeret egy hölgyet, ki komaasszonya az egyiknek;
a koma meghal, s ígérete szerint megjelenik cimborájának,
és elmeséli neki, miképpen megyen sora a másvilágon

Már csak a Királynak kellett novelláját elmondani, ki is minekutána látta, hogy a hölgyek, kik sajnálkoztak a körtefán, amely mit sem vétett, megnyugodtak, ekképpen fogott szóba:

- Nyilvánvaló, hogy minden igazságos király maga tartozik elsősorban megtartani ama törvé­nyeket, melyeket alkotott, ha pedig másképpen cselekszik, büntetésre méltó szolgának, nem pedig királynak kell őt ítélni; ebbe a hibába, melyért szemrehányást érdemlek, szinte kénytelen­ségből magam is beleestem, holott Királyotok vagyok. A dolog úgy van, hogy mikor tegnap törvényt szabtam mai elbeszéléseinknek, még eszem ágában sem volt élni emez kiváltsá­gom­mal, hanem veletek együtt alá akartam vetni magamat e törvénynek, s ama tárgyban akartam magam is novellát mondani, melyről ti valamennyien mondottatok; de nem csupán, hogy mindazt elmondták, mit magam elmondani szándékoztam, hanem ezenfelül annyi és oly sok minden szép dolgot elmondottak, hogy akármennyire keresgélek is emlékezetemben, semmi sem jut eszembe, és semmit nem találok, mi e tárgyhoz úgy illenék, s az eddig elmondott novellák sorába oly méltóképpen illeszkednék, hogy elmondhatnám; miért is ha már meg kell szegnem a magam alkotta törvényt, és méltó vagyok a büntetésre, most már kijelentem hajlan­dóságomat mindennémű vezeklésre, melyet reám szabtok, és ezért élek kiváltságommal. És elmondom, hogy ama novella, melyet Elisa mondott a komáról és komaasszonyról, továbbá a Siena-béliek ostobaságáról, arra indít, drága hölgyeim, hogy mellőzvén az ostoba férjek meg­csú­­foltatását okos feleségök által, elmesélek nektek egy kis történetet azokról; és ámbár sok mindenféle hihetetlen dolog van e történetben, némi részben mégis bizonyosan mulatságos leszen végighallgatnotok.

Élt tehát Sienában két közrendű ifjú, kik közül egyiknek neve volt Tingoccio Mini, másiknak pedig Meuccio di Tura, kik is a Porta Salaja mellett laktak, és szinte soha nem érintkeztek mással, csupán egymással, és nyilván igen szerették egymást; és más emberek módjára eljá­rogattak a templomokba és prédikációkra, hol is többször hallottak beszélni ama dicsőségről és gyötrelemről, mely az elköltözötteknek a másvilágon érdemeik szerint osztályrészül jut. Mivel pedig eme dolgokról biztosabb tudomást kívántak szerezni, de ennek módját nem tudták, megígérték egymásnak, hogy amelyikök előbb hal meg, hahogy teheti, visszatér, és annak, ki életben maradott, hírt hoz ama dologban, amire kíváncsi; és emez ígéretöket esküvel pecsételték.

Minekutána tehát ím ez ígéretet tették egymásnak, és továbbra is jó barátságban éltek, mint fentebb mondatott, történt, hogy Tingoccio komaságba jutott bizonyos Ambruogio Ansel­mi­nivel, ki Campo Reggin lakott, s kinek Mita nevezetű feleségétől fiacskája született. Tingoccio tehát Meuccióval egyetemben néhanapján meglátogatta komaasszonyát, ki igen szemrevaló és helyre menyecske volt, s komaság ide, komaság oda, belészeretett; de hasonlatosképpen Meuccio is belészeretett, mivel fölöttébb tetszett néki, és sokat hallotta magasztalni Tingoc­ciótól. Eme szerelmét pedig mindegyik titkolta a másik előtt, de mindegyik más okból. Tingoccio óvakodott felfedni Meuccio előtt, mivel komaasszonya iránt való szerelmét tilosnak vélte, és szégyellette volna magát, ha valaki megtudja; Meuccio nem azért titkolta, hanem mert észrevette, hogy a menyecske tetszik Tingocciónak. Miért is szólott magában ekképpen: „Ha felfedem előtte szerelmemet, féltékeny lesz reám; s mivel komája lévén tetszése szerint beszélhet vele, gyűlöletet kelthet benne irántam, s ekképpen soha meg nem nyerhetem a menyecskétől azt, mire vágyakozom.” Miközben tehát a két ifjú szerelme ebben volt, miképpen mondatott, történt, hogy Tingoccio, kinek könnyebb volt felfednie a menyecske előtt minden vágyakozását, szóval és cselekedettel addig-addig mesterkedett, mígnem meg­nyerte a menyecskétől, amit kívánt; ezt pedig Meuccio nyilván észrevette, és ámbár cseppet sem volt ínyére, mégis abban a reménységben, hogy egyszer mégiscsak elérheti vágyait, nehogy Tingocciónak alkalma vagy oka legyen elrontani dolgát, vagy akadályt vetni útjába, úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. Ekképpen állott a két cimbora szerelme; az egyiké boldog volt, a másiké pedig boldogtalan, midőn történt, hogy mivel Tingoccio a komaasszony kertecs­kéjében jó talajra bukkant, annyit ásott és dolgozott abban, hogy nyavalya lepte meg, mely kevés napok múltán oly súlyosra fordult, hogy nem tudott megbirkózni vele, s elköltözött ez árnyékvilágból. És halála után harmadnapra (mivel előbb talán nem volt módjában), ígéretéhez híven éjszaka idején megjelent Meuccio szobájában, s miközben az mélyen aludt, szólította őt. Meuccio felriadván kérdezte:

- Ki vagy?

Az pedig felelte:

- Tingoccio vagyok, ki is néked tett ígéretemhez híven eljöttem hozzád, hogy hírt hozzak a másvilágról.

Meuccio ugyan némiképpen megrémült, mikor meglátta, de megemberelvén magát szólott:

- Isten hozott, testvér.

Annak utána pedig megkérdezte, vajon vesztébe jutott-e?

Tingoccio pedig felelte:

- Vesztökre jutnak ama dolgok, melyek nem kerülnek többé elő; hát hogyan volnék itt különben, ha vesztemre kerültem volna?

- Ej - szólott Meuccio -, nem így értem; azt kérdezem, vajon az elkárhozott lelkek között vagy-e, a pokolnak gyötrelmes tüzében?

Felelte Tingoccio:

- Ott éppen nem, de bizony elkövetett bűneim miatt keserves kínokat és szörnyű gyötrelmeket szenvedek.

Akkor Meuccio apróra kikérdezte Tingocciót, miféle büntetéseket kap az ember odaát ama bűnökért, melyeket idelent elkövetett; Tingoccio pedig mindent rendre elmondott neki. Annak utána megkérdezte Meuccio, vajon tehetne-e valamit érette itt a földön. Mire Tingoccio felelte, hogy igen; mégpedig mondasson érette miséket és imádságokat és adjon alamizsnát, mivelhogy az effélék fölöttébb javokra válnak az elköltözötteknek. Mondotta erre Meuccio, hogy szívesen megteszi; mikor pedig Tingoccio már távozófélben volt, Meucciónak eszébe jutott a koma­asszony, és kissé fölemelvén fejét, szólott:

- Igaz is, Tingoccio: miféle büntetést kaptál odaát a komaasszonyod miatt, kivel életedben szerelmeskedtél?

Felelte erre Tingoccio:

- Testvér, mikor a másvilágra érkeztem, volt ott valaki, aki úgy látszik, minden bűnömet könyv nélkül tudta, és parancsolta nekem, hogy menjek a nékem megszabott helyre, hol is keserves gyötrődésben sirassam bűneimet; és találtam ottan sok társamat, kik ugyanolyan büntetésre voltak kárhoztatva, mint magam; s ahogy közöttük voltam, és eszembe jutott az, mit koma­asszo­nyommal életemben műveltem, s ezért még jóval nagyobb büntetést vártam annál, mi reám ki volt szabva, ámbátor máris forró és fennen lobogó tűzben voltam; egész testem megvacogott a rémülettől. Mikor az egyik, ki mellettem állott, ezt észrevette, odaszólt: „Mennyivel nagyobb a te szenvedésed, mint a többieké, kik itten vannak, hogy vacogsz, holott tűzben vagy?” „Jaj, cimbora - feleltem én -, szörnyen félek az ítélettől, melyet valamely odalent elkövetett nagy bűnöm miatt várok.” Kérdezte akkor, miféle bűn volna az. Én pedig feleltem: „Az a bűnöm, hogy szerelmeskedtem a komaasszonyommal, és méghozzá annyira szerelmes­kedtem véle, hogy beléje gebedtem.” Az pedig akkor kinevetett ennek miatta és mondá: „Ugyan ne félj, te tökfilkó; itt ugyan nem tartják számon a komaságot.” Ennek hallatára egészen megnyugodtam.

Minekutána ezt elmondotta, mivel már nappalodott, szólott ekképpen:

- Meuccio, Isten áldjon, tovább nem maradhatok nálad.

És azon nyomban eltűnt. Meuccio, mikor hallotta, hogy odaát nem tartják számon a koma­ságot, szemrehányásokat tett magának ostobasága miatt, hogy már nem egy komaasszonyáról lemondott; kiverte hát fejéből addigi butaságát, s innentúl okosabban cselekedett. Ha pedig mindeme dolgokat Rinaldo barát tudta volna, nem kellett volna nyakatekert okoskodásokhoz folyamodnia, mikor komaasszonyát maga kedvére kívánta hajlítani.

A nap nyugovóra hajolt, és könnyű szellő kerekedett, midőn a Király befejezte novelláját, s mivel mindenki elmondta már a magáét, levette fejéről a koszorút, és Lauretta fejére helyezte mondván:

- Madonna, én téged temagaddal, azzal laurusszal, a mi társaságunk Királynőjévé koronázlak; parancsold tehát mint úrnőnk azt, mi vélekedésed szerint gyönyörűségére és vidámságára leszen valamennyiünknek.

És leült. Lauretta a királynői méltóságra emelkedvén, hívatta az udvarmestert, kinek paran­csolta, intézze úgy dolgát, hogy amaz gyönyörűséges völgyben a szokott óránál korábban terítsék meg az asztalokat, hogy még kényelmesen visszatérhessenek a palotába; ezenfelül rendre feladta neki, mit kell cselekednie, míg az ő uralkodása tart. Annak utána pedig a társasághoz fordulván szólott ekképpen:

- Dioneo tegnap úgy rendelte, hogy ma oly asszonyokról legyen szó, kik túljártak férjök eszén; és ha nem irtóznám még a látszatától is annak, hogy olyan vagyok, mint valami dühös kis kutya, mely nyomban meg akarja bosszulni magát, azt mondanám, hogy holnap olyan férfiakról legyen szó, kik csúfot űztek feleségökből. De hagyjuk ezt békén; én inkább azt mondom: ki-ki törje fejét oly novellán, hogy miképpen jár túl minden áldott napon a nő a férfinak, vagy a férfi a nőnek, vagy egyik ember a másiknak eszén; és azt hiszem, hogy éppoly kellemetes lesz e tárgyban novellát mondani, mint a mai volt.

És ekképpen szólván felállott, s mind a vacsora idejéig elbocsátotta a társaságot. Felkeltek tehát a hölgyek, s hasonlatosképpen az ifjak is, és közülük némelyek mezítláb tapicskoltak a kristályos vízben, mások pedig a gyönyörű sudár fák között sétálgattak a zöld pázsiton. Dioneo és Fiammetta hosszú dalt énekeltek Archytasról és Palaemonról; és ekképpen különb-különb szórakozások közben pompás mulatozásokban töltötték az időt mind vacsoráig. Mikor pedig a vacsora ideje elérkezett, és a kis tó partján asztalhoz telepedtek, ottan ezernyi madárka hangja mellett nyugodtan és vidám hangulatban vacsoráztak, miközben szüntelenül frissítette őket a langyos szellő, mely a környező hegyekben támadt, és mind elverte a szúnyogokat. Asztalbontás után pedig előbb kicsinyég kószáltak a gyönyörű völgyben, annak utána pedig, mikor esteledni kezdett, bár a nap még fenn járt, a Királynő parancsára lassú léptekkel meg­indultak hazafelé, s miközben ezerféle dolgon tréfálkoztak és nevetgéltek, mind olyano­kon, mikről napközben szó esett, mind egyebeken, sötét este megérkeztek a gyönyörű palotához. Hol is, minekutána jéghideg borral és csemegével elverték a rövid út fáradalmát, a szép szökőkút körül nyomban táncba mentek, melyhez egyszer Tindaro bőrdudája, másszor egyéb hangszer adta a muzsikát. De végezetül a Királynő parancsolta Filoménának, hogy dalt énekeljen, ki is hozzáfogott, amint következik:

Ó, éltem mily keserves!
Honnan bús búcsupercek elsodortak:
Visszatérek-e még ahhoz a helyhez?

Ki tudja azt? Csak azt tudom: kegyetlen
Vágy ég minden tagomban,
Hogy azt a helyet újra megtaláljam. -
Egyetlen békességem, hű szerelmem,
Kinél szerencse-csillagom van,
S csak benne bízhatom és senki másban:
Higgyek-é a csodában?
Szólj, ó, Uram, ugyé az Isten jót ad,
S a boldogságom újra végtelen lesz?

Leírhatatlan a gyönyörűség, mely
Ily könnyen lángra gyújtott,
Hogy nincs azóta nappalom, sem éjem,
Mert egymásnak hallása vagy fogása,
Avagy látása boldog,
Megújuló közös tüzet csiholt ott,
És nem volt hamvadása!
Csak te hozhatod vissza ezt a múltat,
Más senki sem, ó, légy hozzám kegyelmes!

Ó, mondd hát, lesz-e még, lehet-e még ez?
Megtalálom-e vajon
Szemeidet, melyekkel mindazóta
Vágyó, halálos lángolással égetsz?
Ó, mondj igent, hadd hallom:
Közel a perc, mely kínomat eloltja,
Eljő hamar az óra,
S marad soká, soha el nem loholhat...
Csak jönne már, különben eszem elvesz!

S ha várva várt együttlétünk megérem,
Nem leszek oly ügyetlen,
Mint voltam: többé útra nem bocsátlak!
Fogva tartlak, fogva, akármi lészen.
Édes csókod, szerelmem,
Kielégíti, úgyé, azt a vágyat,
S nem is mondom, mi mást ad...
Jöjj hát hamar, hogy kebledre boruljak,
Hisz gondolata is már dalra serkent!

Ebből a dalból az egész társaság kitalálta, hogy Filoména új és édes szerelem bilincseibe esett; és mivel annak szavaiból úgy vélték, hogy a leány nem csupán a szemnek gyönyörűségeit élvezte, fölöttébb boldognak tartották őt, és a társaságnak nem egy tagja megirigyelte dolgát. De minekutána a dal véget ért, a Királynőnek eszébe jutott, hogy másnap péntek vagyon, miért is szólott a társasághoz nyájasan:

- Nemes hölgyeim és ti ifjak, tudjátok, hogy a holnapi nap a mi Urunk szenvedésének vagyon szentelve, melyet is, ha emlékezetem nem csal, áhítatosan megünnepeltünk Neifile uralkodása alatt, és kellemetes elbeszéléseinket elhalasztottuk és hasonlatosképpen cselekedtünk a rája következő szombaton is. Miért is követni akarván Neifile jó példáját, úgy vélem, illendő leszen, ha holnap is és holnapután is, miként a múlt héten cselekedtünk, tartózkodni fogunk a mulatságos novellamondástól, és emlékezetünkbe idézzük azt, mi emez napokban lelkünk üdvösségére történt.

Mindenki javallotta a Királynő jámbor beszédét; ki is elbocsátotta őket, s mivel már jócskán benne jártak az éjszakában, ki-ki nyugovóra tért.

Végződik a Dekameron hetedik napja