MÁSODIK NOVELLA

Varlungo plébánosa szerelmeskedik monna Belcoloréval;
zálogul otthagyja nála köpönyegét; mozsarat kér tőle kölcsön,
s mikor visszaküldi, visszakéri köpönyegét, melyet zálogban otthagyott;
melyet is a jóasszony csípős kiszólás kíséretében visszaad

Az ifjak és a hölgyek egyenlőképpen javallottak ama módot, ahogyan Gulfardo elbánt a kapzsi milánói hölggyel, midőn a Királynő Pamfilóhoz fordulván, mosolyogva parancsolta néki, hogy folytassa a sort; miért is Pamfilo ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim, eszembe jut egy kis novella azok ellen, kik szüntelenül sértegetnek bennünket, holott nekünk nincs módunkban viszonozni a sértéseket; értem a papokat, kik valóságos keresztes hadjáratot vezetnek feleségeink ellen, és ha egyet-egyet sikerül levenniök a lábáról, azt hiszik, éppúgy bűnbocsánatot és búcsút nyertek, mintha legalábbis elhozták volna Alexandriából a szultánt megkötözve Avignonba. Szegény világi emberek nem tehetik meg ezt, ámbátor anyjukon, nővérükön, szeretőiken és leányaikon éppoly tüzesen töltik haragjokat, mint ahogy a papok az ő feleségeiket megrohanják. Miért is szándékom elmesélni nektek egy falusi szerelmi történetet, mely nem hosszú lélegzetű, de a végén mulatságos, és melyből azt a tanulságot nyerhetitek, hogy nem mindig és mindenben lehet hinni a papoknak.

Elmondom tehát, hogy Varlungóban, ebben a hozzánk közel eső faluban, mint valamennyien tudjátok vagy hallhattátok, élt egy derék pap, izmos és fáradhatatlan legény a szerelmi szolgá­latban, ki is, ámbátor nemigen értett a betűhöz, vasárnaponkint mégis talpraesett és jámbor szavakkal szólott a szilfák alatt híveinek épülésére; s ha a férfiak elmentek hazulról, sűrűbben látogatta feleségeiket, mint bármely más plébános, ki előtte ottan volt; vitt nékik képecskéket és szenteltvizet, egy egy gyertyacsonkot, s áldását adta reájok. Történt pedig, hogy egyéb hivő asszonyok között, kik annak előtte néki megtetszettek, fölöttébb megtetszett bizonyos monna Belcolore nevezetű, Bentivegna del Mazzo nevezetű napszámosnak felesége, ki valóban szem­revaló és tűzrőlpattant asszonyszemély volt, barna és zömök és minden más asszonynál alkal­matosabb a köpülésre. Ezenfelül pedig senki nála jobban nem tudta verni a csörgődobot és énekelni: „Zápor fut le már az árkon”, és senki nála jobban nem tudta a táncot vezetni, s ha sor került reá, a körtáncot is, szép finom keszkenővel kezében, akármely asszony volt is a szomszédja; miért is plébános uram oly bolondul beleszeretett, hogy szinte eszét vesztette, és egész napon által arrafelé csavargott, csak hogy láthassa. És ha vasárnap reggel meglátta a templomban, elénekelte a Kyrié-t és a Sanctus-t, s iparkodott nagy mesternek mutatkozni az éneklésben, holott úgy szólt a hangja, mint a szamárordítás; mikor pedig az asszonyt nem látta ottan, könnyűszerrel túlesett az éneken. De úgy tudta intézni dolgát, hogy sem Bentivegna del Mazzo, sem valamely szomszédja semmit nem vett észre. És hogy minél bizalmasabb viszonyba jusson monna Belcoloréval, hébe-hóba ajándékokkal kedveskedett néki, s néha egy egy csomó friss fokhagymát küldött néki, mert az egész környéken a legszebb az ő kertjében termett, melyet is a maga kezével művelt; máskor kis kosár borsót, néha meg egy egy csomó csípős vöröshagymát vagy mogyoróhagymát; és ha alkalma nyílott rá, hát reákacsintott és szerelme­tesen csalogatta-csábítgatta; de a rátarti menyecske úgy tett, mintha észre sem venné, félvállról vette őkegyelmét; miért is a plébános uram sehogyan sem tudta nyélbe ütni a dolgot. Történt pedig egy napon, hogy midőn a plébános délidőben ide-oda csavargott az utcán, találkozott Bentivegna del Mazzóval, ki teherrel megrakott szamarát hajtotta, megszólította hát, s megkérdezte, hová megyen. Kinek is Bentivegna felelt ekképpen:

- Hát, tisztelendő uram, hogy ne kerülgessem a dolgot, én bizony a városba megyek, valami dol­­­­gom van, és eme holmit Bonaccorri da Ginestreto úrnak viszem, hogy megsegítsen tudomis­­­én miféle dologban, melyben a törvénybíró tárgyalásra idéztetett engemet a poroszlójával.

Mondotta erre a plébános vidáman:

- Jól teszed, fiacskám; csak menj, áldásom reád, és térj meg hamar; és ha találkozol Lapuccióval vagy Naldinóval, ne feledd megmondani nekik, hogy hozzák el ama bizonyos szíjakat a cséphadarómra.

Bentivegna azt felelte, hogy meglesz; és mikor tovább indult Firenze felé, a plébános gondolta magában: most itt az alkalom elmennie Belcolore asszonysághoz, és szerencsét próbálnia; és lépéseit szaporázván meg sem állott, mígnem annak házához érkezett, és belépvén szólott ekképpen:

- Adjon Isten minden jót, ki van itthon?

Belcolore asszony, ki éppen a padláson volt, ennek hallatára szólott:

- Ó, tisztelendő atyám, Isten hozott. Mit tekeregsz kint ebben a hőségben?

Felelte a plébános:

- Isten segedelmével azért jöttem, hogy kicsinyég véled mulassak, mivelhogy találkoztam férjeduraddal, ki a városba ment.

Belcolore asszony lejött a padlásról, leült, és elkezdte a kelmagot szemezni, melyet ura kevéssel annak előtte kicsépelt.

Akkor a plébános ekképpen adta fel a szót:

- Belcolore, hát csakugyan azt akarod, hogy így pusztuljak el?

Belcolore asszony elnevette magát és szólott:

- Jaj, hát mit tettem véled?

Felelte a plébános:

- Nem tettél semmit, de nem engeded megtennem azt, amit szeretnék, s mit Isten parancsolt.

Felelte Belcolore asszony:

- Ugyan menj, menj; vagy tán a papok is megtesznek ilyesmit?

Felelte a plébános:

- Meg bizony, mégpedig különbül, mint más férfiak; miért is ne? S mi több, mondom néked, hogy mi jóval különb munkát végzünk, és tudod-e, miért? Mivelhogy mi megduzzasztott vízzel hajtjuk a malmot; bizony mondom, nem bánod meg, ha meglapulsz nékem, s meg­engeded, hogy végezzem dolgomat.

Felelte erre Belcolore asszony:

- Hogyne bánnám meg, hiszen valamennyien oly zsugoriak vagytok, mint a görcsös nyavalya.

Mondotta akkor a plébános:

- Én nem vagyok az; kérj, amit akarsz: egy pár cipőt vagy inkább egy szalagot, vagy egy szép nagy posztókendőt, vagy amit akarsz.

Felelte Belcolore:

- Barátocskám, nem addig van az! Efféle holmim éppen elég vagyon; de ha már olyannyira szeretsz, tedd meg bizonyos dologban kedvemet, s akkor én is megteszem, mit tőlem kívánsz.

Mondotta akkor a plébános:

- Csak mondd, mit kívánsz, s én szíves örömest megteszem.

Akkor Belcolore asszony szólott ekképpen:

- Szombaton Firenzébe kell mennem s elvinnem a gyapjút, mit megfontam, és megjavíttatnom rokkámat; hahogy tehát adsz nekem öt lírát, mivel tudom, hogy van ennyid, kiváltanám az uzsorástól a zálogba tett meggypiros szoknyámat s az ünnepi csatos bőrövemet, melyet hozo­mányul kaptam, mivel láthatod, hogy így, amint vagyok, sem a templomba, sem egyéb tisztes helyre nem mehetek ennek híján; annak utána pedig mindig megteszem, mit tőlem kívánsz.

Felelte a plébános:

- Isten engem úgy segéljen, nem hoztam magammal pénzt; de hidd el nékem, szombatig szíves örömest a kezedbe juttatom.

- Igen - felelte Belcolore asszony -, valamennyien fűt-fát ígértek, hanem aztán szép szó marad az egész; azt hiszed, engem is úgy lóvá tehetsz, miképpen lóvá tetted Biliuzzát, kinek egy nagy nesze-semmi-fogd-meg-jól volt a fizetsége? De bizisten, orrod tőle fokhagymás, hiszen ő éppen emiatt került a világ szájára; ha nincs nálad pénz, menj haza érte.

- Ugyan - szólott a plébános - ne kívánd, hogy most hazamenjek; hiszen nézd csak a gerjedel­mem tótágast áll éppen, meg aztán senki sincs itt, s talán mire visszatérek, itt lesz valaki, s meghiúsítja a dolgunkat; pedig nem tudom, mikor lesz megint ilyen jó alkalom, mint a mostani.

Az asszony pedig szólott: - Nékem mindegy; ha el akarsz menni, menj, ha nem akarsz, maradj.

A plébános látván, hogy az asszony nem hajlandó kedvére tenni, legfeljebb a salvum me fac szerint, holott ő sine custodia szerette volna, szólott ekképpen:

- Ejnye, hát nem hiszed, hogy meghozom? Hogy tehát elhidd, itthagyom zálogban ezt az olasz köpönyegemet.

Belcolore asszony elfintorította orrát és szólott:

- Micsoda? Ezt a köpönyeget? Ugyan mit ér ez?

Felelte a plébános:

- Hogy mit ér? Tudd meg, hogy a szövetje kétesi, ha ugyan nem hármasi, sőt vannak a híveim közt, kik azt mondják, hogy négyesi: nincs még két hete, hogy Lottónak, a zsibárusnak kerek hét lírát fizettem érte, s bizony öt garassal olcsóbban vettem, legalábbis ezt mondja Buglietto, ki, mint tudod, fölöttébb jól ért az efféle atlasz szövetekhez.

- Csakugyan? - kérdezte Belcolore asszony. - Bizisten nem hittem volna; add ide csak előbb.

Plébános uram, kinek íja már feszült, levette a köpönyeget, s odaadta az asszonynak; az pedig, minekutána letette, szólott ekképpen:

- Tisztelendő atyám, menjünk abba a fészerbe, mivel ottan soha nem jár senki.

És ekképpen cselekedtek. Ottan pedig plébános uram előbb kimondhatatlan gyönyörűséggel összevissza csókolta az asszonyt, annak utána pedig sógorságba juttatta az Úristennel, s nagy jó ideig mulatta magát vele; aztán csak úgy a csuhájában távozott, mintha esketésről jönne, s visszament a templomához. Otthon meggondolván, hogy mindama gyertyácskák, melyeket egész esztendőn által adományul kapott, mindösszesen felét sem érik az öt lírának, észbe kapott, hogy bolondot cselekedett, s megbánta, hogy otthagyta a köpönyegét; miért is törte fejét, miképpen szerezhetné vissza fizetség nélkül. Mivel pedig lakozott benne néminemű hun­cutság, hamarosan kieszelte: mit kell tennie, hogy visszakapja; hát végre is hajtotta tervét. Tehát másnap, éppen ünnepnap lévén, elküldötte egyik szomszédjának gyerekét ama fent mon­dott monna Belcolore házába azzal a kéréssel, hogy ne terheltessék kölcsönadnia a kőmo­zsarát, mivelhogy aznap nála ebédel Biguccio dal Poggio és Nuto Buglietti, ő pedig mártást akar készíteni. Belcolore asszony tehát elküldötte neki a mozsarat. Amint pedig az ebéd ideje elérkezett, a plébános megleste, mikor Bentivegna del Mazzo és Belcolore asztalnál ült, és szólítván sekrestyését, mondotta neki:

- Fogd eme mozsarat, s vidd vissza Belcolore asszonynak, és mondd néki: „A tisztelendő úr azt üzeni, hogy köszöni szépen, és küldd vissza a köpönyeget, melyet a fiú zálogban itthagyott.”

A sekrestyés a mozsárral elment Belcolore asszony házába, és ottan lelte Bentivegnával együtt, amint éppen asztalnál ültek és ebédeltek. Letette hát a mozsarat, és elmondta a plébános üzenetét. Mikor Belcolore asszony hallotta, hogy visszakéreti a köpönyeget, már éppen meg akart felelni néki, de Bentivegna mérgesen rászólt:

- Hát te zálogot veszel a plébános úrtól? Krisztus úgyse, kedvem volna, hogy pofon vágjalak: lódulj, add vissza azonnal a köpönyeget, hogy a ragya verjen ki; és jegyezd meg, hogy akármit kíván, nem bánom, ha akár a szamarunkat is akarja, egyébről nem is szólván, semmit sem szabad megtagadni tőle.

Belcolore asszony duzzogva felkelt, és odament az almáriomhoz, kivette belőle a köpönyeget, odaadta a sekrestyésnek és szólott:

- Vidd meg plébános uramnak ím ez üzenetemet: „Belcolore asszony üzeni: megfogadja Isten előtt, hogy többé soha nem fogsz mártást csinálni az ő mozsarában, mivelhogy mostan ily csúful szégyenben hagytad őt.”

A sekrestyés hazament a köpönyeggel, s megvitte az üzenetet a plébánosnak, ki is nevetvén szólott ekképpen:

- Ha találkozol véle, mondd meg néki: ha ő nem adja kölcsön a mozsarát, én nem adom kölcsön a mozsártörőt, mivel a kettő egybetartozik.

Bentivegna abban a hiszemben volt, hogy felesége csak azért beszélt így, mert ő összeszidta, és többet nem törődött a dologgal. De Belcolore asszony megorrolt a papra, és szóba nem állott vele mind szüretig; annak utána azonban a plébános megfenyegette, hogy a pokol mély­séges fenekére juttatja, s akkor ijedtében a must és a forró gesztenye közt megbékélt véle, s annak utána még sokszor mulattak egymással. És cserében az öt líráért plébános uram behúzatta az asszonynak csörgődobját, és csengettyűt csináltatott rá, az asszony pedig beérte véle.