HARMADIK NOVELLA

Calandrino, Bruno és Buffalmacco végigmegy a Mugnone partján;
meg akarják keresni a Heliotrop-követ; Calandrino azt hiszi, hogy megtalálta;
kövekkel megrakodva hazatér; felesége civakodni kezd véle, mire ő mérgében megveri,
cimboráinak pedig elmeséli azt, amit azok jobban tudnak nála

Minekutána Pamfilo novellája bevégződött, melyen a hölgyek annyit kacagtak, hogy talán még most is kacagnak, a Királynő parancsolta Elisának, hogy folytassa a sort, ki is még mindig kacagván ekképpen fogott szóba:

- Nem tudom, bájos hölgyeim, vajon novellámmal, mely éppoly igaz, mint amily illedelmes, sikerül-e megnevettetnem benneteket úgy, ahogy Pamfilo megnevettetett az övével, de mindenképpen igyekezni fogok.

Városunkban, hol is mindig bővében voltak a fura és különös emberek, nem nagy ideje még élt bizonyos Calandrino nevezetű festő, együgyű és fura egy ember, ki idejének java részét két más festővel töltötte, kiknek nevök volt egyiké Bruno, másiké Buffalmacco, fölöttébb mulatságos, egyébként pedig okos és éles elméjű emberek, kik Calandrinóval azért barátkoz­tak, mert furcsaságain és együgyűségén gyakorta pompásan mulattak. Hasonlatosképpen élt ugyan­azon időben Firenzében bizonyos Maso del Saggio nevezetű huncut és szemrevaló ifjú, kinek minden dolga, bármibe fogott is, úgy ment, mint a karikacsapás; ki is, midőn egyet-mást hallott Calandrino együgyűsége felől, feltette magában, hogy tréfát űz annak ostobaságából úgy, hogy bolonddá teszi, vagy elhitet vele valamely furcsaságot. Midőn véletlenül egy napon találkozott vele a San Giovanni-templomban, s látta, amint ottan áll, és figyelmesen nézegeti a festmé­nyeket és a faragványokkal ékes szentségházat, melyet csak nem sok idővel ennek előtte helyez­tek el ama templomnak oltárán, úgy vélte, hogy itt az idő és alkalom szándokának végrehajtására; és kioktatván egyik cimboráját afelől, mit cselekedni szándékozott, mind a ketten közelebb mentek oda, hol Calandrino egymagában üldögélt, s úgy tettek, mintha nem is látnák; s akkor beszélgetni kezdettek bizonyos köveknek erejéről, melyekről Maso oly hatá­rozottan beszélt, mintha fölöttébb hozzáértő fő-fő ismerője lett volna a köveknek. Calandrino odafülelt eme beszélgetésre, és kisvártatva felkelt, s mikor hallotta, hogy nem holmi bizalmas dologról folyik a szó, hozzájok csatlakozott, minek is Maso fölöttébb megörült; s mikor folytatta magyarázatait, Calandrino megkérdezte tőle, hol találhatók ama nagy erejű kövek. Maso felelte, hogy a legtöbb efféle kő Eldorádóban akad, a Haslagok országában, bizonyos Dínom-Dánom nevezetű vidéken, hol is a szőlőt kolbásszal kötözik, s egy libának egy garas az ára, és kis liba a ráadás; és van ott valamely hegy, csupádon-csupa reszelt pármezánsajtból, melynek tetején olyan emberek laknak, kik semmi egyebet nem tesznek, mint makarónit és húsos derelyét csinálnak, melyeket is kappanlevesben megfőznek; annak utána pedig mind lehajigálják, s ki-ki mennél többet vesz belőlök, annál több lesz neki; és a hegynek tövében van egy kis folyó, melyben édes bor folyik, olyan finom, hogy különbet még senki nem ivott, s nincs benne egy cseppnyi víz sem.

- Tyű - szólott Calandrino -, ez aztán a finom ország; de mondd csak, mit csinálnak a kappanokkal, miket megfőznek?

Felelte Maso:

- Mind megeszik a Haslagok.

Kérdezte akkor Calandrino:

- Voltál-e már ottan?

Felelte Maso:

- Azt kérdezed, voltam-e ottan? Úgy voltam bizony egyszer, akár ezerszer.

Szólott akkor Calandrino:

- És hány mérföldnyire van innét?

Felelte Maso:

- Innen messzebb, mint ezerven, Hetedhétország-közelben.

Szólott Calandrino:

- Hű, hisz akkor biz’ isten túl van az Abruzzókon is!

- Hogyne - felelte Maso. - Hisz ez csak macskaugrás ahhoz képest.

Mikor az együgyű Calandrino látta, hogy Maso mindezt komoly ábrázattal mondta, és nem is mosolygott, úgy elhitte neki, mint a színtiszta, cseppentett igazságot, és az egészet szent­igaznak vélte és szólott:

- Ez túlságosan messzire van nékem; de ha valamivel közelebb volna, bizony mondom néked: egyszer elmennék véled, hogy lássam, amint potyog ama bizonyos makaróni, és hozzak belőle egy teli hassal. De mondd csak, az Isten áldjon meg, nincs-e itten a mi környékünkön valami efféle nagy erejű kő?

Felelte neki Maso:

- Dehogy nincs, kétféle fölöttébb nagy erejű kő akad errefelé; az egyik: a settignanói és a montisci terméskövek, melyeknek oly nagy az erejök, hogy ha malomköveknek használják őket, megőrlik ám a gabonát; s éppen ezért mondják ama vidéken, hogy Istentől jönnek a kegyelmek és Montisciből a malomkövek; de ott rengeteg oly malomkő van, melyeknek, nálunk éppoly csekély az értéke, mint náluk a smaragdnak, mely is nagyobb hegyekben áll ottan, mint a Monte Morello, s éjfélkor világít, hogy az ördög vigye el. És tudd meg, hogy aki megcsiszoltatná és gyűrűbe foglaltatná ím ez malomköveket, minek előtte még kifúrják őket, és elvinné a szultánnak, mindent megkapna tőle, mit szeme-szája megkíván. A másik az a kő, melyet mi, kövekhez értő emberek Heliotrop-kőnek nevezünk; fölöttébb nagy erejű kő, mivelhogy azt, ki magánál hordja, mindaddig, míg nála van, senki sem látja ott, ahol nincs.

Szólott ekkor Calandrino:

- Hű, csuda nagy erő van ebben! De ez a Heliotrop hol található?

Maso megmondotta néki, hogy a Mugnonéban szoktak ilyeneket találni. Szólott ekkor Calandrino:

- Mekkora ez a kő? Milyen színű?

Felelte Maso:

- Van nagyobb, van kisebb, különb-különbféle nagyságú, de valamennyi feketés színű.

Calandrino mind eme dolgokat jól megjegyezte magának, s úgy tett, mintha másvalami dolga akadt volna, és elbúcsúzott Masótól, s feltette magában, hogy elindul ama kő keresésére; de elhatározta, hogy nem fog hozzá Bruno és Buffalmacco tudta nélkül, mivelhogy kiváltképpen szerette őket. Elindult hát keresésökre, hogy mindenki mást megelőzvén, haladék nélkül elmenjenek megkeresni a követ; s az napon dél múltáig mind keresésökben töltötte idejét. Végezetül hogy már három óra is elmúlt, eszébe jutott, hogy hiszen azok a faenzai apácák kolostorában dolgoznak, s ámbár a hőség szörnyű nagy volt, otthagyta minden dolgát, odaloholt, szólította őket, és mondotta nékik:

- Pajtások, ha hitelt adtok szavaimnak, Firenze leggazdagabb embereivé lehetünk, mivel szavahihető embertől hallottam, hogy a Mugnonéban van bizonyos fajta kő, mely láthatatlanná teszi azt, ki magánál hordja; miért is amondó volnék, hogy késedelem nélkül induljunk és keressük meg, minekelőtte még más érte megyen. Bizonyosan megtaláljuk, mivelhogy én ismerem; ha pedig megtaláltuk, nem lesz egyéb dolgunk, mint erszényünkbe rejtenünk, s elmennünk a pénzváltók asztalaihoz, melyek, mint tudjátok, csak úgy roskadoznak a gara­soktól meg az aranyaktól, s aztán elcsenni onnét, amennyit akarunk. Senki sem fogja észre­venni; és ekként egy csapásra meggazdagodhatunk, s nem kell álló napon által a falakat mázolnunk, holmi csigák módjára.

Bruno és Buffalmacco ennek hallatára összenevetett; egymásra hunyorgatván úgy tettek, mintha rettentően csodálkoznának, és javallottak Calandrino tervét; de Buffalmacco meg­kérdezte, mi a neve ama kőnek. Calandrino nehézfejű ember lévén, már rég elfelejtette annak nevét, miért is felelt ekképpen:

- Mit törődünk a nevével, ha csak ismerjük az erejét? Én amondó vagyok, hogy nyomban induljunk a keresésére.

- Jó, jó - mondta rá Bruno -, de hát milyen ama kő?

Felelte Calandrino:

- Van belőle mindenféle fajta, de valamennyi feketés; miért is úgy vélem, hogy ahány feketét csak látunk, össze kell szednünk, mindaddig, mígnem rábukkanunk az igazira; azért hát ne vesztegessük az időt, hanem induljunk.

Felelte rá Bruno:

- Várj csak.

És Buffalmaccóhoz fordulván mondotta:

- Úgy vélem, Calandrinónak igaza van; de nem gondolnám, hogy ez az óra alkalmatos, mivelhogy a nap magasan jár, és éppen a Mugnonéra süt, és megszárította mind a köveket, miért is ahány csak ott van, mind fehérnek látszik, holott reggel, minek előtte még a nap meg­szárította volna őket, feketének látszanak; különben is ma, midőn munka napja vagyon, különb-különbféle okokból rengeteg ember van a Mugnonénál, kik is ha meglátnának bennünket, kitalálhatnák, hogy mit keresünk ottan, magok is ekképpen cselekednének, és akkor véletlenül ők kaparinthatnák meg, mi pedig hiába kutyagoltunk oda-vissza. Én amondó volnék, ha javalljátok, hogy ez olyan munka, mit reggel kell végeznünk, mikor jobban meg lehet különböztetni a fehéreket a feketéktől s méghozzá ünnepnapon, mikor egy teremtett lélek sem jár arra, ki megláthatna bennünket.

Buffalmacco javallotta Bruno tanácsát, s Calandrino is beleegyezett, és megállapodtak, hogy vasárnap reggelre kelvén mind a hárman együtt elmennek, és megkeresik a követ; de minde­nekfelett kérte őket Calandrino, hogy eme dolgot a világon senkinek ne említsék, mivelhogy vele is titoktartás pecsétje alatt közölték. Minekutána tehát ezt megbeszélték, elmondotta nekik, hogy mit hallott Dínom-Dánom országról, s égre-földre esküdözött, hogy a dolog szentigaz. Midőn Calandrino elbúcsúzott tőlük, ezek ketten megbeszélték, miképpen fognak viselkedni eme dologban.

Calandrino epekedvén várta a vasárnap reggelt; mely is elérkezvén, alighogy pitymallott, szólította cimboráit, s kimentek a San Gallo kapun, és legyalogoltak a Mugnonéhoz, s annak folyása irányában haladván keresték a követ. Calandrino, mivel a legbuzgóbb volt, elöl bal­lagott, fürgén ide-oda ugrándozott, s ahol csak fekete követ látott, rávetette magát és föl­szedte, és a kebelébe rejtette. Cimborái nyomában ballagtak, s néha-néha magok is felvettek egy egy követ; de Calandrino még nem is jutott nagyon messzire, mikor a keble máris tele volt kővel; miért is fölemelvén meglehetősen terjedelmes palástjának szegélyét, és bő iszákot formálván abból, körös-körül jól összeszíjazta; és kevés idő múltán azt is megtöltötte, s nem sokkal utóbb köpönyegéből is tarisznyát formált, és azt is hasonlatosképpen teletömte kövekkel. Miért is Buffalmacco és Bruno látván, hogy Calandrino megrakodott, s már az ebéd ideje is közeledett, megegyezésükhöz híven mondotta Bruno Buffalmaccónak:

- Hol van Calandrino?

Buffalmacco ámbár látta, hogy ott van az orra előtt, jobbra-balra nézelődött, majd hátrafordult, és felelt ekképpen:

- Én bizony nem tudom, de az imént még itt volt előttünk.

Mondotta Bruno:

- Jó, jó az imént, de én bizonyosra veszem, hogy már otthon van s ebédel, minket meg itthagyott faképnél, hogy csak keresgéljünk fekete köveket a Mugnonéban.

- Ejha, ugyan ügyesen kimesterkedte - szólott akkor Buffalmacco -, hogy idecsalt bennünket, és itthagyott a faképnél; miért voltunk olyan bolondok, hogy hittünk néki! Ide hallgass: hát ki lett volna rajtunk kívül olyan ostoba, kivel elhitette volna, hogy a Mugnonéban ily nagy erejű követ lehet találni?

Calandrino eme szavak hallatára azt gondolta, hogy kezébe került ama bizonyos kő, s annak erejénél fogva nem látják őt amazok, holott itt vagyon az orrok előtt. Módfelett megörven­dezett hát ekkora szerencséjének; nem is szólott nékik semmit, hanem elhatározta, hogy hazamegy; és visszafordulván útnak eredt. Ennek láttára Buffalmacco szólott Brunóhoz ekképpen:

- Mitévők legyünk? Miért nem megyünk mink is haza?

Felelte erre Bruno:

- Gyerünk; de Isten úgyse, esküszöm, hogy Calandrino többet így lóvá nem tesz; és ha most itt volna a kezem ügyében, mint ahogy egész délelőtt itt volt, úgy a sarkába vágnám ezt a követ, hogy egy hónapig is megemlegetné eme csínyt.

S ahogy ezt mondta, abban a pillanatban meglóbálta a követ, és belevágta Calandrino sarkába. Calandrino, amint a fájdalmat megérezte, felkapta lábát, s nyögött egyet, de nem szólt semmit, és továbbment. Buffalmacco fogott egy kövecskét azokból, melyeket szedett, és szólott Brunóhoz ekképpen:

- Ehol ni, nézd csak ezt a szép kis kövecskét; bárcsak belevágódnék Calandrino oldalába!

És elröpítette a követ, és alaposan oldalba találta vele Calandrinót. Ekképpen hajigálták kövekkel, hol ilyen, hol amolyan csípős mondás kíséretében, végig fel a Mugnone mentén, egészen a San Gallo kapuig. Ottan pedig eldobták a köveket, melyeket szedtek, s néhány szót váltottak a vámnak őrségével; kik is az oktatáshoz híven úgy tettek, mintha nem látnák Calandrinót, és harsogó hahotázás közben általengedték. Az pedig megállás nélkül házába ment, mely a Malom-köz tőszomszédságában volt, a szerencse pedig annyira kedvezett a tréfának, hogy miközben Calandrino a folyóparton, annak utána pedig a városban mendegélt, senki meg nem szólította, tudniillik kevés emberrel találkozott, mivelhogy úgyszólván mindenki ebédnél ült. Tehát Calandrino így megrakodva belépett házába. Felesése, kinek neve volt monna Tessa, csinos és derék asszony, éppen ott állt a lépcső legfelső fokán; mivel pedig némiképpen zokon vette férjének hosszú elmaradását, amint jönni látta, civakodni kezdett vele, szólván imigyen:

- No, barátocskám, hát hazahozott az ördög? Már mindenki megebédelt, s te most jössz haza ebédre.

Mikor Calandrino ezt meghallotta és észbe vette, hogy látják, igen megdühödött és meg­szomorodott, és ekképpen fogott szóba:

- Ejnye, ebadta hitvány asszonya, minek voltál itten? Most mindent elrontottál; de Isten engem úgy segéljen, megfizetek érte.

És bement az egyik kis szobába, s ottan kirakta a rengeteg követ, mit összeszedett, annak utána pedig nagy dühösen feleségéhez sietett, s megragadván hajánál fogva, lerántotta, a földre, s ottan míg csak kezét-lábát mozgatni tudta, összerugdosta s összevissza öklözte egész testét, és szinte minden szál haját kitépte, és minden csontját összetörte, és bizony hiába könyörgött a menyecske összetett kézzel kegyelemért. Buffalmacco és Bruno, minekutána a kapu őreivel kicsinyég nevetgéltek, szép lassacskán megindultak, és távolról követték Calandrinót, s mikor házának küszöbéhez értek, hallották, mely rettenetesen veri feleségét, s akkor úgy tettek, mintha csak éppen most érkeztek volna oda, és szólították őt. Calandrino verejtékezve, vörösen és kimerülten odament az ablakhoz, és kérte őket, hogy csak jöjjenek fel. Azok úgy tettek, mintha némiképpen neheztelnének rá, és hát fölmentek, és látták, hogy a szoba telis-tele van kövekkel, s az egyik sarokban ott van a megtépázott, ronggyá vert menyecske dagadt ábrázattal, teli kék foltokkal, és keservesen zokog; a másik sarokban pedig ott ül Calandrino nekigyürkőzve, és lihegve a kimerüléstől.

Minekutána darab ideig elnézelődtek, szólottak ekképpen:

- Mi dolog ez, Calandrino? Talán falat akarsz építeni, hogy ennyi kő hever itten?

Annak utána még hozzátették:

- Hát monna Tessának mi baja? Úgy látszik, megverted; miféle újmódi dolog ez?

Calandrino, ki belefáradt a kövek cipelésébe s a nagy haragba, mellyel feleségét elverte, és fájdalmában, hogy vélekedése szerint elvesztette szerencséjét, nem tudta annyira összeszedni magát, hogy kinyögjön valamely értelmes feleletet. Miközben ekképpen küszködött magában, Buffalmacco megszólalt:

- Calandrino, ha más valami miatt dühös voltál is, nem lett volna szabad így bolonddá tenned bennünket; mivelhogy előbb elvittél magaddal, hogy ama becses követ keressük, annak utána pedig annyit se mondtál, hogy befellegzett, s otthagytál bennünket a Mugnonénál, mint két birkát, magad meg hazajöttél, ezt pedig fölöttébb zokon vesszük tőled; de annyi szent, hogy ez volt az utolsó, többet soha be nem csapsz bennünket.

Calandrino megemberelte magát, s e szavakra felelt ekképpen:

- Pajtások, ne haragudjatok, másképpen vagyon a dolog, mint gondoljátok. Jaj, én szerencsét­len; megleltem ama követ; s tudni akarjátok, vajon igazat mondok-e? Mikor első ízben kérdeztétek egymástól, hol vagyok, ott voltam mellettetek, nem is egészen tíz könyöknyire; s mikor láttam, hogy felém jöttök, és nem láttok engemet, megindultam és szüntelenül valamivel előttetek járván, hazajöttem.

És elejétől kezdvén, töviről hegyire végig elmesélte nekik, hogy mit tettek és mit mondottak, megmutatta nekik hátát és sarkát, hogy hogyan összezúzták a kövek, s annak utána folytatta:

- És mondom, hogy mikor beléptem a város kapuján, mindezzel a rengeteg kővel ölemben, mit most itten láttok, senki nem szólt hozzám egy szót sem, holott tudjátok, mily izgágák és utálatosak szoktak lenni emez őrök, s mindent látni kívánnak; s ezenfelül az utcán több komám­­mal és barátommal találkoztam, kik rendszerint mindig megszólítanak s hívnak egy ital borra, de most még csak egy fél szóval sem szóltak hozzám, mivelhogy nem láttak engemet. Végezetül mikor hazaértem, ez az istenverte, átkozott asszony elém jött és meglátott, mivel, miként tudjátok, az asszonyok mindennek az erejét tönkreteszik, miért is én, ki eldicseked­hettem volna, hogy Firenzének legszerencsésebb embere vagyok, egyszerre a legszeren­csétlenebb lettem; és hát ezért vertem el oly igen kegyetlenül, míg csak kezemet mozgatni tudtam, és nem is tudom, mi tart vissza attól, hogy el ne vágjam a nyakát; átkozott legyen az óra, melyben megláttam őt, s melyben a lábát a házamba betette!

És újból haragra gerjedvén, már-már felkelt, hogy elölről kezdje a verést. Buffalmacco és Bruno eme dolgok hallatára úgy tett, mintha szörnyen csodálkoznék; egyre-másra megerő­sítették azt, mit Calandrino elmondott, s közben oly nevethetnékjök támadt, hogy szinte megpukkadtak; de mikor látták, mely nagy dühösen állt fel, hogy újból eldöngesse feleségét, közbeléptek és visszatartották, mondván, hogy ebben az asszony nem hibás, hanem ő maga, mivel tudta, hogy az asszonyok tönkreteszik minden dolognak erejét, s mégsem mondotta meg néki, hogy aznap ne mutatkozzék a szeme előtt; ezt a bölcs előrelátást pedig Isten elvette tőle, vagy azért, mert nem néki szánta eme nagy szerencsét, vagy pedig azért, mert meg akarta csalni a cimboráit, kiknek szólnia kellett volna, mikor észrevette, hogy meglelte ama követ. És sok huzavona után, nagy üggyel-bajjal, megbékítették a kesergő asszonnyal, ők magok pedig eltávoztak, otthagyván őt nagy bánatával, kövekkel megtömött házában.