NEGYEDIK NOVELLA

A fiesolei prépost szerelmes valamely özvegyasszonyba, ki azonban nem szereti őt;
s midőn azt hiszi, hogy az asszonnyal hál, tulajdonképpen egyik szolgálójával hál,
és akkor, a menyecske fivérei segítségével, a püspök rajtakapja

Elisa már befejezte novelláját, melynek elbeszélésével az egész társaság tetszését megnyerte, midőn a Királynő Emiliához fordult, és jelezte néki akaratját, hogy Elisa után mondja el ő is novelláját; ki is nyomban ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, hogy a papok és barátok s mindennémű egyházi emberek mely igen kísértenek bennünket, már több eleddig elbeszélt novellából megbizonyosodott; mivel azonban e tárgyban nem lehet annyit mondani, hogy még mindig ne maradna elmondani való, tehát amaz novellákon felül én is el akarok mondani nektek egyet bizonyos prépostról, ki mindenáron azt akarta, hogy egy nemes hölgy kedvét töltse, akár ínyére vagyon annak, akár nincs; ez pedig okos hölgy lévén, úgy bánt el vele, miként megérdemelte.

Miként valamennyien tudjátok, Fiesole, melynek dombját Firenzéből is láthatjuk, ősrégi és valaha nagyhatalmú város volt, holott ma egészen tönkrejutott; de azért mindig volt püspöke s ma is van. Ottan a székesegyház tőszomszédságában volt valaha bizonyos monna Piccarda nevezetű nemes hölgynek birtoka, s nem éppen nagy háza; mivel pedig nem volt túlságosan vagyonos hölgy, az esztendőnek nagyobb részében ottan lakott két öccsével, kik derék és jól nevelt ifjak voltak. Történt pedig, hogy mivel eme hölgy rendszerint a székesegyházba járt, s még fiatal, szép és szemrevaló teremtés volt, a székesegyház prépostja oly bolondul bele­szeretett, hogy szinte már helyét sem lelte miatta. És kevés idő múltán oly vakmerőségre kapott, hogy ő maga elárulta gerjedelmét az asszonynak, s kérte: vegye szívesen szerelmét és szeresse őt, miként ő szereti. Eme prépost pedig esztendeit tekintvén öreg volt már, de szívében fölöttébb ifjú, hetyke és magabizakodó, és azt hitte, hogy néki mindent szabad; viselkedése és jelleme pedig oly kényeskedő és utálatos volt, oly pöffeszkedő és kellemetlen, hogy senki nem szívelhette; és legkevésbé szívelte ama fent mondott hölgy, ki nemcsak hogy ki nem állhatta, hanem jobban utálta, mint a fejfájást. Miért is okos asszony lévén, felelt néki ekképpen:

- Uram, fölöttébb nagy tisztesség reám, hogy szeretsz engemet, illendő tehát, hogy én is szeresselek, s én szívesen szeretni is foglak; de a mi szerelmünkbe sohasem szabad tisztesség­telen dolognak elegyednie. Te lelki atyám vagy s azonfelül pap, s bizony már gyorsan közeledel az aggkorhoz, miért is tisztességes és erkölcsös életet kell folytatnod; másfelől én sem vagyok már ifjú leány, kihez efféle szerelmeskedés illenék, hanem özvegyasszony vagyok; te pedig tudod, mely tisztes életmódot kívánnak özvegyasszonyoktól; annak okáért ne vedd zokon, ha sohasem foglak szeretni oly módon, miként kívánod, s azt akarom, hogy te se szeress ekképpen.

A prépost, bár ez alkalommal többet nem ért el, éppenséggel nem csüggedt, s nem adta meg magát az első csapásra, hanem léha találékonysággal sűrűn ostromolta az asszonyt mind levelekkel, mind üzenetekkel és személy szerint is, valahányszor látta belépni a templomba. Miért is a hölgy úgy vélte, hogy eme tolakodás túlságosan kellemetlen és bosszantó, és feltette magában, hogy olyképpen rázza le a nyakáról a papot, miként az megérdemli, mivelhogy másképpen nem tudta; de semmit nem akart cselekedni, minek előtte testvéreivel meg nem beszélte. S elmondotta nékik, hogyan viselkedik irányában a prépost, s azt is, hogy ő maga mily tervet főzött ki, s mivel azok teljességgel rája bízták a dolgot, a hölgy kevés napok múltán szokása szerint elment a templomba.

Amint a prépost megpillantotta, azon nyomban hozzá lépett, és szokása szerint bizalmaskodó módon szóba elegyedett véle. Midőn a hölgy maga felé jönni látta, vidám arccal tekintett reá, s minekutána félrevonultak, és a prépost a szokott módon telibeszélte fejét, a hölgy nagyot sóhajtván szólott ekképpen:

- Uram, gyakorta hallottam emlegetni, hogy nincsen olyan erős vár, melyet ha naponta ostromolnak, végezetül el ne foglalnának; s most nyilván látom, hogy vélem is ez történt. Addig-addig settenkedtél utánam, hol hízelkedő szavakkal, hol ilyen, hol amolyan kedves­kedéssel, hogy rávittél megszegnem szándokomat, és íme hajlandó vagyok, ha csakugyan annyira tetszem, odaadni néked magamat.

Mondotta erre a prépost nagy vidáman:

- Madonna, szívesen köszönöm; őszintén szólván fölöttébb csodálkoztam, hogy oly nagy ideig tartogattad magadat, ha meggondolom, hogy ilyesmit még más asszonyoknál soha nem tapasz­taltam; s mi több, gyakorta mondogattam magamban: „Ha az asszonyok ezüstből volnának, nem lehetne pénzt verni belőlök, mivelhogy nem állná meg egyikök is a tűzpróbát.” De mostan ne firtassuk ezt; hol és mikor találkozhatunk?

Felelte erre a hölgy:

- Édes uram, a „mikor” lehet akármikor, midőn kedvünk tartja, mivelhogy nékem nincsen férjem, kinek számot kellene adnom éjszakáimról; csak azt nem tudom kitalálni, hogy „hol”?

Felelte a prépost:

- Hogyhogy nem tudod? Hát a házadban.

Felelte a hölgy:

- Uram, te tudod, hogy két öcsém van, kik éjjel és nappal cimboráikkal járnak haza, márpedig a házam nem valami nagy, s éppen ezért ott nem lehet, ha csak nem akarna az ember néma módjára viselkedni, meg sem mukkanni, és vakok módjára sötétben tapogatódzni; ha így akarod, lehet, mivelhogy ők feléje sem néznek a szobámnak; de az ő szobájok oly közel vagyon az enyémhez, hogy még a legcsöndesebb mukkanás is áthallatszik.

Mondotta akkor a prépost:

- Madonna, ennek miatta ugyan sem egy, sem két éjszakával el nem halasztjuk a dolgot; majd én közben kieszelem, hol lehetünk nagyobb nyugalomban.

Mondotta a hölgy:

- Uram, csak rajtad áll; de arra az egyre kérlek, hogy mindez titokban maradjon, és soha senki meg ne tudjon belőle valamit.

Akkor mondotta a prépost:

- Madonna, emiatt ne félj, s ha lehetséges, intézd úgy, hogy ma estére együtt lehessünk.

Felelte a hölgy:

- Kedvemre vagyon.

S kioktatván őt, hogyan és mikor kell jönnie, elbúcsúzott tőle s hazament. Volt pedig eme hölgynek valamely szolgálója, ki már nem volt éppen fiatal, de oly csúf és torz volt ábrázatja, hogy nem akadt volna egyhamar hozzája fogható; mivelhogy orra mélyen be volt lapítva, szája idétlen volt, ajkai duzzadtak, fogai pedig rendetlenek és nagyok; hozzá még kancsalított, szeme folyton csöpögött, arcának színe pedig zöld volt, meg sárga, mintha nem is Fiesoléban, hanem Sinigagliában töltötte volna a nyarat. És mindezeken felül sántított, és jobb oldala kissé béna volt; eme szolgálónak neve volt Leona; mivel pedig oly igen ocsmány volt az ábrázatja, mindenki csak Leokádiának nevezte. És ámbátor külseje torz volt, mégis volt benne néminemű huncutság. Ezt tehát a hölgy magához hívatta, s szólott hozzá ekképpen:

- Leokádia, ha megteszel nékem ma éjjel valamely szolgálatot, szép új inget adok néked ajándékul.

Leokádia, mikor az inget hallotta emlegetni, felelte:

- Madonna, ha inget ajándékozol nékem, egyébről nem is szólván, a tűzbe is belevetem magamat.

- Jól van - mondotta a hölgy -, tehát azt kívánom, hogy ma éjszaka valamely úrral hálj ágyamban, s légy hozzá kedves, és jól ügyelj, hogy meg se mukkanj, nehogy öcséim meghall­janak, mivel tudod, hogy a szomszéd szobában alszanak; annak utána pedig megkapod az inget.

Mondotta erre Leokádia:

- Hálok én akár hattal is, nemhogy eggyel, hahogy kelletik.

Amint tehát az este leszállt, a megegyezés szerint megérkezett prépost uram, az ifjak pedig, miként a hölggyel megbeszélték, ott voltak szobájukban, és nagy hangosan tettek-vettek oda­bent; miért is a prépost a sötétben halkan besurrant a hölgynek ágyasházába, s az asszonynak meghagyása szerint az ágyhoz ment, a másik oldalról pedig Leokádia ment az ágyba, kit is a hölgy pontosan kioktatott teendője felől. Prépost uram abban a hiszemben, hogy a hölgy fekszik mellette, karjaiba ölelte Leokádiát, s némán kezdte csókolgatni. Leokádia pedig őt, és a prépost kezdett mulatozni véle, és birtokába vette ama gyönyörűséget, melyre oly rég ideje sóvárgott. Mikor a hölgy úgy gondolta, hogy a dolog megtörtént, figyelmeztette testvéreit: végezzék most már azt, mi a megbeszélés szerint hátra vagyon. Azok tehát nesztelenül kiosontak szobájukból, lementek a piarcra, s dolgokban, mit végrehajtani kívántak, jobban kedvezett nékik a szerencse, mintsem ők maguk kívánhatták volna; mivelhogy a meleg nagy volt, a püspök éppen kérdezősködött eme két ifjú felől, hogy meglátogassa őket szórakozás és iddogálás okából. De mikor látta, hogy jönnek, nyomban értésökre adta kívánságát, s akkor meg is indult vélök, s beléptek a hűvös kis udvarba, hol sok lámpa égett; s ott nagy élvezettel iddogált velök azoknak finom borából. És iddogálás közben szólottak az ifjak:

- Uram, mivel oly kegyes voltál hozzánk, hogy méltóztattál meglátogatni szerény házunkban, melybe éppen meg akartunk hívni, arra kérnénk, kegyeskedjél megtekinteni valamely érdekes dolgot, mit néked megmutatni kívánunk.

Felelte a püspök, hogy szívesen megteszi; miért is az egyik ifjú égő fáklyát fogott kezébe, s megindult előre, nyomában pedig a püspök és a többiek mind, és egyenesen ama szobába vezette őket, melyben prépost uram feküdt Leokádiával. Ki is, hogy hamarább célhoz érjen, vágtában lovagolt, s mire ezek odaérkeztek, már több mint három mérföldet megtett; miért is bágyadtán pihent, magához ölelvén Leokádiát, ámbár igen nagy volt a hőség. Minekutána tehát az ifjú, kezében a fáklyával belépett a szobába, nyomában pedig a püspök s mind a többiek, megmutatták néki a prépost uramat, ki karjaiban tartotta Leokádiát. Ezenközben a prépost uram felébredt, s mikor látta a világosságot, s körös-körül eme gyülekezetet, szörnyű szégyen­kezésében és félelmében a takaró alá dugta fejét. Akkor a püspök keményen lepocskondiázta s parancsolta néki, hogy bújjon ki a takaró alól, s nézze meg, kivel hált. Midőn a prépost megismerte, hogy a hölgy lóvá tette, mind emiatt, mind pedig a reája háramló gyalázat miatt hirtelenében a világ legboldogtalanabb emberének érezte magát; s minekutána a püspök parancsára felöltözködött, szigorú őrizettel hazakísérték, hogy bűnéért kemény bűnbánatot tartson. Annak utána a püspök tudni kívánta, hogyan esett a dolog, hogy a prépost Leoká­diával a hölgynek szobájában feküdt ágyba, az ifjak pedig mindent rendre elmondottak néki. A püspök ennek hallatára fölöttébb megdicsérte a hölgyet, s ugyancsak az ifjakat, mivel úgy bántak el véle, amint megérdemelte, anélkül hogy papnak vérével szennyezték volna kezöket. A püspök parancsára a prépost negyven napig siratta eme bűnét, de a szerelem és a bosszúság miatt még több mint negyvenkilenc napig vezekelt miatta, nem is szólván arról, hogy még nagy sok ideig ennek utána nem mehetett ki az utcára, hogy a gyerekek ujjal ne mutogattak volna reá, ekképpen szólván:

- Nézd csak, ez az, aki Leokádiával hált.

Ez pedig annyira bántotta, hogy szinte belébolondult. És hát ekképpen rázta le nyakáról a derék hölgy a kiállhatatlan prépost tolakodását, Leokádia pedig ezen a réven inget nyert és élvezetes éjszakát.