HETEDIK NOVELLA

Egy deák beleszeret valamely özvegyasszonyba, ki mást szeret,
s egy téli éjszakán által állatja és várakoztatja a deákot a hóban;
annak utána a deák valamely dologban tanácsot ad a hölgynek,
kit is július havában egész napon által meztelenül állat valamely torony tetején,
legyeknek és bögölyöknek és a nap tüzének prédájául

Sokat nevettek a hölgyek a tökfejű Calandrinón, s még többet nevettek volna, ha nem sajnálták volna, hogy a kappant is kizsarolták tőle azok, kik a disznaját ellopták. De minekutána a novella véget ért, a Királynő parancsolta Pampineának, hogy mondja el novelláját; ki is készségesen ekképpen fogott szóba:

- Drága hölgyeim, gyakorta megesik, hogy becsapásért becsapás a fizetség, s éppen ezért rövid észre mutat, hahogy valaki mások elbolondításában leli kedvét. Már több novellában jól meg­nevettük a benne elkövetett becsapásokat, de egyszer sem hallottuk, hogy valamelyikért hason­lóval fizettek volna; én viszont szeretnék rokonérzést támasztani bennetek amaz igazságos bosszú irányában, mely egyik városunkbéli hölgyet érte, kinek is fejére szállt, és szinte halálát okozta a csúfság, mellyel csúfságáért megfizettek. És bizonyára tanulságos leszen ezt meghall­gatnotok, mivel óvakodni fogtok másokból csúfot űzni, s fölöttébb megokosodtok eme dologban.

Nem sok esztendeje múlt még, hogy élt Firenzében valamely gyönyörű szép és büszke, ősi nemesi származású, földi javakkal bőven megáldott ifjú hölgy, Elena nevezetű, ki is midőn özvegyen maradt, többé nem kívánt férjhez menni, mivel szerelmes volt ama csinos és kedves ifjúba, kit maga választott; s mivel egyéb gondja nem volt, szolgálójának segedelmével, kiben fölöttébb bizakodott, gyakorta csodálatos gyönyörűségekben mulatta magát az ifjúval.

Történt pedig, hogy ezen időben bizonyos Rinieri nevezetű, városunkbéli nemes ifjú, ki nagy időn által Párizsban tanult, nem azért, hogy annak utána aprópénzre váltsa tudományát, miként sokan teszik, hanem hogy megismerje a dolgok értelmét és azoknak okait (mi nemes emberhez leginkább illendő), megtért Párizs városából Firenzébe; ottan pedig mind nemessége, mind tudománya miatt nagy tiszteletben élt a többi polgárok módjára. De miként gyakorta meg­történt, hogy a szerelem éppen azokat keríti leghamarabb hatalmába, kik legtisztábban látnak a mély értelmű dolgokban, hasonlatosképpen megesett eme Rinierivel is. Kinek is, midőn valamely napon szórakozás okából elment egy ünnepre, szemébe tűnt ama fent mondott Elena, ki fekete ruhát viselt, ahogy nálunk az özvegyasszonyok járnak, s az ifjúnak vélekedése szerint oly szépség és kedvesség áradott belőle, minőt még soha életében semmi nőben nem látott; és gondolta magában, hogy boldognak mondhatja magát amaz ember, kinek Isten megadja a kegyelmet, hogy e hölgyet meztelenül karjaiban tarthatja. És egyszer-másszor nagy vigyázato­san nézegette, s jól tudván, hogy nagy és becses dolgokat nem lehet fáradalom nélkül megszerezni, feltette magában: minden követ megmozgat, és minden erejét megfeszíti, meg­nyerni tetszését eme hölgynek, hogy ennek révén megnyerje szerelmét, s ekként birtokba vehesse őt. Az ifjú hölgy, ki ugyancsak nem tartotta földre sütve szemét, hanem mivel annyira s még többre tartotta magát, mint amennyit ért, nagy huncutul kacsingatott, s maga körül nézelődött, miért is nyomban észrevette, ha ki gyönyörűséggel szemlélte őt; s mikor Rinierit észrevette, mosolyogván szólott magában ekképpen: „Ma, úgy látszik, nem jöttem hiában, mivel ha nem tévedek, rigót fogtam csőrénél fogva.” És innen túl, egyszer-másszor, amennyire tehette, rá-rápillantott a szeme szögletéből, s igyekezett úgy mutatni, mintha tetszenék neki; holott magában gondolta, hogy minél több férfit lépre csal és rabul ejt huncutságával, annál nagyobb értéket nyer szépsége, kiváltképpen annak szemében, kinek odaadta magát és szerel­mét. Az okos deák sutba dobta minden bölcs gondolatját, s egész lelkével a hölgyön csüngött; s abban a hiszemben, hogy tetszik neki, megtudakolta házát, s kezdett arrafelé őgyelegni, különb-különbféle ürügyekkel leplezvén sétálgatását. A hölgy pedig, ki a már fent mondott okból nagy hívságosan büszkélkedett, úgy tett, mintha szívesen látná az ifjút; miért is a deák módját ejtette, hogy szót váltson annak szolgálójával; és felfedte előtte szerelmét, s kérte, eszközölné ki asszonyánál, hogy hajlandóságát feléje fordítsa. A szolgáló fűt-fát megígért, s elmesélte a dolgot asszonyának, ki hangos kacagás közben hallgatta végig és szólott:

- Hát látod, miben kívánja idehaza eltékozolni tudományát, melyet Párizsból hozott? Hát jó, kapja meg, amit keres. Mondd meg néki, ha legközelebb megszólít, hogy én még sokkalta jobban szeretem őt, mint ő engem; csakhogy nékem vigyáznom kell tisztességemre, hogy emelt fővel állhassak egy sorban a többi hölgyekkel, ezért pedig még jobban kell szeretnie engemet, ha oly bölcs, miként a híre tartja.

Ó, a szerencsétlen, a szerencsétlen! Bizony nem tudta, mit teszen az: deákkal tengelyt akasztani! A szolgáló, midőn az ifjúval találkozott, megmondta asszonyának üzenetét. A deák jó reménységgel még forróbb könyörgésre fogta a dolgot, leveleket írogatott, ajándékokat küldözgetett, miket is a hölgy mind elfogadott; csak éppen felelet nem jött semmi, hanem csak úgy általánosságban; és nagy jó ideig ekképpen hitegette-csalogatta. Végezetül, minekutána a hölgy mindeme dolgokat fölfedte kedvese előtt, ki is egyszer-másszor összeperlekedett vele, s némiképpen erőt vett rajta a féltékenység, hogy megbizonyítsa neki, mely igaztalanul fogta gyanúba őt ennek miatta: midőn a deák csak nem hagyta nyugton, elküldötte hozzá szolgálóját amaz üzenettel, hogy eleddig soha nem volt még alkalma betöltenie vágyakozását, azóta, hogy szerelme felől megbizonyosodott, de reményli, hogy a most közelgető karácsony ünnepén együtt lehet véle; miért is, ha kedve vagyon, ünnepnap estéjén későn, a sötétben jöjjön el udvarába, hová, mihelyt teheti, lemegyen érette. A deák kimondhatatlanul boldog volt, s a mondott időben elment a hölgynek házába, hol is, minekutána a szolgáló bebocsátotta az udvarba, és rázárta az ajtót, kezdette várni a hölgyet. A hölgy pedig azon este éppen magához hívta kedvesét, s minekutána jókedvben megvacsorázott véle, elmondotta néki a mai estére tervezett csínyjét s hozzátette:

- Ebből láthatod, mekkora s milyen ama szerelem, mellyel eddig is, most is viseltetem annak irányában, ki miatt bolond fejjel féltékenység támadt benned.

Eme szavakat kedvese szívbéli gyönyörűséggel hallgatta, s igen kívánkozott a valóságban látni azt, mit a hölgy szavakkal immár értésére adott. S véletlenül úgy esett, hogy előtte való nap erősen havazott, s mindent hó borított, miért is a deák, alig várakozott kicsiny ideig az udvarban, kegyetlenül fázni kezdett, mi sehogyan sem volt ínyére; de békességgel tűrte, abban a reménységben, hogy nemsokára úgyis fölmelegedhetik. Kisvártatva szólott a hölgy kedveséhez ekképpen:

- Menjünk csak a szobába, annak kicsiny ablakából nézzük meg, mit csinál az, kire te félté­kenykedtél, s hallgassuk meg, mit felel a szolgálónak, kit leküldöttem, hogy beszéljen véle.

Tehát odamentek ama kicsiny ablakhoz, hol rejtekben voltak, és láttak mindent és hallották, amint a szolgáló a másik ablakból kiszólt a deáknak, mondván:

- Rinieri, asszonyom a világ legboldogtalanabb asszonya, mivelhogy ma este megérkezett egyik bátyja, és sokat beszélgetett vele, aztán véle kívánt vacsorázni, s még mostan sem távozott; de én hiszem, hogy hamarosan elmegyen; ez volt az oka, hogy asszonyom még nem jöhetett le hozzád, de most már hamarosan itt lesz; arra kéret, ne terheltessél várakozni reá.

A deák szentül elhitte ezt és felelte:

- Mondd meg hölgyemnek, hogy ne is törődjék vélem, mígnem kényelmesen lejöhet értem, de mihelyt csak teheti, jöjjön.

A szolgáló elment az ablaktól, s lefeküdt aludni. Akkor mondotta a hölgy kedvesének:

- No, mit szólsz hozzá? Azt hiszed, hogy ha úgy szeretném, amiképpen te képzeled, engedném, hogy odalent ácsorogjon és megfagyjon?

S ekképpen szólván, kedvesével, ki némiképpen már megnyugodott, ágyba feküdt, és nagy jó ideig szerelmeskedtek s mulatoztak, és nagyokat kacagtak a szegény deák rovására, és csúfolkodtak rajta. A deák fel s alá járkált az udvarban, s kezét-lábát mozgatta, hogy felmele­gedjék, de sehol nem tudott leülni vagy fedél alá menekülni, s átkozódott, hogy a hölgynél oly sokáig időzik a bátyja; s ha bármi neszt hallott, azt hitte, már nyitja néki a hölgy az ajtót, de reménysége hiábavaló volt. A hölgy pedig, minekutána majdnem éjfélig mulatozott kedvesével, szólott hozzá ekképpen:

- Miképpen vélekedel a mi deákunk felől, lelkem? Mit gondolsz, okossága nagyobb-e, vagy irántam való szerelme? Vajon ez, hogy én őt fagyoskodni hagyom, kiveri-e fejedből azt, mi múltkori tréfálkozásom miatt belevette magát?

Felelte a kedvese:

- Édes szívem, igen jól megismerem, hogy miként te az én kincsem és nyugodalmam és gyönyörűségem és minden reménységem vagy, akképp én is a tiéd vagyok.

- Akkor hát - mondotta rá a hölgy - csókolj meg vagy ezerszer, hadd lássam, igazat szóltál-e?

Miért is kedvese szorosan átölelte, s nem ezerszer, de több mint százezerszer megcsókolta. S minekutána kicsinyég ilyképpen beszélgettek, szólott a hölgy:

- Ugyan keljünk fel, s nézzük meg, vajon kialudott-e már az a tűz, mely egész álló napon által emésztette ím ez újdon szerelmesemet, miként nékem írja. - És felkelvén, odamentek a fent mondott kicsiny ablakhoz, s letekintvén az udvarba látták, hogy a deáknak a szörnyű hidegtől vacognak fogai, s eme muzsikára ottan bokázik ám a hóban, oly frissen-ropogósan, hogy soha még ehhez foghatót nem láttak. Mondotta akkor a hölgy:

- Mit szólsz hozzá, édes reménységem, elhiszed-e, hogy meg tudom táncoltatni a férfiakat trombita és bőrduda muzsikája nélkül is?

Elnevette magát a kedvese és felelte:

- Hogyne hinném, fő-fő gyönyörűségem te.

Mondotta a hölgy:

- Menjünk le a kapuhoz; te majd ott állasz csöndben, én pedig beszélek vele, hadd halljuk, mit mond; hátha ez is olyan mulatságos leszen, mint amit mostan láttunk.

És halkan kinyitván az ajtót, lementek a kapuhoz, de nem nyitották ki, hanem annak valamely keskeny hasadékán által a hölgy suttogó hangon szólította az ifjút. A deák, hallván, hogy szólítják, hálát adott Istennek, abban a hiszemben, hogy most már igazán bemehet; és a kapuhoz lépvén szólott:

- Itt vagyok, madonna; nyisd ki az Istenért, mivelhogy megfagyok.

Felelte a hölgy:

- Hogyne, hiszen tudom, milyen fagyosszent vagy; s méghozzá szörnyű nagy a hideg, mivel­hogy ez a csekély hó esett! Jól tudom én, hogy Párizsban sokkalta nagyobb havazások vannak. Még nem nyithatom ki, mivelhogy ez az istenverte bátyám, ki tegnap este vacsorára jött hozzám, még most sem ment el; de nemsokára megy már, s akkor nyomban lejövök ajtót nyitni. Most is csak nagy üggyel-bajjal tudtam elszökni mellőle, s idejönni vigasztalásodra, hogy meg ne bosszankodjál a várakozásban.

Felelte a deák:

- Jaj, madonna, az Istenre kérlek, nyisd ki, hogy legalább odabent álldogálhassak fedél alatt, mivelhogy az imént rengeteg hó hullott, s még szüntelenül havazik; ott aztán addig várok reád, amíg csak akarok.

Felelte a hölgy:

- Jaj, édes kincsem, nem tehetem, mivelhogy ez az ajtó éktelenül nyikorog, ha megnyitják, s ha kinyitnám, könnyen meghallaná a bátyám; de fölmegyek s megmondom neki: szedje a sátor­fáját, hogy annak utána visszajöhessek, s ajtót nyithassak neked.

Felelte a deák:

- Csak siess; és kérlek, parancsold, rakják meg jól a tüzet, hogy ha majd bent leszek, megmele­gedhessem, mivel csontig fagytam, és szinte már megdermedtem.

Felelte a hölgy:

- Aligha vagyon ez így, ha ugyan igaz, mit annyiszor írtál nekem, hogy egész tested ég az irántam való szerelemben; bizonyosra veszem, hogy csak tréfálsz. No most megyek; várj és bizakodjál.

A szeretője, ki mindent hallott és pompásan mulatott, vele együtt ágyba feküdt, és ama éjsza­kán édeskeveset aludtak, hanem inkább mind hajnalig gyönyörűségekben töltötték az időt és gúnyolódtak a deákon. A szegény deák (ki szinte gólyává lett, úgy kelepeltek a fogai), mikor észrevette, hogy lóvá tették, többször is próbálkozott, ha kinyithatná-e az ajtót, és nézelődött, ha másfelé kijuthatna-e; de hogy semmi módját nem látta, oroszlán gyanánt ide-oda forgoló­dott, s átkozta az ítéletidőt, a gonosz asszonyt és a hosszú éjszakát, egyúttal pedig maga ostobaságát is; és keményen fölgerjedvén a hölgy ellen, iránta való hosszú és forró szerelme kegyetlen és keserű gyűlöletre fordult, és különb-különbféle nagy terveket forgatott fejében, hogy módját találja a bosszúnak, melyet most sokkalta inkább kívánt, mint amennyire annak előtte epekedett, hogy a hölggyel együtt lehessen.

Nagy hosszú várakozás után az éjszaka nappalba fordult, s kezdett a hajnal feltünedezni. Miért is a szolgáló, kit a hölgy jól kioktatott, lement s kinyitotta az udvart, és szánakozást színlelvén az ifjú iránt, szólott ekképpen:

- Az ördög vigye el azt a tegnap esti vendéget! Nekünk egész éjszakán által nem hagyott nyugtot, te meg itten megfagytál miatta. De tudod mit? Viseld békességgel, mivelhogy ami ma éjszaka nem lehetett meg, meglesz máskor; jól tudom, hogy asszonyomat ennél nagyobb bosszúság nem érhette.

A deák dühöngött, de okos ember lévén meggondolta, hogy a fenyegetődzéssel csak annak ad fegyvert a kezébe, kit megfenyeget, tehát kebelébe zárta haragját, melyet féktelen indulatja szerint legszívesebben szabadjára eresztett volna, s fojtott hangon, mintha egyáltalán nem volna mérges, szólott ekképpen:

- Őszintén szólván, ily gyalázatos éjszakát még nem éltem meg, de jól tudom, hogy a hölgy nem tehet róla, hiszen megszánt engemet, s maga személyében lejött ide mentegetődzni s engem megvigasztalni; s miként te is mondod, az, mi ma éjszaka nem lehetett meg, meglesz máskor; köszöntsd hát őt nevemben, és Isten áldjon.

És szinte meggémberedetten, nagy kínos-keservesen hazavánszorgott; hol is holtfáradtan s az álmosságtól szinte ájultan ágyára vetette magát és elaludt; mikor pedig felébredt, karjait és lábait úgyszólván meg sem tudta mozdítani. Miért is orvosért küldött, és elmondván neki, micsoda fagyoskodást szenvedett végig, rábízta magát, hogy meggyógyítsa. Az orvosok nagy erejű és gyorsan ható orvosszerekkel gyógyították, de csak üggyel-bajjal, és jó idő múltán sikerült annyira vinniök, hogy inai meggyógyultak, s ismét rugalmasakká váltak; és ha nem lett volna fiatal, s nem állott volna be a meleg idő, még többet kellett volna szenvednie. De mikor épségét és egészségét visszanyerte, kebelébe zárta gyűlöletét, s oly szerelmet színlelt az özvegy iránt, mint soha annak előtte.

Bizonyos idő múltán pedig történt, hogy a sors meghozta a kedvező alkalmat a deáknak, hogy kielégíthesse bosszúvágyát, mivelhogy amaz ifjú, kit az özvegy szeretett (fittyet hányván a hölgynek iránta való szerelmére), beleszeretett valamely más hölgybe, s mivel semminémű szavában avagy cselekedetében sehogyan sem akart a hölgynek kedvére tenni, az könnyezés­ben és bánkódásban emésztette magát. De a szolgálónak, ki fölöttébb szánakozott asszonyán, s nem lelt rá módot, hogy megszabadítsa őt a szerelmese elpártolásán érzett bánkódástól, látván, hogy a deák a szokott módon őgyeleg az utcájukban, ostoba ötlete támadt, mégpedig az, hogy asszonyának kedvesét bizonyosan rá lehetne kényszeríteni valamely varázslattal, hogy éppen úgy szeresse őt, mint annak előtte; efféle varázslatnak pedig a deák bizonyára nagy mestere. Ezt meg is mondotta asszonyának. A rövid eszű asszony nem gondolván meg, hogy ha a deák értene a varázslathoz, bizonyára maga javára vetné latba, hajlott szolgálójának szavaira és nyomban felelte neki, hogy tudja meg a deáktól, vajon hajlandó-e megtenni, és szentül ígérje meg, hogy ennek fejében a hölgy megteszi azt, miben a deáknak kedve telnék. A szolgáló jól és hűségesen megvitte az üzenetet, melynek hallatára a deák fölöttébb örvendezett, és szólott magában ekképpen: „Istenem, dicsértessék a te neved; itt az idő, mikor segedelmeddel meg­bün­­­tethetem a gonosz asszonyt ama méltatlanságért, melyet rajtam elkövetett, iránta való nagy szerelmem jutalmául.” A szolgálónak pedig mondotta:

- Mondd meg hölgyemnek, hogy emiatt ugyan ne legyen gondja, mivelhogy én nyomban ide kényszerítem szerelmesét, még ha Indiában volna is, hogy bocsánatot kérjen azért, mit elkö­vetett; hogy pedig eme dologban mit kell végeznie, majd én megmondom néki, ahol és amikor leginkább kedvére leszen; ezt mondd meg néki, s vigasztald meg őt nevemben.

A szolgáló megvitte a választ, s megegyeztek, hogy a Santa Lucia del Pratóban találkoznak. Midőn tehát a hölgy és a deák odaért, s négyszemközt beszéltek egymással, a hölgy feledvén, hogy szinte halálra juttatta a deákot, őszintén elbeszélte neki minden dolgát és vágyakozását, és kérte, segítené meg ínségében. Kinek is a deák felelt ekképpen:

- Madonna, igaz, hogy Párizsban egyebek között a varázslatot is megtanultam, melyben mindent, mi csak lehetséges, hiba nélkül tudok; mivel azonban az ilyesmi Istennek fölöttébb kedve ellenére vagyon, megesküdtem, hogy soha, sem magamért, sem másért nem élek vele. De az is igaz: irántad való szerelmem oly nagy erejű, hogy nem tudom, miképpen tagadhatnék meg tőled valamit, amit cselekednem kívánsz; s éppen ezért hajlandó vagyok megcselekedni, minthogy te kívánod, még ha csupán ennek miatta kell is a poklok fenekére jutnom. De figyelmeztetlek, hogy nehezebb dolog, miként talán gondolod; kiváltképpen pedig akkor, midőn valamely hölgy vissza akar hódítani egy férfit, avagy férfiú hölgyet, mivelhogy ezt csak maga személyében művelheti az, kinek ügye-baja; és ennek véghezvitelében annak, ki végzi, erős lelkűnek kell lennie, mivelhogy a varázslatot éjjel kell végezni, elhagyott helyen és magányosan; nem tudom, mely mértékben vagy hajlandó efféle dolgokra.

A hölgy, ki inkább szerelmes volt, mint okos, felelt néki ekképpen:

- Ámor oly erősen ösztökél engemet, hogy nincs semmi, mit meg ne tennék, hahogy vissza­hódíthatom azt, ki méltatlanul elhagyott engemet; tehát kérlek, mindenképpen mondd meg, miben kell erős lelkűnek lennem.

A deák, ki agyafúrt egy ember volt, szólott ekképpen:

- Madonna, nekem képmást kell készítenem ónból, mely azt formázza, kit visszahódítani kívánsz; melyet is minekutána elküldöttem néked, a te dolgod az leszen, hogy új hold idején, az első álom órájában, egy szál egymagad meztelenül ama képmással együtt hétszer alámerülj valamely folyóvízben; annak utána pedig azon meztelenül menj fel valamely fára vagy valamely lakatlan ház tetejére; és kezedben ama képmással éjszak felé fordulván hétszer mondj el bizonyos igéket, melyeket majd írásban adok néked; minek utána pedig emez igéket elmon­dottad, megjelenik előtted két gyönyörű hajadon, minőket még életedben nem láttál, és köszönteni fognak, s nyájasan megkérdezik, mivel lehetnek szolgálatodra. Ezeknek tehát mondd el híven és apróra minden kívánságodat; és jól vigyázz, hogy más nevet ne mondj az ő neve helyett. Minekutána kívánságodat megmondottad, azok eltűnnek, te pedig lejöhetsz ama helyre, hol ruháidat hagytad, felöltözhetsz és hazatérhetsz. És bizony még itt sem lesz a másnap éjfél, midőn szerelmesed zokogván hozzád megyen, s bocsánatért és irgalomért esedezik; és tudd meg, hogy ím ez órától fogva soha nem hagy el más nő miatt.

Midőn a hölgy eme dolgokat hallotta, mindent szentül elhitt, és máris úgy képzelte, hogy újra karjaiban tartja kedvesét, s félig-meddig felvidulván szólott:

- Ne félj, mivel mindezt pontosan végrehajtom, és kiváltképpen módom is vagyon benne, mivel a felső Arno-völgyben van némely birtokom, közel a folyó partjához, s most éppen július vagyon, mikor is kellemetes lesz fürdeni. S most jut eszembe, hogy nem messzi a folyótól van valamely lakatlan tornyocska, melybe néhanapján legfeljebb a pásztorok másznak fel ama gesztenyefa lajtorján, mely ott van, a tornyocskának kikövezett pádimentomára, hogy onnan kémleljék elbitangolt jószágaikat (mivel egészen magányos és elhagyott eme környék); hát oda megyek fel én, s reménylem, hogy ottan kifogástalanul végrehajtom azt, amit rám bízol.

A deák, ki igen jól ismerte a hölgy birtokát és a kis tornyot, örömében, hogy az asszony elárulta néki szándékát, szólott ekképpen:

- Madonna, én még soha nem jártam ama vidéken, s éppen azért nem ismerem sem a birtokot, sem a tornyocskát; de ha úgy van, miként mondod, ennél alkalmatosabbat képzelni sem lehet. Miért is, mikor itt leszen az ideje, elküldöm néked a képmást meg a varázsigét; de nagyon kérlek, hahogy kívánságod teljesül, és megismered, hogy jó szolgálatot tettem néked, emlé­kezzél meg rólam, s tartsd meg ígéretedet.

A hölgy felelte, hogy ezt minden bizonnyal meg fogja cselekedni; s elbúcsúzván tőle, hazatért. A deák örvendezett, hogy terve sikerrel kecsegtette, készített valamely képmást mindennémű ákombákomokkal, s varázsige gyanánt firkantott néminemű zagyvalékot; s mikor elérkezettnek vélte az időt, elküldötte a hölgynek, s megüzente néki, hogy másnap éjjel késedelem nélkül végezze azt, mit néki mondott; annak utána pedig szolgájával nagy titokban kiment valamely barátjának házába, mely tőszomszédságában volt ama toronynak, hogy tervét végrehajtsa. Másfelől a hölgy is útnak eredt szolgálójával, s kiment birtokára; és midőn az éjszaka leszállt, úgy tett, mintha lefeküdnék, szolgálóját is aludni küldte, s az első álom órájában halkan kiosont a házból, és lement az Arno partjára a toronynak tövébe, hol is minek utána sokáig körös-körül kémlelődött, de senkit nem látott s nem hallott, levetkezett, ruháit valamely bokor alá rekkentette, s a képmással kezében hétszer a vízbe merült, annak utána pedig ugyancsak a képmással kezében meztelenül megindult a tornyocska felé.

A deák, ki alighogy az éjszaka leszállt, szolgájával egyetemben elbújt, s a füzek és egyéb fák között, a tornyocska közelében mindeme dolgokat látta, mikor a hölgy szinte egészen közel hozzá elment, azon meztelenül, s ő látta, hogy testének fehérsége megfényesíti az éjszaka sötétségét, annak utána pedig szemlélte keblét és testének egyéb részeit, e gyönyörűségek láttán gondolta magában, hogy hamar idő múltán mely csúfságra jut mindez, s akkor némi­képpen megsajnálta a hölgyet; másfelől hirtelen lecsapott reá a test ösztökéje, s eladdig nyugvó gerjedelme felágaskodott, és sarkantyúzta, hogy kibújjék rejtőző helyéből, odamenjen, s megragadván a hölgyet, kedvét töltse véle; s kevésben múlott, hogy erőt nem vett rajta a sajnálkozás is, a gerjedelem is. De meggondolván elméjében, hogy kicsoda is ő, s miféle méltatlanság esett rajta, miért s kinek részéről, haragja újból lángra lobbant, s elvervén szánakozását és testi vágyakozását, szilárdan állotta elhatározását, s engedte tovább menni a hölgyet. A hölgy pedig felmászott a torony tetejére, s éjszaknak fordulván elkezdte mondani ama varázsigéket, melyeket a deáktól kapott, ki is kisvártatva odalopódzkodott a toronyhoz, nagy óvatosan elvette a létrát, mely a tetőre vezetett, hol a hölgy volt, s annak utána várakozott, vajon mit szól és mit cselekszik az.

A hölgy, minekutána hétszer elmondotta a varázsigéket, elkezdte várni a két hajadont, és addig-addig várt (nem is szólván a hidegről, mely olyannyira csípte, hogy semmiképpen nem volt ínyére), mígnem a hajnal pirkadása ottan érte; miért is bosszankodván, hogy nem úgy történt a dolog, miként a deák mondotta, szólott magában ekképpen: „Félek, hogy ez éppolyan éjszakát akar szerezni nekem, minőt én néki szereztem; de ha ezért cselekedte ezt velem, akkor bizony nem érti a bosszúállás módját, mivelhogy ez az éjszaka harmadát sem tette az övének, nem is szólván arról, hogy ez a hideg is egészen másnémű.” S nehogy a nappal is ott kapja, készülődött leszállani a toronyból, de egyszerre csak észrevette, hogy a lajtorja nincsen ott. Akkor, mintha csak a föld megnyílt volna lábai alatt, inába szállott a bátorsága, s ájultán bukott a torony tetejének pádimentomára. S minekutána megint erőre kapott, elkezdett keservesen sírni és jajgatni; s nyilván megismervén, hogy ez bizonyosan a deáknak műve volt, kezdett jajveszékelni, hogy miért is bántotta meg azt, annak utána pedig, hogy miért bízott meg annyira benne, holott tudnia kellett volna, hogy ellensége; és nagy jó ideig ebben emésztette magát. Annak utána körülnézett, ha van-e valamely mód leszállani onnét, de mivel semmi módját nem látta, újból sírva fakadt, nagy elkeseredés vett rajta erőt, és szólott magában ekképpen: „Ó, te szerencsétlen, mit mondanak majd testvéreid, rokonaid, szomszédaid s általában mind a firenzeiek, ha megtudják, hogy meztelenül leltek itten?! Meg fogják ismerni, hogy hamis volt a tisztességed, melyet oly nagyra tartottak; ha pedig hazug mentségeket keresnél eme kalan­dodra, hát ilyesmi akadna ugyan, de az átkozott deák, ki minden dolgodat ismeri, bizony meghazudtolna. Jaj, te szerencsétlen, ki egyszerre vesztetted el tisztességedet s az ifjút, kit szerencsétlenségedre szerettél.” Ennek utána oly nagy fájdalom fogta el, hogy már-már a mélységbe vetette magát a toronyból. De mivel már fölkelt a nap, ő pedig egyik oldalon odament a toronynak korlátjához, s körülkémlelődött, vajon nem jár-e ottan valamely pásztorfiú a nyájával, kit elküldhetne szolgálójáért, történt, hogy a deák, ki kevés ideig aludt egyik bokorban, fölkelt s meglátta a hölgyet, az pedig őt. Akkor a deák szólott hozzá ekképpen: - Jó napot, madonna; megjöttek-e már ama hajadonok?

A hölgy, mikor meglátta őt, és hallotta szavait, újfent keserves sírásra fakadt, s kérte, jöjjön a toronyhoz, mivel szólani kíván vele. A deák szívesen megtette. Akkor a hölgy hasmánt feküdt a pádimentumon, s csak a fejét dugta ki a korlát nyílásán, és zokogván szólott:

- Rinieri, annyi szentigaz, hogy ha én gonosz éjszakát szereztem néked, te bőségesen megállot­tad érte bosszúdat, mivelhogy ámbátor július vagyon, ma éjszaka, amint meztelenül itt állottam, azt hittem, megdermedek; nem is szólván arról, mennyire megsirattam a rajtad elkövetett csúfságot, meg azt, hogy ostobaságomban hittem szavaidnak; valóságos csoda, hogy szememet ki nem sírtam. Annak okáért kérlek, nem irántam való szerelmedre, hiszen nem szerethetsz, hanem magad szeretetére, mivel nemes úr vagy: elégedjél meg bosszú gyanánt ama méltatlan­ságért, melyet veled elkövettem - azzal, mit ez ideig műveltél velem. És adassad vissza ruháimat, hogy leszállhassak innét, és ne kívánd elvenni tőlem azt, mit annak utána nem tudnál visszaadni, még ha akarnád is, vagyis becsületemet; mivelhogy ha annak idején kisemmiztelek abból, hogy vélem töltsed amaz éjszakát, most, amikor csak kedved tartja, számos éjszakát adhatok néked amaz egynek fejében. Érjed be tehát ennyivel, s nemes ember lévén elégedjél meg azzal, hogy megbosszulhattad magadat, s ennek ím bizonyságát adtad előttem; ne kívánd asszonyon megmutatni erődet; nem dicsősége a sasnak, ha legyőzi a galambot; tehát Istennek szerelmére s magad tisztességére könyörülj rajtam.

A deák kemény szívvel emlékezetébe idézvén a rajta esett méltatlanságot, s látván a hölgyet zokogni és könyörögni, örömet s egyúttal bánatot érzett keblében; örömet a bosszú miatt, melyet mindennél inkább kívánt; és bánatot, mivelhogy embersége szánakozásra indult a szegény asszony iránt. De mivel embersége nem tudott fölébe kerekedni kegyetlen bosszúvágyának, felelt ekképpen:

- Madonna Elena, ha könyörgéseimmel (melyeket, igaz, nem tudtam könnyekben füröszteni, sem megédesíteni, mint te mostan a tiédet) el tudtam volna érni amaz éjszakán, midőn behavazott udvarodban majd megvett az Isten hidege, hogy legalább valami födél alá bebocsátottál volna, könnyű volna mostan meghallgatnom könyörgéseidet; de ha mostan jobban szíveden viseled becsületedet, mint a múltban, és nehezedre esik meztelenül álldogálnod odafent, intézzed könyörgéseidet ahhoz, kinek karjaiban nem röstelletted meztelenül eltölteni amaz éjszakát, melyre jól emlékezel, holott tudtad, hogy én ott járkálok az udvarodban, s taposom a havat, és vacognak a fogaim; hát segítsen rajtad ő, véle hozassad el ruháidat, támassza ide ő a lajtorját, hogy leszállj, próbálj őbenne gyöngéd érzést ébreszteni becsületed iránt, melyet most és ezerszer másszor nem haboztál kockára vetni érette. Miért nem szólítod, hogy siessen segítségedre? Kinek volna ez inkább kötelessége, mint néki? Az övé vagy; és hát mire vigyáz s kinek segít, ha rád nem vigyáz s rajtad nem segít? Szólítsad hát, te ostoba, és próbáld meg, ha vajon iránta való szerelmed s a te okosságod meg az övé, meg tud-e szabadítani az én ostobaságomtól, mely felől, mikor véle mulattál, megkérdezted, melyiket véli nagyobbnak: az én ostobaságomat-e, avagy iránta való szerelmedet. Ne légy most bőkezű irányomban olyasmivel, mit nem kívánok, s mit nem tagadhatnál meg tőlem, ha kívánnám; tartogasd csak kedvesed számára éjszakáidat, ha ugyan innét elevenen elkerülsz; legyenek csak tiétek amaz éjszakák, nékem az az egy is sok volt, s elég, hogy egyszer csúffá tettetek. S mostan is ravaszul fűzvén szavaidat, dicsérsz engemet, s ekképpen iparkodol meg­nyerni hajlandóságomat, s nemes és derék embernek mondasz, holott titokban azt szeretnéd, hogy nagylelkűen elengedjem a hitványságodért járó büntetést; de hízelkedéseid most már nem homályosítják el értelmem szemét, mint valamikor hitszegő ígéreteid elhomályosították; én ismerem magamat, de mindaz idő alatt, míg Párizs városában tartózkodtam, nem sikerült annyit okulnom magam erejéből, mint amennyire te amaz egyetlen éjszakán megtanítottál. De még ha nagylelkű volnék is, te nem vagy olyan fából faragva, hogy nálad a nagylelkűségnek foganatja volna; a büntetésnek s hasonlatosképpen a bosszúnak is a magadfajta vadállatoknál végső határa csak a halál lehet, holott emberek számára elegendő az, mit mondottál. Miért is, ámbár én nem vagyok sas, te pedig nem vagy galamb, hanem mérges kígyónak ismerlek, ősi ellenségem gyanánt minden gyűlöletemmel és minden erőmmel üldözni akarlak, nem is szólván arról, hogy mindazt, mit véled művelek, voltaképpen nem is bosszúnak, hanem inkább fenyítésnek kellene mondani, mivelhogy a bosszú rendszerint meghaladja a megbántást, az pedig, mit én művelek, el sem éri; mivelhogy ha megbosszulni akarnám magamat, tekintettel arra, mely igen meggyötörted lelkemet, nem volna elegendő elvennem az életedet, sem akár száz más magadfajta nőnek életét, mivelhogy akkor is csak egy hitvány és gonosz és bűnös nőszemélyt ölnék meg. És (ha nem vesszük számba eme parányi ábrázatodat, melyet néhány esztendő ráncba von és tönkre silányít) ugyan mi az ördöggel vagy különb akármely hitvány szolgálónál? Hiszen kutyába se vetted, hogy halálba kergetsz egy derék embert, minek az imént engemet mondottál, kinek az élete egyetlen napon hasznosabb lehet a világnak, mint százezer magadfajtáé, míg a világ világ; ezzel a gyötrelemmel tehát, melyet mostan szenvedsz, meg­tanítlak, mit jelent az: csúfot űzni értelmes emberekből, és mit jelent az: deákból csúfot űzni; és eszedre térítelek, hogy soha többé ilyen ostobaságra ne add fejedet, hahogy most elviszed szárazon. De ha oly igen kívánkozol leszállani, miért nem veted magad a mélységbe? Ha Isten segedelmével kitöröd nyakadat, megszabadulsz ama kínszenvedéstől, melyben, mint mondod, sínylődöl, egyúttal pedig engem a világ legboldogabb emberévé teszel. Több szavam nincsen hozzád; én kieszeltem a módját, s rávettelek, hogy oda felmásszál, te meg eszeld ki a módját, hogy leszállj onnét, mint ahogy értetted a módját, hogy csúfot űzzél belőlem.

Miközben a deák ekképpen szólott, a szerencsétlen hölgy szüntelenül zokogott, az idő pedig haladt, s a nap egyre feljebb hágott. De mikor a hölgy észrevette, hogy a deák elhallgatott, szólott ekképpen:

- Ej, kegyetlen ember, ha oly igen nehezedre esett amaz átkozott éjszaka, s bűnömet oly nagyra tartod, hogy nem bírnak könyörületre indítani sem ifjú szépségem, sem keserű könnyeim, sem alázatos könyörgéseim, legalább némiképpen indítson meg s enyhítse kemény szigorúságodat az az egyetlen cselekedetem, hogy mostan bizalommal voltam irányodban, s felfedtem előtted minden titkomat, s ezzel utat nyitottam ama kívánságodnak, hogy ráébresszél engemet bűnöm­nek megismerésére; mivelhogy ha nem bíztam volna benned, semmiképpen nem lett volna módod bosszút állnod rajtam, amit pedig, miként elárulod, nagy epekedéssel kívántál. Jaj, enyhítsd haragodat s immár bocsáss meg nekem; ha megbocsátasz s lesegítesz innét, én hajlandó vagyok ama hűtlen ifjút örökre elhagyni, s egyedül téged választani kedvesem és uram gyanánt, ámbátor ugyan fitymálod szépségemet, bizonygatván, mely keveset ér, s mely hamar elmúlik; de bármilyen is, a többi asszonyok szépségével egyetemben, azt az egyet tudom, hogy ha másért nem, hát azért érdemes megbecsülni, mivelhogy ez a férfiaknak ifjúságokban fő vágyakozások, mulatságok és gyönyörűségök; te pedig nem vagy öreg ember. És ámbátor kegyetlenül elbántál velem, mégsem tudom elhinni, miképpen az volna szándokod, hogy oly gyalázatos halállal láss engem elpusztulni, mint az volna, ha kétségbeesésemben levetném magam innét szemed láttára, mely oly nagy gyönyörűséget lelt bennem, mikor még nem voltál oly hazug, amilyenné lettél. Jaj, jaj, Isten és az irgalom nevében könyörülj meg rajtam; a nap már égetni kezd, s miként az elmúlt éjszakán a csípős hideg gyötört, akképp most szörnyen kezd kínozni a forróság.

A deák, ki örömét lelte benne, hogy ingerkedjék véle, felelt ekképpen:

- Madonna, te nem irántam való szerelemből ajándékoztál meg bizalmaddal, hanem azért, hogy visszahódítsad azt, kit elvesztettél, s ezért még nagyobb büntetést érdemelsz; ostobaság azt hinned, miképpen ez volt az egyetlen alkalmas mód, hogy óhajtott bosszúmat tölthessem. Volt ezer más módom, ezer tőrt vethettem lábaid elé, szerelmet hazudván néked, s ha ez nem történik, nem sok időbe telt volna, hogy valamelyikbe okvetlenül beleessél; s akármelyikbe estél volna, csak nagyobb gyötrelmedre és gyalázatodra lett volna, mint ez; ezt pedig nem azért választottam, hogy megkönnyítsem dolgodat, hanem azért, hogy minél előbb meg­szerezzem magamnak ím ez örömet. S ha mindegyik csütörtököt mondott volna is, itt volt még a tollam, mellyel annyi s olyfajta dolgokat írtam volna felőled, s olyképpen, hogy ha megtudtad volna (pedig megtudtad volna), napjában ezerszer is kívántad volna, hogy bár soha ne jöttél volna a világra. A tollnak ereje sokkalta nagyobb, mint azok gondolják, kik tapasztalásból még nem ismerik. Esküszöm az Istenre (ki is adja meg nékem, hogy e rajtad vett bosszúmban mindvégig oly örömöm legyen, miként most a kezdetén vagyon), hogy oly dolgokat írtam volna felőled, miképpen nemcsak más emberek, hanem tulajdon magad előtt való szégyelletedben kisült volna a szemed, csak hogy ne lássad magadat; annak okáért ne pirongasd a tengert, hogy a kicsiny patak megduzzasztotta. Miként már mondottam, fütyülök a szerelmedre, meg arra is, hogy az enyém légy; maradj csak, ha tudsz, azé, akié voltál, kit én, mint ahogy annak előtte gyűlöltem, mostan éppen úgy szeretek, annak okáért, mit ellened elkövetett. Néktek csak a szerelmen jár az eszetek, s ifjak szerelmére vágyakoztok, mivelhogy némiképpen frissebb a testök s feketébb a szakállok, s látjátok őket, hogy peckesen járnak és táncolnak és lándzsát törnek; eme dolgokat mind tudták azok is, kik némileg korosabbak, s tudnak olyasmiket is, mit amazoknak még meg kell tanulniok. S ezenfelül azt hiszitek, hogy különb lovaglók, s több mérföldet meg tudnak tenni napjában, mint a meglett férfiak. Megvallom, hogy az ifjak tüzesebben kefélik az irhátokat, viszont a korosabbak tapasztaltab­bak is, és jobban tudják, hol rejtőzködik a bolha, és okosabb a keveset és az ízeset választani, mint a sokat és ízetlent; és a sebes ügetés még fiatalt is összetör és kifáraszt, holott a lassú ballagás, ha kicsinyég későbben is, de legalább kényelmes szállására juttatja az embert. Ti nem veszitek észre, oktalan teremtések, mennyi rossz rejtezik eme csekély külső szépség alatt. Az ifjak nem elégszenek meg eggyel, hanem ahányat csak látnak, mind megkívánják, és azt hiszik: valamennyihez joguk van; miért is szerelmök nem lehet állhatatos; s efelől épp most te magad teheted a legigazabb bizonyságot. És jusst tartanak reá, hogy a nők imádják és dédelgessék őket; és nincs nagyobb büszkeségök, mint eldicsekedni ama nőkkel, kik már az övéik voltak; s az ifjaknak e hibája már sok nőt vezérelt a barátok karjaiba, mivelhogy azok nem fecsegik ki a dolgot. Ámbátor azt mondod, hogy szerelmedről senki más nem tudott, csak szolgálód meg én, hát bizony ezt rosszul tudod, s tévedsz, ha ezt hiszed. A te utcádban is, az ő utcájában is egyébről sem beszélnek az emberek, mint erről; de többnyire éppen legutoljára jutnak az efféle dolgok annak fülébe, kit illetnek. Azonfelül az ifjak kifosz­tanak benneteket, holott a korosabbak elhalmoznak ajándékokkal. Ha tehát rosszul válasz­tottál, maradj azé, kinek adtad magadat, engem pedig, kit megcsúfoltál, hagyj másnak, mivel­hogy nálad sokkalta különb asszonyra akadtam, ki jobban megismert engemet, mint te. És hogy szememnek kívánsága felől nagyobb bizonyságot vihess a másvilágra, mint aminőt, úgy látszik, szavaimból merítesz e tárgyban, vesd le magad onnét, s szentül hiszem, hogy lelked, melyet az ördög nyomban karjaiba vészen, megláthatja, vajon a szemem elhomályosodik-e avagy nem, mikor látja fejjel lefelé zuhanásodat. De mivel azt hiszem, hogy eme nagy örömet nem fogod megszerezni nékem, csak annyit mondok, hogy ha a nap égetni kezd, jusson eszedbe a hideg, melyet miattad szenvedtem, s ha azt egybevegyíted e mostani forrósággal, bizonyosan langyosnak fogod érezni a nap tüzét.

A kétségbeesett hölgy látván, hogy a deák szavai kegyetlen végre céloztak, újfent sírva fakadt, és szólott ekképpen:

- Nos tehát, ha gyötrelmem nem indít szánakozásra, indítson meg szerelmed ama hölgy iránt, kit, miként mondottad, okosabbnak tartasz nálam, s ki, mint ugyancsak mondottad, szeret téged; hát annak szerelméért bocsáss meg nékem, s hozd ide ruháimat, hogy felöltözhessem, és engedj leszállanom innét.

Akkor a deák elkacagta magát, s látván, hogy már jóval elmúlt reggeli kilenc óra, felelt ekképpen:

- Lásd, mivel erre a hölgyre kértél engemet, most már nem tudom megtagadni kérésedet; mondd meg tehát, hol a ruhád, elmegyek érte, s annak utána leszállítalak onnét.

A hölgy elhitte szavát, némiképpen megnyugodott, s megmutatta néki a helyet, hová ruháit tette. A deák eltávozott a toronytól, s parancsolta szolgájának, hogy ne mozduljon onnét, hanem maradjon a közelben, s minden erejével vigyázzon, hogy senki oda ne menjen, mígnem ő visszatér; ekképpen szólván bement barátjának házába, ottan nagy kényelmesen megebédelt, s mikor idejét elérkezettnek látta, lefeküdt szundítani. A hölgy, ki ott maradt a torony tetején, módfelett kesergett, ámbátor balga reménykedése némiképpen felbátorította, fölkelt fektéből, hogy leüljön, s odament a falnak ama részéhez, hol kevéske árnyék volt, és miközben megülték nagy keserű gondok, várakozni kezdett; s néha úgy gondolta, néha remélte, néha már le is mondott róla, hogy a deák visszajön a ruháival, s gondolatai egymást kergették; mivel pedig a fájdalom elgyötörte, s az elmúlt éjszakán semmit nem aludt, elnyomta az álom. A nap forrón sütött, s már delelőre hágott, és szabadon s merő egyenesen tűzött a hölgy gyenge és finom testére s fedetlen fejére, mégpedig oly erővel, hogy nem csupán megpörkölte húsát, ahol érte, hanem apró darabkákra repesztette; s oly kegyetlenül égette, hogy felriasztotta mély álmából. S ahogy a tűz belényilallott, úgy érezte, amint kissé megmozdult, hogy mozgás közben egész megégett bőre megreped és lehámlik, mint ahogy a megperzselődött pergamen­ten látjuk, ha húzunk rajta egyet; ezenfelül pedig oly igen fájt a feje, hogy úgy érezte, mintha meghasadna, ami nem is volt csoda. A torony tetejének pádimentoma pedig oly izzó volt, hogy sem állva, sem másképpen nem bírta ki; miért is nem állta egy helyben, hanem sírván, szüntelenül változtatta helyét. Ezenfelül pedig, mivel leheletnyi szellő sem mozdult, rengeteg légy meg bögöly verődött össze, melyek sebhedt testére telepedtek, s oly kegyetlenül csípték, hogy minden csípésöket egy egy tűszúrásnak érezte; miért is szüntelenül hessegette őket kezeivel, miközben egyre átkozta maga életét, kedvesét és a deákot. És miközben a szörnyű forróság, a nap, a legyek és bögölyök, ezenfelül az éhség s mindenekfelett a szomjúság, tetejében pedig ezernyi fájdalmas gondolatja szorongatta, kínozta és gyötörte, fölegyenesedett, nézelődni kezdett, vajon lát-e avagy hall-e valakit a közelben, mert mindenképpen elszánta magát, hogy bármi történjék is véle, megszólítja s segítséget kér. De kaján végzete ezt is megtagadta tőle. A munkások a forróság miatt mind elmentek a mezőről, s éppen e napon egy teremtett lélek sem állt munkába a közelben, mivel minden ember otthon volt, s a gabonáját csépelte; miért is nem hallott egyebet, csupán a tücsök cirpelését, s nem látott egyebet, mint az Arnót, mely epeke­dést támasztott benne vize után, de nem csillapította szomjúságát, hanem csak növelte. Látott ezenfelül itt is, ott is erdőket, meg árnyas helyeket, meg házakat, melyek hasonlatosképpen mind gyötrelmére voltak, mivel megkívánta őket. Mit mondjunk még többet a szerencsétlen hölgy felől? Felülről a nap, lábai alatt a tüzes pádimentom, oldalában a legyek és bögölyök csípései oly igen eléktelenítették, hogy holott a múlt éjszakán testének fehérségével meggyőzte a sötétséget, most égő vörösen, véges-végig vértől szennyezetten, olybá tűnt volna az emberek szemében, mint a világ legocsmányabb teremtése. És ekképpen várakozott a hölgy tanácsta­lanul és reménytelenül, s mindennél inkább sóvárogta a halált; midőn délután fél három óra tájban a deák felébredt szundításából, s eszébe jutott hölgye; kíváncsiságában, hogy mi lett véle, visszament a toronyhoz, szolgáját pedig, ki még nem evett, ebédelni küldötte. Mikor a hölgy észrevette őt, bágyadtán és a kemény szenvedéstől elgyötörtén odament a korláthoz, s minek utána leült, zokogva ekképpen fogott szóba:

- Rinieri, kelleténél keményebb bosszút vettél rajtam, mivelhogy ha miattam amaz éjszakán összefagytál udvaromban, én temiattad eme nap alatt megsültem, sőt megégtem itt e torony tetején, s ezenfelül étlen-szomjan halok; miért is kérlek az egy igaz Istenre, hogy jöjj fel ide, s mivel nékem nincs bátorságom magam kezével véget vetnem életemnek, ölj meg, mivel oly szörnyű kegyetlen az én gyötrelmem, hogy mindennél inkább kívánom a halált. S ha emez irgalmasságot nem akarod vélem megcselekedni, legalább juttass fel hozzám egy ital vizet, hogy megnedvesítsem szájamat, mivelhogy erre könnyeim nem elegendők, oly nagy szárazság és forróság vagyon bensőmben.

A deák már a hangján jól megismerte a hölgynek gyengeségét, ezenfelül pedig látta testének némely részét, melyet a nap összeégetett, s ezek miatt, meg alázatos rimánkodásai miatt némiképpen megesett rajta szíve, mindazonáltal felelt néki ekképpen:

- Hitvány némber, kezemtől ugyan nem nyered halálodat; halj meg tulajdon magad kezétől, ha ugyan kedved van hozzá; és annyi vizet kapsz tőlem forróságod csillapítására, amennyi tüzet kaptam én tőled, fagyoskodásom enyhítésére. Csak az fáj nékem nagyon, hogy a fagyosko­dásban szerzett nyavalyámat bűzös trágyának melegével kellett gyógyítanom, holott neked e forróságban szerzett nyavalyádat illatos rózsavíz hűvösségével fogják gyógyítani; s míg nékem szinte ráment tagjaim épsége s életem, te éppoly szép maradsz, mint voltál, ha e forróságban bőröd lehámlott, mint ahogy a kígyó megifjodik kibújván régi bőréből.

- Ó, én szerencsétlen - szólott a hölgy -, az ily áron szerzett szépséget adja Isten azoknak, kik gonosz indulattal vannak irányomban; de te, minden vadállatoknál kegyetlenebb ember, hogy veheted lelkedre, hogy engemet ekképpen meggyötörtél? Mit várhatnék tőled vagy mástól, ha mind egész atyafiságodat kegyetlen kínzásokkal meggyilkoltam volna? Valóban nem tudom, lehetne-é kegyetlenebbül elbánni akár valamely árulóval, ki egy egész város népét lemészárol­tatta, mint amily kegyetlenül elbántál te vélem, mikor ideállítottál, hogy megsüljek a napon, s agyonmarjanak a legyek; s ezenfelül még egy ital vizet sem akarsz adni, holott a gyilkosok­nak, kiket a törvényszék halálra ítél, rendszerint bort adnak inniok, ha ugyan kérik, midőn a vesztőhelyre viszik őket. Nos tehát, mivel látom, hogy szilárdan megállsz embertelen irgalmat­lanságodban, és szenvedéseim cseppet sem tudnak megindítani, elszánom magamat, hogy megadással fogadom a halált; hogy Isten irgalmas legyen lelkemhez, kit is kérek, miképpen igaz bíró szemével nézze e művedet.

És ekképpen szólván kínos-keservesen a pádimentom közepére vonszolta magát, lemondván minden reménységről, hogy megmenekedhetik a tüzes forróságtól, s nem egyszer, hanem ezer­szer azt hitte már, egyéb fájdalmairól nem is szólván, hogy eleped szomjúságában, miközben szüntelenül keservesen zokogott és panaszkodott szerencsétlen sorsán. De ahogy beesteledett, és a deák megelégelte a dolgot, parancsolta szolgájának, hogy hozza el a hölgy ruháit, és csavarja köpönyegébe, s akkor megindult a szerencsétlen asszony házának irányában, s ottan lelte annak szolgálóját, ki vigasztalanul, bánatosan és tanácstalanul az ajtóban üldögélt; szólott tehát hozzá ekképpen:

- Édes leányom, mit művel asszonyod?

Kinek is a szolgáló felelt imigyen:

- Uram, nem tudom: ma reggel azt hittem, hogy ágyában lelem; hová tegnap este, ha jól emlékszem, szemem láttára lefeküdt; de nem leltem sem ottan, sem másutt, s nem tudom, hová lett, miért is nagy-nagy bánkódás emészt; ám te, uram, talán tudnál valamit mondani felőle?

Felelte neki a deák:

- Bárcsak véle együtt oda juttathatnálak téged is, hová őt juttattam, hogy éppen úgy megbüntesselek bűnödért, miként őt megbüntettem! De annyi szent, te sem fogsz kisiklani kezemből, mígnem megfizetek néked is azért, mit elkövettél, úgyhogy soha többé férfiból csúfot nem űzöl, engem pedig ugyan megemlegetsz.

És ekképpen szólván mondotta szolgájának:

- Add oda néki eme ruhákat, s mondd, hogy menjen asszonyáért, ha kedve tartja.

A szolga teljesítette urának parancsát, miért is a szolgáló amint átvette a ruhát és megismerte, és hallotta, mit néki a deák mondott, fölöttébb megijedt, hogy hátha megölték asszonyát, és alig tudta visszafojtani a sikoltozást; és szüntelen sírás közben, alighogy a deák eltávozott, nyomban futvást megindult a ruhákkal a toronynak irányában. Véletlenül ama napon a hölgy egyik béresének két disznaja elbitangolt, miért is keresésökre indult; és kevéssel utóbb, hogy a deák eltávozott, odaérkezett a tornyocskához, s miközben ott járkált, és mindenfelé kémlelő­dött, ha nem látja-e két disznaját, meghallotta a szerencsétlen asszonynak keserves jajgatását; miért is odasietett, s torka szakadtából kiáltott ekképpen: - Ki sír odafönt?

A hölgy megismerte béresének hangját, s nevén szólítván őt mondá:

- Jaj, szaladj szolgálómért, s intézd úgy, hogy feljöjjön ide hozzám.

Akkor a béres megismervén őt, szólott ekképpen:

- Jajjaj, madonna, ki juttatott téged oda? A szolgálód egész nap mindenfelé keresett; de ugyan ki gondolta volna, hogy odafent vagy?

És fogta a lajtorjának rúdjait, egyenesen egymás mellé fektette őket, ahogy a lajtorjának állnia kell, és kezdte fűzfavesszővel rákötözni a keresztrudakat. Ezenközben odaért a szolgáló, ki a toronyhoz lépvén nem bírta tovább türtőztetni magát, hanem összecsapta kezeit, s ekképpen sikoltozott:

- Jajjaj, hol vagy, édes asszonyom?

Hangjának hallatára a hölgy, amily hangosan csak tudott, lekiáltott:

- Itt vagyok fent, kedvesem; ne sírj, hanem sebtiben hozd ide a ruháimat.

Mikor a szolgáló meghallotta asszonyának hangját, szinte egészen megnyugodott; fölment a lajtorján, melyet a béres összeeszkábált, s annak segedelmével feljutott a torony tetejébe; mikor megpillantotta asszonyát, ki inkább hasonlított holmi megszenesedett fadarabhoz, mint emberi testhez, s aléltan, eltorzultan, meztelenül feküdt a földön, a szolgáló maga arcába vájta kör­meit, s elkezdett zokogni fölötte, miként ha holtat siratna. De a hölgy Istenre kérte, hogy hallgasson és segítsen néki az öltözködésben. S minekutána a hölgy megtudta, hogy senki nem sejti, hol volt az éjszaka, csupán azok, kik a ruháit hozzá vitték, meg a béres, ki velök volt, némiképpen lecsillapodott, s kérte őket Isten szerelmére, hogy soha senkinek eme dolgot egyetlen szóval ne említsék. A béres hosszas magyarázkodás után vállára vette a hölgyet, ki járni sem tudott, s épségben lehozta a toronyból. A szerencsétlen szolgáló, ki mögöttük jött, leszállás közben nem volt eléggé vigyázatos, megcsúszott, a lajtorjáról a földre pottyant, és combja csontját törte, s fájdalmában úgy kezdett üvölteni, mint holmi oroszlán. A béres letette a hölgyet a pázsitra, s odament megnézni, mi baja esett a szolgálónak, s mikor látta, hogy csontját törte, hasonlatosképpen őt is odavitte a pázsitra, s asszonya mellé fektette. Mikor a hölgy látta, hogy egyéb bajaira ráadásul még ez is megesett, s a leánynak csontja törött, holott mindenekfelett éppen tőle várt segítséget, módfelett nekibúslakodott, s újra sírva fakadt, mégpedig oly keservesen, hogy a béres sehogyan sem tudta megvigasztalni, s mi több, ő maga is elpityeredett. De mivel a nap már mélyebben járt, nehogy az éjszaka ottan lepje őket, a kétségbeesett hölgy meghagyása szerint a béres elment házába, s ottan szólította két öccsét meg feleségét, s visszatértek a toronyhoz valamely deszkával, arra reá fektették a szolgálót, és a béresnek házába vitték; minekutána pedig a hölgyet kevés hideg vízzel s néhány jó szóval felfrissítették, a béres maga nyakába vette, elvitte őt házába. A béresnek felesége mártott kenyeret adott ennie, annak utána pedig levetkőztette, ágyba fektette, s megegyeztek abban, hogy őt és a szolgálót éjszaka beviszik Firenzébe, és ekképpen cselekedtek.

Ottan a hölgy, kinél könnyen állt a füllentés, kieszelt valamely mesét, melynek semmi köze nem volt a valóságban történt esethez, s elhitette bátyjaival és nővéreivel és mindenki mással, hogy eme dolog mind vele, mind szolgálójával valamely ördögi varázslat miatt esett. Az orvosok munkához láttak, és tüzes lázából s minden egyéb nyavalyájából kigyógyították a hölgyet, ki is szörnyű fájdalmakat és gyötrelmeket szenvedett, és bőre nemegyszer odaragadt a lepedőhöz; hasonlatosképpen meggyógyították a szolgálónak törött csontját is. Miért is a hölgy kiverte fejéből szerelmesét, s innentől fogva bölcsen óvakodott mind csúffá tenni, mind szerelemre kívánni a férfiakat. A deák pedig, mikor hírét vette, hogy a szolgáló csontját törte, úgy érezte, hogy bosszúja teljes, és örömében abbahagyta művét, s nem törődött többé a dologgal.