TIZEDIK NOVELLA

Egy szicíliai leány nagy furfangosan kicsalja valamely kereskedőtől mindenét,
mit az Palermóba hozott; mikor a kereskedő megint visszajön, úgy tesz,
mintha még több árut hozott volna magával, kölcsönpénzt vesz a leánytól,
s annak fejében vizet meg kócot hagy neki

Mondanom sem kell, hogy a Királynő novellájának nem egy része megnevettette a hölgyeket; nem volt közöttük egy sem, kinek a harsogó kacagástól tizenkétszer is ki ne buggyantak volna a könnyei. De minekutána bevégződött, Dioneo, ki tudta, hogy rajta a sor, szólott ekképpen:

- Bájos hölgyeim, nyilvánvaló, hogy a fortélyosság annál jobban tetszik, minél fortélyosabb ember az, akin nagy ügyesen kifognak. Miért is, ámbátor sorra igen szép történeteket mesél­tetek, én is szándékozom nektek elmesélni egyet, mely bizonyára annál jobban fog tetszeni néktek mindazoknál, miket eddig elmondtak, mivel nagyobb mestere volt a huncutságnak az a nő, akin kifogtak, minden más nőnél avagy férfiúnál, kit valaha lóvá tettek.

Szokásban volt s talán még ma is szokásban vagyon valamennyi tengerparti városokban, melyeknek kikötőjük vagyon, hogy mind a kereskedők, kik oda áruikkal befutnak, kirakatják azokat, s elhelyezik valamely hombárban, melyet számos helyen vámháznak neveznek, s mely a községnek vagy ama város urainak tulajdona. És ottan azoknak, kik ama ház fölé vannak rendelve, általadják írásban áruiknak s azok árának lajstromát, s akkor a felügyelők megje­lölnek néki valamely raktárt, melyben a kereskedő elhelyezi portékáját, és kulccsal bezárja; akkor a fent mondott vámosok beírják a vámnak könyvébe a kereskedő nevére minden áruját, annak utána beszedik tőle a vám fejében járó fizetséget az egész áruért, vagy annak egy részéért, melyet éppen a vámházból kivisznek. És az alkuszok többnyire emez vámkönyvből szoktak tájékozódni az ott felhalmozott áruknak mennyiségéről és minőségéről, meg arról, mely kereskedők tulajdonai azok, kikkel is alkalomadtán tárgyalnak váltókról, cserékről, eladásról és egyéb üzletekről.

Ez a szokás, miként sok más helyen, divatban volt a szicíliai Palermóban is, hol ugyancsak voltak s ma is vannak számos gyönyörű, de a tisztességgel hadilábon álló nőszemélyek; ezeket pedig ha ki nem ismeri, bizonyára fölöttébb előkelő és tisztes hölgyeknek nézné. Mivel pedig egyetlen céljok az, hogy a férfiakat nem is megkopasszák, hanem mindenestül megnyúzzák, ahogy megpillantanak valamely idegen országbéli kereskedőt, első dolguk megtudakolni a vámkönyvből, mije van ottan, és mennyi a pénze; annak utána csábításokkal, szerelmi mester­kedéseikkel, mézesmázos szavaikkal igyekeznek emez kereskedőket lépre csalni és szerel­mökre édesgetni; és már sokat behálóztak, kiktől árujok java részét, gyakorta pedig az egészet kicsalták; s ezek között voltak olyanok is, kik árujokat, hajójokat, csontjokat, velejöket ott vesztették, oly ügyesen eret tudott vágni rajtuk egy egy ilyen bordélyleány.

Nos, nem nagy ideje még, történt, hogy odaérkezett bizonyos firenzei földink, ifjú ember, kit gazdái küldöttek, s kinek neve volt Nicolo da Cignano, s kit más néven közönségesen csak Salabaettónak neveztek, mind amaz gyapjúval, mi a salernói vásáron nyakán maradt, s mi legalábbis ötszáz aranyforintot ért: minekutána tehát a szállítmányért a járandóságot megfizette a vámosoknak, áruját egyik raktárba vitette, s mivel úgy látszik, nem sietett nagyon a kalmár­kodással, egyszer-másszor bejárogatott a városba szórakozás okából. Mivel pedig halovány és szőke és csinos és helyre egy legény volt, történt, hogy egy afféle széplány, ki madonna Jancofiore néven neveztette magát, meghallott egyet-mást ennek vagyona felől, miért is szemet vetett rá. Mikor ezt az ifjú észrevette, abban a hiszemben, hogy előkelő hölgy, s ő a szépsé­gével meghódította, feltette magában, hogy fölöttébb vigyázatosan intézi majd ím ez szerelmét; és senkinek efelől semmit nem szólván, kezdett fel és alá őgyelegni a hölgynek háza előtt. Ki is, midőn észrevette, s néhány napon által tüzelte pillantásaival, maga is úgy mutatván, hogy epekedik az ifjúért, nagy titokban elküldötte hozzá egyik szolgálóját, ki pompásan értette a kerítés mesterségét. Ki is előbb hímezett-hámozott, annak utána pedig szinte könnyes szemmel mondotta az ifjúnak: szépségével és kedvességével úgy megejtette asszonyát, hogy az már sem éjjel, sem nappal helyét nem leli; miért is legforróbb kívánsága, hogy mikor az ifjúnak kedve tartja, vele titokban találkozhasson valamely fürdőházban; annak utána pedig elővont erszé­nyéből egy gyűrűt, s asszonya nevében átadta az ifjúnak.

Salabaetto ennek hallatán kimondhatatlanul boldog volt, és elfogadván a gyűrűt szeméhez emelte, megcsókolta majd ujjára húzta, s felelte a derék leányzónak, hahogy madonna Jancofiore szereti őt, méltó jutalmat nyer érette, mivel ő is jobban szereti maga életénél, s hajlandó elmenni akárhová, amint kívánja, mégpedig bármely órában. Visszatérvén tehát a hírvivő ím ez felelettel asszonyához, ez hamarosan megüzente Salabaettónak, hogy melyik fürdőben várjon reá másnap vecsernye után. Salabaetto pedig egy árva kukkot nem szólván senkinek emez dolog felől, a megszabott órában pontosan odament, s megtudta, hogy a hölgy a fürdőházat lefoglalta; kisvártatva megjelent két rableány, holmikkal megrakottan; az egyik szép nagy gyapotderékaljat hozott fején, a másik pedig tetejesen megrakott roppant kosarat; s minekutána emez derékaljat letették a fürdőnek egyik szobájában a heverőre, leterítették két finom, selyemmel átszőtt lepedővel, erre pedig helyeztek hófehér ciprusi lenvászon-terítőt s két remekmívű párnát. Annak utána levetkőztek, s belépvén a fürdőbe, azt alaposan megmosták, és tisztára súrolták. És nem sok időbe telt, hogy két más rableánnyal maga a hölgy is megér­kezett a fürdőházba; hol is Salabaettót, alighogy hozzájuthatott, kitörő örömmel köszöntötte, s minekutána nagy hangos sóhajtozás közben összevissza ölelte és csókolta, szólott hozzá ekképpen:

- Nem tudom, ki más tudott volna rávenni ilyesmire rajtad kívül; te huncut toscanai, tüzet bocsátottal ereimbe.

Ennek utána a hölgy kívánságára mindketten meztelenül beszállottak a fürdőbe, s velük a két rableány. Ottan pedig nem engedvén, hogy más hozzányúljon, mosusz - és szegfűillatos szappan­nal maga a hölgy mosta le jól és nagy ügyesen Salabaettónak egész testét; annak utána pedig lemosatta és ledörzsöltette maga testét is a rableányokkal. Ennek végeztével a rab­leányok két hófehér és finom lepedőt hoztak, melyekből oly pompás rózsaillat áradott, mintha csupa rózsa lett volna az egész szoba; s az egyik beburkolta az egyikbe Salabaettót, másik a másikba a hölgyet, s karjaikba emelvén mindkettőt a megvetett ágyba vitték. Ottan pedig, minekutána eleget izzadtak, a leányok levették rólok a lepedőket, s ők meztelenül maradtak az ágyban. Akkor a leányok kivettek a kosárból rózsavízzel, narancsvirág-vízzel, s arábiai szagos vizekkel töltött gyönyörű kis ezüstkancsókat, s emez illatos vizekkel mindkettőt meghintették: annak utána pedig elővették a csemegés dobozokat s a drága finom borokat, melyekkel ők ketten magokat kissé frissítették.

Salabaetto úgy érezte, hogy a Paradicsomban vagyon, és ezerszer is ránézett a hölgyre, ki csakugyan gyönyörű szép volt, és száz esztendőnek tetszett néki minden óra, s alig győzte várni, hogy a rableányok eltakarodjanak, s karjaiba ölelhesse a hölgyet. Minekutána tehát azok égő gyertyákat hagyván a szobában, a hölgynek parancsára eltávoztak, ez átölelte Salabaettót, az pedig őt, s nagy jó ideig mulattak egymással, kimondhatatlan gyönyörűségére Salabaet­tónak, ki szentül hitte, hogy a hölgy eleped az iránta való szerelemben. De mikor a hölgy úgy vélte, hogy itt az ideje felkelniök, behívatta a rableányokat, annak utána pedig felöltöztek, s még egyszer frissítvén magokat némiképpen itallal és csemegékkel, arcukat és kezöket pedig megmosván amaz illatos vizekben, mikor már indulófélben voltak, mondotta a hölgy Salabaettónak:

- Ha kedvedre vagyon, fölöttébb megtisztelnél engemet, ha ma este eljönnél hozzám vacsorára, s velem töltenéd az éjszakát.

Salabaetto, kit már megejtett a hölgynek szépsége és mesterkélt kedveskedése, abban a szent meggyőződésben, hogy a hölgy úgy szereti őt, mint szeme világát, felelt ekképpen:

- Madonna, kimondhatatlanul kedvemre vagyon nékem minden, mi néked kedves, s éppen ezért ma este is és mindenkor szándékomban vagyon megtenni kedvedet s azt, mit nékem parancsolsz.

Tehát a hölgy hazatért, s ruháival és minden drágaságaival pompásan felékesítette szobáját, remek vacsorát rendelt, és várta Salabaettót. Ki is, minekutána kissé besötétedett, elment hozzája; a hölgy vidáman fogadta, ő pedig jó hangulatban ette a pompás vacsorát. Annak utána bementek az ágyasházba, s ottan csodálatos illatát érezte az áloéfának, s látta a ciprusi hímzésekkel gazdagon díszített ágyat, s a rengeteg szép ruhát a rudakon. Mindez együtt s mind külön-külön azt a vélekedést támasztotta benne, hogy ez bizonyára előkelő és dúsgazdag hölgy. És ámbár hallott már egy és más ellenkező dolgot suttogni a hölgynek élete módjáról, a világ minden kincséért sem hitte el; s ha el is hitte, hogy egy két embert bolonddá tett már, a világ minden kincséért sem hitte volna, hogy ez még véle is megesik. Tehát amaz éjszakán kimondhatatlan gyönyörűségben hált vele, s egyre jobban nekitüzesedett. Reggelre kelvén a hölgy Salabaettót szép és ékes ezüstövvel övezte, melyen gyönyörű erszény csüngött, és szólott ekképpen:

- Édes Salabaettóm, neked ajánlom magamat; s miként személyemmel kedved szerint paran­csolhatsz, akképpen mindenemmel, mi csak vagyon; annak okáért rendelkezzél mindenen, miben hatalmam vagyon.

Salabaetto boldogan megölelte és megcsókolta és távozott a házából, s elment oda, hová a kereskedők járogatni szoktak. S hogy egyszer és másszor együtt volt emez leánnyal, anélkül hogy egy fillérjébe is került volna, s egyre jobban annak hálójába bonyolódott, történt, hogy nagy nyereséggel eladta a gyapjút, s nyomban megkapta az árát; mit is a hölgy, nem ugyan tőle, hanem másvalakitől nyomban megtudott. S midőn egy este Salabaetto elment hozzá, a hölgy elkezdett incselkedni és huncutkodni vele, csókolgatta és ölelgette, s oly tüzes szerelmet muta­tott irányában, hogy az ifjú úgy érezte: ott hal meg karjaiban a gyönyörűségtől; és a hölgy két remekmívű serlegét neki akarta ajándékozni, de Salabaetto semmi áron nem fogadta el, hiszen már egyszer és másszor összesen mintegy harminc aranyforint érőt kapott tőle, holott a leányt semmiképpen nem tudta rávenni, hogy tőle akár egy garas érőt elfogadjon. Végezetül, midőn a leány jól feltüzelte az ifjút azzal, hogy tüzesnek és bőkezűnek mutatta magát, egyszerre csak egyik szolgálója, kit erre kioktatott, szólította őt; miért is kiment a szobából, s kicsinyég kint időzvén zokogva visszatért, arccal az ágyra vetette magát, s oly keserves jajveszékelést csapott, minőt asszonyféle talán még soha. Salabaetto elcsodálkozott, karjaiba vette a leányt, s vele együtt maga is sírva fakadt, és szólott ekképpen:

- Ó, édes szívem, mi bajod esett ily hirtelen? Mi oka vagyon ím ez fájdalmadnak? Mondd meg hát, lelkem.

Minekutána a hölgy jó darabig kérette magát, felelt ekképpen:

- Jajjaj, édes uram, azt sem tudom, mit mondjak, mitévő legyek; ím ez pillanatban Messinából levelet kaptam, melyben bátyám írja, hogy adjam el vagy vessem zálogba mindenemet, s nyolc nap alatt minden bizonnyal küldjek néki ezer aranyforintot, különben lenyakazzák, s én nem tudom, mitévő legyek, s honnan teremtsem elő a pénzt ily hirtelen; mert ha volna még legalább két hetem, módját ejteném, hogy megkapjam valakitől, ki sokkal többel tartozik nekem, vagy eladjam valamelyik birtokomat; de mivel nincs benne módom, inkább kívánom a halált, minekelőtte amaz gyászhírt veszem.

S ekképpen szólván és nagy lelki háborgást színlelvén, tovább is csak egyre zokogott. Salabaetto, kinek józan eszét a tüzes szerelem elhomályosította, szentül hitte, hogy igazak ama könnyek, a szavak pedig még igazabbak, szólott tehát ekképpen:

- Madonna, ezer forintot ugyan nem tudnék adni néked, de ötszáz aranyforintot szívesen, ha ugyan bizonyos vagy benne, hogy mához két hétre meg tudod adni nékem; szerencsédre éppen ma eladtam gyapjúmat, mert ha nem így történik, egy garast sem tudnék kölcsönözni néked.

- Jaj - szólott a hölgy -, hát szűkében voltál a pénznek? Hát miért nem kértél tőlem? Hiszen ha ezer forintom nincs is, százat vagy kétszázat könnyűszerrel adhattam volna; ekképpen tehát egyáltalán nem is merem elfogadni a felajánlott szívességet.

Salabaetto, ki e szavak hallatára még inkább lépre ment, mondotta:

- Madonna, nem szeretném, ha ezért lemondanál segítségemről, mivel ha nekem oly nagy szükségem lett volna pénzre, mint néked, bizony kértem volna tőled.

- Jaj, Salabaettóm - felelte a hölgy -, jól ismerem, hogy irántam való szerelmed igaz és tökéletes, mivel meg sem vártad, hogy amaz nagy summa pénzt kérjem tőled, hanem magad jószántából segítségemre jöttél ím ez ínségemben. És valóban enélkül is testestül-lelkestül tiéd voltam, de ennek utána még inkább a tiéd leszek; s mindig hálával fogok emlékezni arra, hogy néked köszönhetem bátyám életét. De Isten látja lelkemet: nem szívesen fogadom el, meg­gondolván, hogy kereskedő vagy, a kereskedőknek pedig minden üzletjökben szükségük vagyon a pénzre; de mivel a szükség szorongat, s erős a reménységem, hogy hamarosan vissza­adhatom, mégiscsak elfogadom, a többit pedig, ha előbb nem tudom megszerezni, úgy teremtem elő, hogy mind emez holmimat zálogba vetem.

És könnyes szemmel ekképpen szólván, Salabaettónak nyakába borult. Salabaetto vigasztalni kezdte, és véle maradt éjszakára, s hogy megmutassa iránta való kész hajlandóságát, nem várta meg újabb kérését, hanem elhozta neki az ötszáz fényes aranyforintot, melyeket is a hölgy, szemével sírván, szívében kacagván, elvett tőle, Salabaetto pedig beérte a leánynak puszta ígéretével.

Minekutána a leány megkapta a pénzt, kezdett egyszerre más szellő fújdogálni; és holott annak előtte Salabaetto akkor mehetett a leányhoz, mikor kedve tartotta, most egyre-másra akadt valamely ürügy, olyannyira, hogy hétszer is el kellett mennie hozzá, míg egyszer bejuthatott, de már bizony nem fogadta oly vidám arccal, annyi kedveskedéssel, annyi örömmel, mint annak előtte. Minekutána pedig nemcsak elérkezett, hanem el is múlt a megszabott nap, melyen a pénzét visszakapnia kellett volna, s rá egy hónap, tetejében még egy hónap, hiába kérte vissza, bizony csak szép szó volt a fizetség. Miért is Salabaetto most már nyilván látta a gonosz némber fortélyosságát s maga ostobaságát, és meggondolván, hogy akármivel vádolja is azt ím ez dologban, az letagadja, minthogy a kölcsönre sem írása, sem tanúja nem volt; tehát siratta magában ostobaságát, és senki előtt nem mert panaszkodni, mivelhogy egyfelől jó eleve figyelmeztették a dologban, másfelől pedig félt, hogy kicsúfolják, mégpedig méltán ím ez baklövése miatt. És mivel gazdáitól egymás után kapta a leveleket, hogy a pénzen vásároljon váltót, s küldje el nekik, feltette magában, hogy elutazik onnét, nehogy meghagyásokat elmulasztván, hűtlen sáfárkodása kiderüljön; és hajóra szállván nem Pisába ment, hová mennie kellett volna, hanem Nápolyba.

Ottan lakott amaz időben Pietro dello Canigiano kománk, a konstantinápolyi császárné őfelségének kincstartója, nagy eszű és furfangos ember, szívbéli jó barátja Salabaettónak és gazdáinak; annak mint afféle meggondolt embernek, Salabaetto kevés napok múltán elpana­szolta, mit cselekedett, s mily szerencsétlenség érte, és segítségét és tanácsát kérte, hogy miképpen élhetne meg itten, mivel erősködött, hogy esze ágában sincs visszatérnie Firenzébe. Canigiano bosszankodott az eseten, és szólott ekképpen:

- Bolondot cselekedtél, léha módra viselkedtél, hűtlenül sáfárkodtál gazdáid pénzével: egyszerre nagy summa pénzt vertél el a mulatozásban; de ha már megesett, lássuk csak, mit tehetünk.

S mint afféle éles elméjű ember, nyomban kieszelte, mit kell tenniök, és elmondotta Sala­baettónak, kinek is tetszett a terv, s hozzá is látott végrehajtásához; s mivel néki is volt vala­micske pénze, Canigianótól is kölcsönzött valamicskét, ennek fejében csináltatott sok-sok keményre tömött s erősen összekötözött bálát, vásárolt vagy húsz olajoshordót, megtöltötte azokat, az egészet hajóra rakatta, és visszatért Palermóba; s minekutána megfizette a vámo­soknak a járandóságot a bálákért s hasonlatosképpen a vámot a hordókért, és minden áruját beíratta maga nevére, az egészet behordatta a raktárba, mondván, hogy mindaddig ezeket nem kívánja megbolygatni, mígnem megérkezik egyéb áruja, melyet vár.

Midőn Jancofiore asszony ennek neszét vette, s meghallotta, hogy az, mit mostan magával hozott, jó kétezer aranyforintot ér, vagy annál is többet, nem is számítva azt, mit vár, s mi több mint háromezret ért, most látta, mely sovány volt előbbi aratása: miért is elhatározta: vissza­adja Salabaettónak az ötszázat, hogy kicsalja tőle az ötezernek java részét.

Miért is magához hívatta: Salabaetto most már résen volt, de elment. A leány úgy tett, mintha sejtelme sem volna amaz áruról, melyet ez magával hozott, s kitörő örömmel fogadta, és szólott hozzá ekképpen:

- Ide hallgass, ha talán haragszol rám, mivel nem adtam meg pénzedet a megszabott időre...

Salabaetto elmosolyodott, és szólott ekképpen:

- Madonna, őszintén szólva némiképpen kedvemet szegte a dolog, hiszen a szívemet is kitépném, hogy néked adjam, ha tudnám, hogy örömödre vagyon; de hadd mondjam el, mely igen megharagudtam reád. Szerelmem, mit irántad érzek, oly nagy, oly forró, hogy eladtam birtokaim java részét, s ide mostan annyi árut hoztam, amennyi többet ér kétezer forintnál, nyugatról pedig annyit várok, mely megint háromezret ér, s boltot akarok nyitni itt e városban, s szándékom vagyon itten megtelepedni közeledben, mivel úgy érzem, hogy nincs szerelmes ember, ki oly boldog volna, amily boldog én vagyok a te szerelmedben.

Felelte erre a hölgy:

- Nézd csak, Salabaetto, mi néked jó, nékem is kedves, mivelhogy jobban szeretlek az életem­nél, s kimondhatatlanul örülök, hogy ama szándokkal tértél vissza, miképpen itt megtele­pedjél, mivel reménylem, hogy még sok boldog időt tölthetek véled; de némiképpen mentegetni kívánom magam előtted azért, hogy amaz időben, midőn innét elutaztál, néhányszor hozzám jönni kívántál, s nem juthattál be, s néhányszor ismét bejutottál hozzám, de nem voltam hozzád oly kedves, mint rendesen; ezenfelül pedig azért is, hogy nem adtam meg pénzedet a meg­szabott időre. De tudnod kell, hogy akkoriban szörnyű nagy fájdalomban és szörnyű nagy aggságban voltam, s kinek ilyen a lelke állapotja, akárhogy szeret is valakit, nem tud oly vidám arcot mutatni előtte s oly nagy figyelemmel lenni hozzá, mint az kívánná; annak utána pedig tudnod kell, hogy fölöttébb keserves dolog egy asszonynak ezer forintot felhajszolni, mivel­hogy az emberek reggeltől estig hazugságokkal tartják, s nem állják ígéretöket, miért is nincs más választásunk, mint hogy magunk is hazudjunk másoknak; és ez az oka, nem pedig holmi aljasság, hogy nem adtam meg pénzedet; de alighogy elutaztál, mindjárt megkaptam, s ha tudtam volna, hová küldjem, bizonyosra vedd, meg is küldtem volna; de mivel nem tudtam, félretettem számodra.

S behozatott egy erszényt, melyben ugyanazon forintok voltak, miket Salabaetto adott néki, s akkor általadta Salabaettónak és szólott:

- Számold meg, vajon megvan-e ötszáz.

Salabaettónak még életében nem volt ekkora öröme, s megszámlálván a pénzt, s látván, hogy csakugyan ötszáz, eltette, és szólott ekképpen:

- Madonna, elhiszem, hogy igazat beszélsz, és ezzel eleget tettél kötelezettségednek; és mondom néked, hogy ezért meg irántad való szerelmemért semmi szükségedben nem kérhetsz tőlem akkora pénzt, mit meg ne szereznék néked, ha módomban vagyon; s ha itteni dolgaimat rendbe hozom, próbát tehetsz velem.

Minekutána Salabaetto ekképpen legalább szavakban felfrissítette iránta való szerelmét, kezdett megint sűrűn járogatni a leányhoz, az pedig kimondhatatlan örömmel és kedvességgel látta magánál. De Salabaetto, ki a leány csalását csalással akarta megbüntetni, egy napon, midőn a leány meghívta vacsorára és éjszakára, oly bánatosan és szomorú arccal állított be hozzá, mintha legalábbis a halál révén volna. Madonna Jancofiore megölelte és megcsókolta és faggatni kezdte, mi az oka búskomorságának. Salabaetto pedig, minekutána jó darabig kérette magát, megszólalt:

- Tönkrementem, mivelhogy a hajót, melyen amaz áru volt, mit vártam, monacói kalózok elfogták, és tízezer aranyforintot követelnek váltságdíj fejében, miből ezer esik reám, nékem pedig egy garasom sincsen, mivelhogy az ötszázat, mit nékem megadtál, nyomban elküldöttem Nápolyba, s vásznat vettem rajta, mit ide rendeltem: s ha most eladni kívánnám itten lévő árumat, a fele árát is alig kapnám meg, mivel nincs vásár ideje; itten pedig nem ismernek még annyira, hogy olyasvalakit találnék, ki megsegítene, miért is nem tudom, mitévő legyek; márpedig ha nem küldöm rögtön a pénzt, az árumat elviszik Monacóba, és soha nem kapok meg belőle semmit.

A hölgy igen bosszankodott az eseten, mivel azt hitte, hogy ekképpen mindent elveszít; miért is törte a fejét, mit tehetne, hogy az áru ne kerüljön Monacóba; mondotta tehát:

- Isten a megmondhatója, mennyire fáj nékem az eset, irántad való szerelmem miatt; de mit használ ennyire búslakodnod ezért? Ha volna ennyi pénzem, Isten látja lelkemet, nyomban kölcsönadnám neked; csakhogy nincs. Igaz, hogy van itt valaki, ki a múltkor megsegített amaz ötszázzal, melyre még szükségem volt, de botrányos uzsorakamatot kíván érte, nem keve­sebbet, mint harmincat százra; ha emez embertől akarod a pénzt, biztos zálogot kellene adnod, s én magam is hajlandó vagyok zálogba vetni mind emez holmimat s magam személyét is, ha hajlandó kölcsönözni reá, csak hogy rajtad segítsek; de milyen biztosítékot adsz a többi summára?

Salabaetto mindjárt kitalálta, mely okból ajánlotta néki a leány ím ez segítséget, s már tudta, hogy ő maga akarja kölcsönadni neki a pénzt; meg is örült ennek, s mindenekelőtt megkö­szönte, annak utána pedig mondotta, hogy az uzsorakamat ugyan nem riasztja vissza, mivel­hogy a szükség szorongatja; annak utána pedig mondotta, hogy biztosítékul adja amaz árut, mely a vámházban vagyon, és annak nevére íratja, ki a pénzt kölcsönadja néki; de a raktár kulcsát magánál akarja tartani, hogy megmutathassa portékáját, ha kívánják, meg azért is, hogy senki ne férhessen hozzá, ne cserélhesse ki, s mással össze ne tévesszék. Mondotta erre a hölgy, hogy ez okos beszéd, a biztosíték pedig jó. Annak okáért másnap reggel hívatott valamely alkuszt, kiben fölöttébb megbízott, s minekutána meghányta-vetette véle az esetet, adott néki ezer aranyforintot, mit az alkusz kölcsönadott Salabaettónak, s a vámnál maga nevére íratta mindazt, mije Salabaettónak a raktárban volt; s minekutána mind a ketten írást adtak a megegyezésről, dolgaikra mentek.

Salabaetto a legelső kínálkozó alkalommal hajóra szállt az ezerötszáz aranyforinttal, és visszatért Nápolyba Pietro dello Canigianóhoz, honnét pontos és becsületes számadást küldött gazdáinak Firenzébe a gyapjúról, mellyel útra bocsátották; s kifizetvén Pietrót s mindenki mást, kinek valamivel tartozott, több napokon által jól mulatott Canigianóval a becsapott szicíliai leány rovására. Mivel pedig nem akart továbbra kereskedő maradni, ismét Ferrarába ment.

Jancofiore, mivel sehogyan sem tudott nyomára jutni Salabaettónak Palermóban, kezdett csodál­kozni, és gyanút fogott; minekutána jó két hónapot várakozott, és látta, hogy csak nem jön, az alkusszal kinyittatta a raktárt. S mindenekelőtt megvizsgálták a hordókat, melyek, mint hitték, teli vannak olajjal, és látták, hogy bizony tengervíz vagyon bennök, legfeljebb néhány fontnyi olaj van mindegyikben fent a hordó szájánál. Annak utána kioldozták a bálákat, s látták, hogy csak kettőben van gyapjú, a többi pedig kóccal van megtömve; szóval az egész mindössze nem ért többet kétszáz forintnál. Most látta Jancofiore, hogy lóvá tették, és sokáig siratta az ötszáz forintot, melyet visszaadott, s még tovább az ezret, melyet kölcsönadott, gyakorta mondogatván: „Ha toszkánnal dolgod akad, légy résen, szedd össze magad.” S mivel ekképpen megkárosodott, és rajta száradt a csúfság, észbevette, hogy „ma nekem, holnap neked.”

Midőn Dioneo bevégezte novelláját, Lauretta meggondolván, hogy elérkezett ama megszabott idő, melyen túl uralkodása nem terjed, megdicsérte Pietro Canigiano tanácsát, melynek helyességét az eredmény megbizonyította és Salabaetto ravaszságát, mely a végrehajtásban ugyancsak jól bevált, annak utána pedig levette fejéről a babérkoszorút, Emilia fejére tette, s nyájasan szólott ekképpen:

- Madonna, nem tudom, kegyes Királynőt nyerünk-e benned, de annyi bizonyos, hogy szép Királynőt nyerünk; intézd hát úgy, hogy cselekedeteid szépségedhez illendők legyenek.

S ekképpen szólván leült. Emilia nem annyira azért, hogy Királynő lett, mint inkább azért, mert füle hallatára nyilvánosan megdicsérték olyasmi miatt, mire a hölgyek rendszerint leginkább vágyakoznak, némiképp elszégyellette magát, s arca úgy elpirult, mint hajnalban a frissen fakadt rózsa. Mégis, minekutána kicsinyég lesütötte szemét, s pirulása oszladozott, meg­hányta-vetette udvarmesterével a társaságnak ügyes-bajos dolgait; és ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, nyilván látjuk, hogy az ökrök, minek utána a napnak némely részében igában nyögvén fáradoztak, mikor kifogják őket, s leveszik rólok a jármot, kedvök szerint szabadon legelésznek az erdőben; azt is látjuk, hogy amaz kertek, melyekben sokféle lomb zöldell, sokkalta szebbek, mint az erdő, melyekben tölgyeknél egyebet nem láthatunk; annak okáért úgy vélem, hogy meggondolván, mely sok napokon által mondottunk már novellákat szigorú törvény alatt, nekünk is szükségünk vagyon némi szabadságra, s nem csupán hasznos, hanem kívánatos is leszen új erőt gyűjtenünk, hogy a jármot újfent magunkra vegyük. Miért is, midőn holnap mulatságos elbeszéléseiteket folytatjátok, nem kívánlak benneteket valamely különös tárgyra szorítani, hanem azt akarom, hogy ki-ki oly tárgyban mondjon novellát, mely leginkább kedvére vagyon, mivel szentül hiszem, hogy amaz különb-különb tárgyak, melyek szóba kerül­nek, éppoly gyönyörűséget fognak szerezni nekünk, mintha csak egyféle tárgyban beszél­nénk; s ha ekképpen cselekedtünk, az, ki utánunk következik a királyságban, ím ez felfrissülés után nagyobb biztonsággal szoríthat majd vissza benneteket szokott törvényeinkre. - És ekképpen szólván mind a vacsora idejéig szabadjára engedte a társaságot.

Valamennyien javallottak a Királynő okos beszédjét; és felkelvén, ki egy, ki más szórakozásra adta magát. A hölgyek koszorúkat fontak és játszadoztak, az ifjak játszottak és énekeltek, s ekképpen töltötték az időt mind a vacsora órájáig, mely is midőn elérkezett, a gyönyörű szökőkút mellett vidáman és jó hangulatban megvacsoráztak; vacsora után pedig a szokott módon énekkel és tánccal mulatoztak. Végezetül a Királynő elődeinek példáját követvén parancsolta Pamfilónak, hogy azokon kívül, melyeket többen közülök magok jószántából énekeltek, még egyet énekeljen. Az pedig készséges hajlandósággal belekezdett, amint következik:

Melyet általad érzünk,
A pajkos kedv, vígság, Ámor, olyan nagy,
Hogy boldog, aki lángjaiba hamvad!

A csorduló örvendezés szívemben,
Az ujjongó vidámság,
Melyet mind-mind Te adtál,
Orcámra festi lángját,
Nem tudva már megférni itt benn,
Kedvem azon mutatván;
S mert magasból kacag rám
A szerelem, csak hálás vagyok annak,
Kiért e lángok így reám rohannak.

Szavakkal, Ámor, kifejezhetetlen,
És kidalolhatatlan
Az üdv, amelyet érzek;
S ha az volna, jobb volna rejtegetnem;
Veszedelem van abban,
Üdvével ha ki kérked.
És arról, mely enyém lett,
Nincs szó sem, mely fogalmat adhat,
Ki maga is nem érzi át, olyannak.

Ki fogja fel, mi az, hogy két karomban
Tarthattam átölelve,
Akit ölelni vágytam,
S hogy arcomat pihentethettem ottan,
Hová a vágy emelte,
Boldog áhítozásban?
E pompás lángolásban
Senki se hinne - bármire ragadhat.
Jobb hát titkát megőriznem magamnak.

Pamfilo éneke bevégződött, s annak végső sorait ugyan valamennyien híven ismételték, mégis mindenki a kelleténél feszültebb figyelemmel vigyázta a dalnak szövegét, s igyekezett kitalálni, mi az, mit annak titkolnia kell, miként a dalban mondotta. És ámbár különb-különbféle talál­gatásokba tévedtek, senki sem jutott rá a való igazságra. De midőn a Királynő látta, hogy Pamfilo éneke bevégződött, s a hölgyek és az ifjak szerettek volna már lepihenni, parancsolta, hogy ki-ki nyugovóra térjen.

Végződik a Dekameron nyolcadik napja