HATODIK NOVELLA

Két ifjú éjjeli szállást vesz egy atyafinál; közülök egyik a fogadósnak leányához fekszik,
a fogadósnak felesége pedig tévedésből a másik ifjúval hál. Az, ki a leánynál volt,
később az apja mellé fekszik, és mindent elmond néki, abban a hiszemben,
hogy cimborájával beszél. Hangos pörlekedésökre az asszony észbe kap,
átmegy leányának ágyába, s talpraesett mondással elsimítja a zűrzavart

Calandrino most is megnevettette az egész társaságot, miként már több alkalommal; mivel azonban ím ez esetről a hölgyek többet semmit nem szólottak, parancsolta a Királynő Pamfilónak, hogy mondja el novelláját, ki is ekképpen fogott szóba:

- Tiszteletre méltó hölgyeim, Calandrino szerelmének, Niccolosának neve eszembe juttat egy novellát valamely más Niccolosáról, melyet kedvem vagyon elmondani, mivel abból meglát­játok, hogy valamely derék asszonyság hirtelen ötletével miképpen vette elejét nagy botrán­kozásnak.

Nem nagy ideje még élt a Mugnone völgyében valamely derék atyafi, ki utas embereknek pénzért enni - és innivalót szokott adni; ámbátor szegény ördög volt, háza pedig kicsiny, néhanapján nagy szükségben szállást is adott némely ismerősének, bár nem mindenkinek. Szépasszony feleségétől két gyermeke volt: az egyik csinos és kedves, tizenöt-tizenhat esz­tendős, hajadon leány, a másik alig egyesztendős fiúcska, kit anyja maga szoptatott. A leányra szemet vetett valamely városunkbéli csinos és kedves nemes ifjú, ki sokat járt ama vidéken, s forrón megszerette a leányt. És ez, mivel fölöttébb büszke volt rá, hogy ily előkelő ifjú szereti, miközben mindenképpen azon igyekezett, hogy gyengéd pillantásokkal megerősítse az ifjút szerelmében, hasonlatosképpen maga is beleszeretett; s mindkettejök gyönyörűségére már rég teljesedéshez jutott volna eme nagy szerelem, hahogy Pinuccio (mert ez volt az ifjúnak neve) nem félt volna attól, hogy szégyent hoz maga s a leány fejére. Mivelhogy azonban tüze napról napra gyarapodott, Pinuccióban elhatalmasodott a vágyakozás, hogy mégiscsak találkozzék a leánnyal; az a gondolatja támadt, hogy valamiféle ürüggyel szállást vészen a leánynak apjánál, olyképp vélekedvén, hogy ha imigyen cselekszik, mivel a háznak minéműségét jól ismerte, valahogyan csak akad rá mód, hogy a leánnyal észrevétlenül együtt legyen; s ahogy ez feltámadt elméjében, azon nyomban hozzáfogott a végrehajtásához. Ő maga bizonyos Adriano nevezetű hűséges cimborájával, ki tudott szerelméről, valamely este későn két hátaslovat bérelt; ezekre föltettek két iszákot, melyeket talán szalmával tömtek meg, és távoztak Firenzéből; és lóháton nagy vargabetűvel kiértek a Mugnone síkjára, mikor már leszállt az éjszaka; innen pedig, mintha Romagnából jönnének hazafelé, megfordultak, a derék atyafi házához mentek, és kopogtattak annak ajtaján; ki is nyomban megnyitotta az ajtót, mivel fölöttébb jól ismerte mindkettejöket. Mondotta néki ekkor Pinuccio:

- Hallod-e, ma éjszaka szállást kell adnod nekünk; azt hittük, bejutunk még Firenzébe, de nem tudtunk eléggé sietni, úgyhogy, miként látod, csak mostan, e kései órában értünk ide.

Felelte néki a gazda:

- Pinuccio, jól tudod, mely szegényesen tudnék csak szállást adni oly előkelő uraknak, mint tik vagytok; mindazonáltal, mivel e kései óra itt lepett benneteket, s nincs már idő máshová mennetek, szívesen adok nektek szállást, ahogy módomban vagyon.

A két ifjú tehát leszállt lováról és bement a kicsiny fogadóba, hol is mindenekelőtt lovaikról gondoskodtak, annak utána pedig, mivel bőségesen hoztak magokkal ennivalót, a gazdával együtt megvacsoráztak. A gazdának pedig csak egyetlen kicsiny szobája volt, melybe a gazda úgy ahogy beszorított három kis ágyat, kettőt a szoba egyik fala mellé, egyet szemben, a másik falnál; a szobában pedig oly keskeny hely maradt, hogy csak éppen szűken át lehetett bújni közöttük. E három ágy közül a gazda a legtűrhetőbbet megvetette a két jó barátnak, annak utána pedig aludni küldötte őket; kevéssel utóbb, mikor még ezek mindketten ébren voltak, alvást színleltek: a két megmaradt ágy közül egyikbe lefektette leányát, másikba pedig maga feküdt feleségével; ez pedig ágya mellé odahúzta a bölcsőt, melyben csecsemő fiacskáját tartotta. Minekutána tehát ekképpen mindent elrendeztek. Pinuccio pedig az egészet végig­nézte, kevés idő múltán, mikor úgy vélte, hogy már valamennyien elaludtak, halkan felkelt, és odament amaz ágyhoz, melyben szerelmese, a leány feküdt, és melléje bújt; ki is félénken ugyan, de boldogan fogadta, s élvezte véle ama gyönyörűségeket, melyekre már oly régi ideje sóvárogtak.

Miközben tehát Pinuccio a leánnyal mulatott, történt, hogy egy macska levert valamit, az asszony pedig felriadt s meghallotta; miért is attól tartván, hogy netalán másvalami okozta a zajt, azon meztelenül fölkelt a sötétben, s arrafelé ment, honnét a zajt hallotta. Adriano, ki ebből mit sem hallott, véletlenül valamely természetes szüksége okából felkelt, s mikor kifelé ment, hogy elvégezze, útjában lelte a bölcsőt, melyet a menyecske odatett, s mivel nem tudott másképpen kimenni, csak úgy, ha félreteszi, megfogta és elvitte ama helyről, hol volt, s odatette maga ágya mellé; s elvégezvén azt, miért felkelt, visszatért, s ügyet sem vetvén a bölcsőre, befeküdt ágyába. Minekutána az asszony keresgélt, és látta, hogy az, mi leesett, nem nagy dolog, nem is gyújtott világot, hogy megnézze, hanem összeszidta a macskát, s vissza­ment a szobába, és tapogatódzván egyenesen odament az ágyhoz, melyben férje aludt. De hogy nem lelte ottan a bölcsőt, szólott magában ekképpen: „Jaj, milyen ostoba vagyok! Nézze meg az ember, mit művelek! Bizony isten kis híja, hogy bele nem feküdtem egyenest vendégeink ágyába.” Ezzel kissé előbbre ment, s meglelvén a bölcsőt, lefeküdt amaz ágyba, melynél a bölcső állott, Adriano mellé, abban a hiszemben, hogy férje mellé fekszik. Adriano, ki még nem aludt el, mikor ezt észbe vette, szíves örömmel fogadta az asszonyt, és szót sem szólván, nem is egyszer nekifeszítette vitorlarúdját, az asszonynak nagy gyönyörűségére. Ezenközben Pinucciót elfogta a félsz, hogy netalán elalszik, s rajtakapják a leánnyal; tehát minekutána kiélvezte ama gyönyörűséget, melyre sóvárgott, felkelt mellőle, hogy visszamenjen ágyába aludni; s mikor odaért, és a bölcsőt ottan lelte, gondolta magában, hogy az a gazdának ágya; miért is kevéssel előbbre ment s lefeküdt a gazda mellé; az pedig nyomban felébredt, amint Pinuccio odaért. Pinuccio abban a hiszemben, hogy Adriano mellett fekszik, megszólalt:

- Mondhatom, hogy Niccolosánál édesebb teremtés nincs a föld kerekségén; Krisztusnak szent testére még nem élvezett férfi asszonnyal oly gyönyörűséget, mint én ővele, és mondhatom néked: azóta, hogy mellőled elmentem, legalább hatszor jártam bent a kertecskéjében.

A gazdának sehogyan sem volt ínyére ez a beszéd, s előbb szólott magában ekképpen: „Mi az ördögöt keres ez itten?” Annak utána pedig nem annyira okosan, mint inkább dühösen szólott:

- Pinuccio, nagy hitványság volt ez tőled, s nem tudom, miért cselekedted ezt velem, de Krisztusnak szent testére mondom, megfizetek érte.

Pinuccio, ki nem ette kanállal a bölcsességet, mikor baklövését észrevette, nem igyekezett tőle telhetőleg jóvátenni, hanem szólott:

- Ugyan, hogyan fizetsz meg? Mit tehetnél ellenem?

A gazdának felesége, ki azt hitte, hogy férje mellett fekszik, szólott Adrianóhoz ekképpen:

- Jaj, hallod, miféle szóváltás vagyon vendégeink között?

Felelte Adriano nevetvén:

- Csak hadd civakodjanak, verje meg őket az Isten; az este ugyan jól felöntöttek a garatra.

Az asszony, ki előbb azt hitte, hogy férje szitkozódik, most, midőn Adriano hangját megis­merte, nyomban észrevette, hol vagyon és kivel; miért is, okos asszony lévén, semmit nem szólt, hanem tüstént felkelt, fogta fiacskájának bölcsőjét, s mivel a szobában koromsötét volt, találomra odavitte amaz ágy mellé, melyben leánya aludt; és mellé feküdt, s mintha férjének mérgelődésére felébredt volna, szólította őt, s kérdezte, mit civakodik Pinuccióval? Felelte a férj:

- Hát nem hallod, mit mond ez: hogy mit művelt ma, éjjel Niccolosával?

Mondotta erre az asszony:

- Úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, mivelhogy ugyan nem hált őkelme Niccolosával, hiszen én feküdtem mellé, s azóta be sem hunytam szememet; te pedig szamár vagy, ha elhiszed néki. Tik este teleisszátok magatokat, aztán éjszaka álmodoztok; s nem tudván magatokról, ide-oda mászkáltok, s annak utána mindennémű fura dolgokat szimatoltok. Nagy kár, hogy nem töritek ki a nyakatokat. De mit keres ott Pinuccio? Miért nincs a maga ágyában?

Viszont Adriano, mikor észbe vette, hogy az asszony mely bölcsen takargatta maga s leánya szégyenét, ugyancsak megszólalt:

- Pinuccio, százszor mondtam már, hogy ne mászkálj, mivel az a nyavalyád, hogy álmodban felkelsz, s mindenféle bolondságot karattyolsz, miket igaznak vélsz, holott álmodtad; pedig ez még egyszer nagy bajba kever! Gyere vissza ide, ördög szánkázza a hátad!

Mikor a gazda meghallotta azt, mit felesége mondott s azt is, mit Adriano mondott, most már csakugyan elhitte, hogy Pinuccio álmodott; miért is megragadván őt vállánál, megrázta, és rákiáltott, mondván:

- Pinuccio, kelj fel, menj vissza ágyadba.

Pinuccio eszébe vette, amit beszéltek, s mintha félálomban volna, kezdett tücsköt-bogarat összehadarni; ezen pedig a gazda harsányan hahotázott. Végezetül mikor érezte, hogy megrázzák, úgy tett, mintha felébredne, és szólítván Adrianót mondotta:

- Mi az? Reggel van már, hogy felébresztesz?

- Igen, igen, csak gyere ide.

Ez tehát komédiázván, s álmosnak tettetvén magát, végezetül is felkelt a gazda mellől, s visszafeküdt Adriano mellé. Ahogy megvirradt és fölkeltek, a gazda elkezdett nevetni és csúfolkodni rajta álmai miatt. És tréfa tréfát ért, miközben az ifjak felnyergelték lovaikat, felrakták poggyászukat, ittak egyet a gazdával, annak utána pedig lóra szálltak, és bementek Firenzébe, fölöttébb megelégedetten, hogy az eset megesett, és hogy ekképpen esett.

Annak utána Pinuccio és Niccolosa másképpen is módját ejtette a találkozásnak, s a leány égre-földre esküdözött anyjának, hogy Pinuccio csakugyan álmodott. Miért is a menyecske emlékezetébe idézvén Adriano öleléseit, méltán mondhatta, hogy csak ő egymaga volt ébren.