ELSŐ NOVELLA

Valamely lovag a spanyol király szolgálatában áll; de úgy érzi, hogy nem
nyer tőle méltó jutalmat, miért is a király biztos próbával megbizonyítja neki,
hogy nem ő a hibás benne, hanem a lovagnak balszerencséje;
annak utána pedig dúsan megajándékozza

Fölöttébb nagy kitüntetésnek veszem, nemes hölgyeim, hogy Királyunk éppen engem válasz­tott, ki elsőnek szóljak oly magasztos tárgyban, minő a nagylelkűség; mert valamint a nap szépsége és ékessége az egész mennyboltozatnak, akképpen a nagylelkűség fényessége és ragyogása minden más jelességnek. Elmondok tehát e tárgyban egy novellát, mely vélekedé­sem szerint fölöttébb illedelmes, s melyet bizonnyal hasznotokra válik elmétekbe vésnetek.

Tudnotok kell tehát, hogy egyéb vitéz lovagok közt, kik nagy idő óta itten éltek városunkban, volt egy, talán a legkülönb, Ruggieri de Figiovanni, gazdag és büszke úr, ki fontolóra vetvén a toscanai életmódot és erkölcsöket, látta, miképpen ha itt marad, alig-alig vagy sehogy sem tudja virtusát megbizonyítani, miért is feltette magában, hogy bizonyos időre szolgálatába áll Alfonso spanyol királynak, kinek híres, neves vitézsége az időkben elhomályosította minden más nemes urak vitézségének hírét. És nagy pompás fegyverekkel és paripákkal és kísérettel elment Spanyolországba, hol is a király nagy kegyesen fogadta. Tehát Ruggieri úr ottan időzvén, nagyúri életmódján és csodálatos haditettein hamar idő múltán megismerszett, mely derék egy vitéz.

S minekutána már nagy ideje ottan mulatott, gyakorta szemlélvén a királynak cselekedeteit, úgy vette észre, hogy az sűrűn adományoz hol ennek, hol amannak várakat és városokat és uradalmakat, mégpedig csekély bölcsességgel, mivel oly embereknek adta mindezt, kik nem érdemelték meg; mivel pedig ő maga, holott annak tartotta magát, aki valóban volt, semmit nem kapott, úgy érezte, csorba esett hírnevén; feltette hát magában, hogy eltávozik onnét, s kérte a királyt, hogy elbocsátaná. A király megadta az engedelmet, s ajándékozta néki egyik legjobb és legszebb hátas öszvérét, melynek Ruggieri úr nagyon megörült, mivel hosszú utazásra készülődött. Ennek utána meghagyta a király valamely értelmes apródjának, hogy olyképpen, amint legjobbnak véli, ejtse módját együtt utaznia Ruggierivel, de az ne vegye észre, hogy őt a király küldötte, és jól megjegyezzen mindent, mit a lovag mond, hogy annak utána meg tudja jelenteni; másnap pedig adja által a lovagnak a parancsot, hogy térjen vissza a királyhoz. Az apród résen volt, s amint Ruggieri távozott a városból, nyomban nagy ügyesen hozzá csatlakozott és úgy mutatta, mintha Itáliába indulna. Miközben tehát Ruggieri öszvérjén ügetett, melyet a király ajándékozott neki, az apród pedig mellette, s különb-különb dolgokról beszélgettek, reggel kilenc óra tájban szólott ekképpen:

- Úgy vélem, jó volna, ha pihenőt adnánk ez állatoknak, hogy trágyázzanak.

Betértek hát egy istállóba, s ott mind az állatok trágyáztak, csak az öszvér nem. Tovább ügettek tehát, miközben az apród szüntelenül figyelmezett a lovag szavaira, s valamely folyóhoz érkeztek, ottan pedig megitatván állataikat, az öszvér a folyóba trágyázott. Ruggieri úr ennek láttára szólott ekképpen:

- Ejnye, te dög, az Isten verjen meg, éppolyan vagy, mint a gazdád, ki nékem ajándékozott.

Az apród megjegyezte ím ez mondást, és ámbár sok egyéb mondását megjegyezte, egész napon által véle lovagolván, egyetlen más szavát nem hallotta, melyben a lovag nem magasz­talta volna égig a királyt; miért is másnap reggel, midőn nyeregbe ültek, hogy Toscana felé induljanak, az apród átadta néki a királynak parancsát, melynek erejénél fogva Ruggieri úr nyomban visszafordult. Midőn pedig a király megtudta, mit mondott az öszvérre, magához hívatván, vidám arccal fogadta s megkérdezte, vajon miért hasonlította őt az öszvérhez, avagy az öszvért őhozzá. Felelte Ruggieri nyílt tekintettel:

- Felséges uram, azért hasonlítottam hozzád, mivelhogy valamint te ottan adsz adományt, ahol nem illendő, és ahol illendő volna, ottan nem adsz, akképpen ez is, ahol illendő lett volna, ottan nem trágyázott, ahol pedig nem volt illendő, ott igen.

Mondotta akkor a király:

- Ruggieri, abban, hogy néked nem adtam adományt, holott sokaknak adtam, kik hozzád képest semmit érő emberek, nem én vagyok hibás, mintha talán nem ismertelek volna meg a legderekabb lovag gyanánt, ki méltó minden adományra, hanem balszerencséd, mely nem adott nékem módot rá; hogy pedig igazat szólottam, nyilván megbizonyítom neked.

Felelte néki Ruggieri:

- Felséges uram, nem azért háborgok én, hogy nem kaptam tőled adományt, mintha azért kívántam volna azt, hogy vagyonomat gyarapítsam, hanem azért, mivel semmiképpen nem tettél bizonyságot virtusomról; mindazonáltal mentséged vélekedésem szerint helytálló és tisztes, és kész vagyok megszemlélni azt, mit parancsolsz, ámbátor bizonyság nélkül is igaznak veszem szavadat.

Vezette tehát őt a király valamely nagy terembe, melybe már jó eleve adott parancs szerint két hatalmas bezárt ládát helyeztek, és az udvari népségnek füle hallatára szólott hozzá ekképpen:

- Ruggieri úr, emez ládák egyikében vagyon koronám, királyi pálcám és megszámlálhatatlan gyönyörűséges öveim, csatjaim, gyűrűim és minden egyéb drágaságom, a másik pedig színig tele vagyon földdel; válasszad tehát egyiket, s amelyet választottál, legyen a tiéd, és majd meglátod, ki volt háládatlan te vitézséged iránt: én-e avagy balszerencséd.

Ruggieri uram, mikor látta, hogy a király ekképpen kívánja, választotta az egyiket, a király pedig parancsolta, hogy felnyissák, s akkor látta, hogy az bizony színig tele vagyon földdel. Mosolyogván szólott akkor a király:

- Nyilván láthatod, Ruggieri, hogy igazat szólottam balszerencsédről; de vitézséged megérdem­li, hogy szembeszálljak balszerencséd hatalmával. Tudom, nincs szándokodban spanyollá vál­nod, miért is nem akarok néked sem várakat, sem városokat adományozni, hanem azt akarom, hogy csak azért is legyen tiéd amaz láda, melyet a szerencse megtagadott tőled, hogy elvihessed országodba, s földijeid előtt méltán dicsekedhessél vitézségeddel, melyről ím ez ajándékaimmal bizonyságot tettem.

Ruggieri úr elfogadta a ládát, s ily fejedelmi ajándékhoz illendő módon megköszönte a királynak, magával vitte, és boldogan hazatért Toscanába.