HETEDIK NOVELLA

Péter király értesülvén, mely forró szerelemmel viseltetik
irányában a betegségében sínylődő Lisa, megvigasztalja őt;
annak utána pedig férjhez adja valamely nemes ifjúhoz,
homlokon csókolja, s magát lovagjául örökre elkötelezi

Minekutána Fiammetta bevégezte novelláját, sokat magasztalták Károly király férfias nagy­lelkűségét, ámbátor akadt olyan hölgy is, ki ghibellin lévén nem akarta magasztalni; akkor Pampinea a Király parancsára ekképpen fogott szóba:

- Tiszteletre méltó hölgyeim, bizonyára nincs oly értelmes ember, ki nem osztoznék véleke­déstekben Károly király felől, legfeljebb ha más ok miatt haragszik reá; mivel azonban nékem eszembe jutott egy más, ehhez hasonlatos dicséretes eset, melyet e királynak egyik ellensége művelt egy városunkbéli leánnyal, ezt kívánom nektek elmondani.

Amaz időben, midőn a franciákat kiűzték Szicíliából, élt Palermóban egy firenzei földink, bizonyos Bernardo Puccini nevezetű dúsgazdag fűszerszámkereskedő, kinek feleségétől egyetlen gyermekök gyanánt gyönyörű leánykája volt, már eladó sorban; és mikor aragóniai Péter király a szigetnek ura lett, Palermóban fő nemeseivel egyetemben csodálatos ünnepséget tartott. Mivel emez ünnepségen katalán módon maga is részt vett a lovagi tornában, történt, hogy Bernardo leánya, kinek neve volt Lisa, valamely ablakból, hol más hölgyek társaságában volt, látta száguldani a királyt, és oly kimondhatatlanul megtetszett néki, hogy egyszer-másszor rajta felejtvén szemét, forró szerelemre gyulladt iránta; az ünnep végeztével pedig, miközben atyjának házában éldegélt, semmi egyébre nem tudott gondolni, mint emez nagyságos és felséges szerelmére. Ebben pedig leginkább gyötörte alacsony rangjának gondolatja, mivel ennek miatta semminémű reménysége nem lehetett, hogy szerelme boldog végre jut; mindazonáltal nem akart letenni a király iránt érzett szerelméről, de elárulni sem merte, mivel attól tartott, hogy nagyobb baj éri. A király semmit nem vett észre ebből, s nem is törődött véle; miért is a leány kimondhatatlan fájdalmat szenvedett.

Ekképpen történt, hogy mivel szerelme nőttön-növekedett, s egyre-másra meglepte a búskomorság, a gyönyörű leánynak ereje megtört, és nyavalyába esett, és napról napra szem­látomást sorvadozott, mint hó a napon. Atyja és anyja megszomorodván az eseten, szüntelen vigasztalásokkal, orvosokkal és orvosságokkal tőlök telhetőleg ápolgatták; de minden fáradozások kárba veszett, mivelhogy a leány kétségbeesvén szerelme miatt, halálra szánta magát.

Történt pedig, hogy mivel atyja megígérte néki, minden kívánságát teljesíti, a leánynak az a gondolatja támadt, hogy ha tisztességgel megteheti, emez szándokát és szerelmét értésére adja a királynak, minekelőtte halálba menne; annak okáért egy napon kérte atyját, hívassa el hozzá Minuccio d’Arezzót. Amaz időkben Minuccio híres-neves énekes és lantos volt, kit Péter király szívesen látott udvarában; Bernardo tehát abban a hiszemben volt, hogy Lisa kicsinyég hall­gatni kívánja annak énekét és muzsikáját; miért is megüzente néki, az pedig készséges ember lévén azon nyomban eljött a leányhoz; s minekutána nyájas szóval megvigasztalta, bájosan eljátszott néki violáján egy kis vidám tánczenét, annak utána pedig egy két dalt énekelt; ez pedig csak olaj volt a leány szerelmének tüzére, holott azt hitte, hogy vigasztalá­sára leszen. Mindennek végeztével mondotta a leány, hogy négyszemközt kíván szólani véle; miért is minekutána a többiek mind kimentek, szólott ekképpen:

- Minuccio, téged választottalak, hogy erős hűséggel megőrizzed egy titkomat, és minde­nekelőtt reménylem, hogy ezt soha senkinek fel nem feded, ha nem annak, kit én mondok néked; annak utána pedig, hogy amennyire erődtől telik, megsegítesz ebben: s erre kérlek is. Tudd meg tehát, Minuccióm, hogy amaz napon, midőn urunk királyunk, Péter trónfoglalásá­nak nagy ünnepségét tartotta, én őt lovagi tornája közben éppen oly pillanatban láttam meg, hogy lelkemben kigyulladt iránta a szerelem tüze, mely ím ez állapotra juttatott, melyben itten látsz; s mivel jól tudom, mely vakmerőség szerelmem a király iránt, s mivel nemhogy magam­ból kitépni, de még csökkenteni sincsen erőm, elviselnem pedig szörnyű nagy gyötrelem, cseké­lyebb gyötrelmül választottam, hogy halálba megyek, és ekképpen fogok cselekedni. De bizonyos, hogy kegyetlen szomorúsággal halok meg, ha előbb ő nem tudja meg szándokomat; s mivel nem ismerek nálad alkalmatosabb embert, ki emez elhatározásomat értésére adhatná, tehát szeretném rád bízni, és kérlek, ne tagadd meg, tedd meg, s ha megtetted, add értésemre, hogy boldog halállal megváltsam magamat ím ez gyötrelmemtől.

És zokogván ekképpen szólván elhallgatott. Minuccio elálmélkodott a leánynak fennkölt lelkén és kemény szándokán, s mivel szívből sajnálta, nyomban elméjébe ötlött miképpen lehetne tisztességgel szolgálatjára; szólott tehát ekképpen:

- Lisa, íme hitemmel elkötelezem magam néked, miért is vedd bizonyosra, hogy bennem soha meg nem csalatkozol; annak utána pedig dicsérlek amaz nagyszerű elhatározásodért, hogy ily felséges királyra irányítottad szerelmedet és felajánlom néked segítségemet; és reménylem: ha megnyugszol, úgy intézhetem, hogy három nap sem telik bele, és hitem szerint oly hírt hozok néked, mely fölöttébb kedvedre leszen; hogy pedig ne vesztegessem az időt, máris indulok és hozzáfogok.

Lisa újfent könyörögve kérte, és megígérte, hogy megnyugszik, s végezetül Istennek ajánlotta őt. Minuccio pedig tőle eltávozván felkeresett bizonyos Mico da Siena nevezetű, amaz korbeli ügyes versírót, és addig kérte, mígnem rávette, hogy emez dalocskát megírja, amint következik:

Serkenj, Ámor, siess és őt keresd meg,
Meséld el néki minden szenvedésem,
S hogy, bár közel a végem,
Mégsem merem fölfedni, mi lepett meg.

Esengek, Ámor, összetett kezekkel,
Kérve-kérlek, szállj, meg se állj lakáig!
Mondd, hogy kívánom égő szerelemmel,
Szívem veszett vággyal utána vágyik.
S a tűz miatt, mely sisteregve vet fel,
Tudom, az óra nem késik sokáig,
Amelyben majd a lelkem útra válik,
Holtommal vetve mindenkorra véget
Kínnak, szégyenkezésnek.
Repülj, Ámor, s mindezt neki jelentsd meg!

Habár te műved az, hogy megszerettem,
Nem adtál kellő bátorságot, Ámor,
Hogy amikor először rámeredtem,
Megéreztessem szemem sugarából,
Minő hatalmat szerzett ő felettem:
S most fáj eképp kimúlnom a világból,
Hogy ő viszonzó érzelmet nem ápol;
Pedig, ha tudná mindazt, amit érzek:
Lehetnék most merészebb,
S kipanaszolhatnám kínját szívemnek!

Merthogy azonban, Ámor, elmulasztád
Szívem hittel való felvértezését,
S így, megmutatni szívem indulatját
Nem lehetett bennem erő s merészség:
Kérésemet, Uram, meg ne tagadd hát,
Eredj hozzá s ébreszd emlékezését
A napra, melyen láttam léptetését
Lovagok közt, lándzsásan, vértezetben,
S oly szerelembe estem,
Hogy attól lesz most vége életemnek.

Emez szavakra Minuccio nyomban édes és megindító dallamot szerzett, minőt a versnek tárgya kívánt; és harmadnap elment az udvarba, éppen mikor Péter király ebédnél ült, ki is mondotta néki: énekeljen valamit violájának kíséretével. Tehát Minuccio elkezdette játszani és énekelni ím ez dalt, oly lágyan-édesen, hogy valahányan csak a királyi teremben voltak, szinte révületbe estek, oly csendben és figyelmesen hallgatták, a király pedig szinte még inkább, mint a többiek. Mikor pedig Minuccio bevégezte dalát, kérdezte a király, kinek műve e dal, mivel úgy rémlik néki, hogy még soha nem hallotta.

- Felséges Uram - felelte Minuccio -, nincs még három napja, hogy szava és hangja elkészült.

Midőn pedig a király megkérdezte, kinek számára, felelt ekképpen:

- Csak négyszemközt merem megmondani néked.

A király szerette volna megtudni, miért is asztalbontás után szobájába hívatta Minucciót, ki is ottan rendre elmondott néki mindent, miként a leánytól hallotta; ennek a király fölöttébb megörvendezett, és igen magasztalta a leányt és mondotta, hogy illendő ily derék leányzóhoz jó szívvel lennie; miért is elküldötte hozzá a lantost, hogy vigasztalja nevében, és mondja meg néki, hogy aznap estefelé minden bizonnyal meglátogatja.

Minuccio örömében, hogy ily kellemetes hírt vihet a leánynak, késedelem nélkül elment hozzá a violájával, s négyszemközt szólván véle elmondotta néki a történteket, s annak utána violája kíséretével elénekelte amaz dalt. Ezen pedig a leány oly boldog volt, s oly igen megnyugodott, hogy azon nyomban szemlátomást megmutatkoztak rajta a gyógyulásnak biztos jelei; s miközben a házban senki nem tudott és nem is sejtett semmit abból, mi készült, nagy vágya­kozás­sal várta az estét, midőn majd meglátja urát.

A király őszinte és jóságos úr lévén, minekutána többször is meghányta-vetette magában, mit Minucciótól hallott, s jól ismerte a leányt és annak szépségét, még nagyobb szánakozást érzett iránta, mint annak előtte; és estére kelvén lóra szállott, s mintha csak úgy szórakozásból indulna sétára, megérkezett a fűszerszámkereskedőnek házához; ottan pedig kérte, hogy nyissák meg neki a fűszerszámkereskedőnek gyönyörű szép kertjét, és abba bement, és kisvártatva kérdezte Bernardót, mi van leányával, s vajon férjhez adta-e már.

Felelte Bernardo:

- Felség, nincs férjnél, hanem beteg volt, s még most is igen beteg; ámbár igaz, hogy ma délután három óra óta csodálatosképpen jobbult állapotja.

A király tüstént megértette, honnét vagyon a jobbulás és szólott:

- Hitemre, kár volna, ha ily gyönyörű teremtés időnek előtte elköltöznék ez árnyékvilágból; kívánunk bemenni hozzá, látogatására.

És kevéssel utóbb csupán két kísérőjével és Bernardóval bement a leánynak szobájába, s amint benn volt, odalépett az ágyhoz, melyen a leány kissé feltápászkodván epekedve várta; és megfogván a leányka kezét, szólott ekképpen:

- Madonna, mely dolog ez? Fiatal vagy s néked kellene másokat vigasztalnod, te pedig ágynak esel; kérni akarunk, hogy kedvünkért embereld meg magad, s hamarosan meggyógyulj.

A leány, mikor érezte annak keze érintését, kit mindenekfölött szeretett, ámbátor kissé szégyenkezett, mégis oly gyönyörűséget érzett lelkében, mintha a Paradicsomkertben lett volna; és amennyire erejétől tellett, felelt a királynak ekképpen:

- Felséges Uram, csekély erőmmel fölöttébb nehéz terhet akartam magamra venni, s ez lett nyavalyámnak oka; de meglátod, hogy a te jóvoltodból hamar idő múltán megszabadulok tőle.

Csupán a király egymaga értette a leánynak burkolt szavait, és percről percre jobban meg­becsülte őt, s magában sűrűn átkozta a sorsot, hogy ily alacsonyrendű embert adott annak atyja gyanánt; s minekutána kicsinyég véle időzött s még jobban bátorította, eltávozott.

A királynak ím ez emberségét fölöttébb magasztalták, és nagy tisztessége gyanánt tekintették a fűszerszámkereskedőnek és leányának, kit a király oly boldoggá tett, mint soha még asszonyt a szerelmese; és a jobb reménység megsegítette, és kevés napok múltán meggyógyult és szebb lett, mint valaha volt. Minekutána pedig meggyógyult, a király a királyasszonnyal meghányta-vetette, mely jutalommal viszonozza a leánynak emez nagy szerelmét, egy napon a király számos fő nemes urak kíséretében lóra szállott, a fűszerszámkereskedőnek házába ment, s belépvén a kertbe hívatta a kereskedőt és leányát; és ezenközben odaért a királyasszony számos udvari hölgyével, kik is magok közé vonták a leányt, kimondhatatlan kedvességgel. És kisvártatva a király s a királyasszony hívatta Lisát, a király pedig szólott hozzá ekképpen:

- Derék hajadon, irántam való nagy szerelmed nagy tisztességet szerzett néked előttünk, s kívánjuk, hogy kedvünkért megelégedéssel vegyed; e nagy tisztesség pedig az, hogy mivel eladó sorban vagy, kívánjuk: elfogadd férjedül azt, kit mi adunk néked; de ez nem gátol bennünket amaz szándokunkban, hogy mostantól fogva mindenkor lovagodnak nevezzük magunkat; nagy szerelmedből pedig nem kívánunk tőled egyebet, mint egyetlen csókot.

A leány fülig pirult szégyelletében, javallotta a királynak kívánságát, és csöndes hangon szólott ekképpen:

- Felséges Uram, bizonyosra veszem: ha megtudnák, hogy szerelmes voltam beléd, a legtöbb ember bolondnak vélne, s talán azt hinnék, hogy elfeledtem, ki vagyok, s nem ismertem magam rangját és a tiédet; de ki egymaga lát be a halandók szíveibe, Isten a tanúm, hogy már amaz órában, midőn nékem megtetszettél, meggondoltam, hogy te király vagy, én pedig Bernar­dónak, a fűszerszámkereskedőnek leánya, és nem illik hozzám ily felséges magasságba irá­nyoznom lelkemnek lángolását. De miként jobban tudod nálam, senki sem megfontolt választás szerint lesz szerelmes, hanem vágyakozása és gerjedelme szerint: emez törvénnyel többször is szembeszálltak erőim, de midőn tovább nem bírtam, megszerettelek és szeretlek és mindig szeretni foglak. Az igazság pedig ez: mikor éreztem elhatalmasodni magamon az irántad való szerelmet, nyomban elhatároztam, hogy mindenkor akaratod szerint cselekszem; annak okáért nem csupán szívesen férjemül fogadom és szeretni fogom azt, kit nékem adni kegyeskedel, s ki tisztességemre és díszemre leszen, de ha azt mondanád, hogy tűzbe menjek érted, gyönyörű­séggel megcselekedném, ha tudnám, hogy kedvedet megnyerem. Tudod, mely kevéssé illendő hozzám, hogy király lévén te légy lovagom, miért is erről semmit nem mondok; a csókot pedig, melynél többet szerelmemből nem kívánsz, a királyné asszony engedelme nélkül úgysem kapod meg. Mindazonáltal mind magadnak, mind királyné asszonyomnak irántam való nagy kegyes­ségét Isten fizesse meg helyettem bőségesen és méltóképpen, mivelhogy magam meghálálni nem tudom.

És ekképpen szólván elhallgatott. A királyné asszonynak fölöttébb tetszett a leány felelete, s látta, hogy valóban oly okos, miként a király mondotta néki. Akkor a király hívatta a leánynak atyját és anyját, s minekutána meghallotta tőlük, hogy belenyugszanak abba, mit cselekedni szándékozik, hívatott valamely ifjút, bizonyos Perdicone nevezetű szegény nemes embert, kinek két gyűrűt adott kezébe, s mondotta néki, hogy Lisát eljegyezze; az ifjú pedig nem vonakodott. Minekutána pedig a király és a királyasszony bőségesen megajándékozta a leányt ékszerekkel meg drágaságokkal, a király az ifjúnak nyomban adományul adta Ceffalut és Calatabellottát, emez két kitűnő és nagy jövedelmet hajtó birtokot, és szólott ekképpen:

- Néked adományozzuk ezeket feleséged hozománya gyanánt; hogy pedig véled mi szándokunk vagyon, megtudod maga idejében.

És ekképpen szólván a leányhoz fordult, és mondotta néki:

- Hadd nyerjük meg most amaz gyümölcsöt, mely szerelmedből nekünk jár.

S mindkét kezével megfogván annak fejét, homlokon csókolta. Perdicone, meg Lisának atyja és anyja s hasonlatosképpen ő maga is mind boldogok voltak, s nagy ünnepséget és vidám menyegzőt csaptak. S miként széltében beszélik, a király hűségesen állotta a leánynak tett ígéretét; mivelhogy mind élete fogytáig mindig lovagjának nevezte magát, és soha nem ment lovagi tornába, ha nem ama szalaggal, melyet a hölgy néki küldött. Efféle cselekedetekkel lehet megnyerni az alattvalók ragaszkodását, példát adni másoknak a nemes cselekvésre és örök dicsőséget szerezni. Holott efféle dologra ma senki, avagy csak kevesen feszítik értelmök íját, mivel a királyok javarészt kegyetlenkedésre és zsarnokoskodásra adták fejöket.