Filoména már befejezte
elbeszélését, s
valamennyien egyenlőképpen magasztalták Titus
hálás nagylelkűségét, midőn a Király az utolsó helyet Dioneo
számára tartogatván ekképpen fogott szóba:
- Bájos hölgyeim, bizonyos,
hogy Filoména abban, mit a
barátságról mond, az
igazságot mondja, és
méltán panaszkodott végső szavaiban, hogy mai napság a
barátságnak mely csekély becsülete vagyon az emberek
között. S ha mi azért volnánk itten, hogy megjobbítsuk a
világnak hibáit, vagy korholjuk azokat, én is
terjengős beszédben folytatnám szavait; mivel azonban
más végből vagyunk itten,
eszembe jutott valamely hosszadalmas,
de azért kedves történetben megmutatni nektek
Szaladinnak egyik nagylelkűségét, hogy ha már
hibáink miatt nem is tudunk tökéletes
barátságot nyerni, a
novellámban elbeszélendő eset révén
legalább gyönyörűségünket leljük abban, hogy másoknak
szolgálhatunk, amaz reménységben, hogy ennek jutalmát előbb-utóbb bizonyosan
megnyerjük.
Elmondom tehát, hogy miként mindenek tanúsítják, Első Frigyes császár
idejében a keresztények általános keresztes
hadjáratot indítottak a Szentföld
visszahódítására. Mikor ennek Szaladin, a
vitéz nagy úr és akkoriban Babilónia
szultánja, jó eleve hírét vette, feltette
magában, hogy tulajdon
szemével kívánja látni a keresztény urak
készülődéseit eme hadjáratra, hogy maga is jobban
felkészülhessen. És minden dolgait rendbe hozván
Egyiptomban, ürügyül vetette, hogy zarándokútra
megyen, és két nagy bölcs fő-fő emberével
és csupán három szolgájával kereskedő
képében útnak indult. Minekutána már
számos keresztény tartományt bejártak, és
keresztülvágtak Lombardián, hogy átkeljenek a
hegyeken, történt, hogy Milánóból Pavia
felé való útjokban estetájt találkoztak
valamely paviai nemes úrral, kinek neve volt Torello d’Istria, ki
szolgáival és kutyáival és sólymaival
mulatni indult egyik gyönyörű nyaralójába, amely a Ticino mellett volt. Midőn
Torello megpillantotta őket, kitalálta,
hogy nemes urak és idegenek, és kívánkozott
megtisztelni őket. Miért is mikor Szaladin megkérdezte
egyik szolgájától, hogy
mennyire van innét Pavia, s vajon idejében odaérnek-e,
és bejuthatnak-e még, Torello nem engedte szolgáját
válaszolni, hanem maga felelt ekképpen:
- Urak, nem érhettek el
Paviába oly időre, hogy bebocsátást nyerjetek.
- Akkor hát, mivel idegenek
vagyunk, ne terheltessél eligazítani bennünket - mondotta
rá Szaladin -, hogy hol kaphatjuk a legjobb szállást.
Felelte Torello:
- Szívesen megteszem: épp az
imént forgott eszemben, hogy egyik emberemet elküldöm
valamiért Pavia közelébe; hát mellétek adom
őt, s majd elvezet oda, hol illendő szállást vehettek.
S odalépvén
legértelmesebb emberéhez, megmondotta néki, mi a
teendője, s elküldötte azokkal; maga pedig
nyaralójába sietett, s
nyomban, amily gyorsan csak lehetett, pompás vacsorát
készíttetett, s
megteríttette az asztalokat kertjében; ennek
végeztével pedig kiment a kapuba rájok
várakozván. A szolga, miközben
különb-különbféle dolgokról beszélgetett
a nemes urakkal, jókora kerülőt tett velök, mit azok nem
vettek észre, s végezetül urának
nyaralójába vezette őket. Kiket is midőn Torello
megpillantott, nyomban
fölserkent, s elébök
járulván mosolyogva szólott ekképpen:
- Urak,
Isten hozott.
Szaladin, ki éles elméjű férfiú volt, észrevette, miképpen ez a lovag félt, hogy ők talán nem fogadták volna el
meghívását, ha
meghívta volna őket, mikor
találkoztak, s annak
okáért csellel vezette őket házába, hogy ne vonakodhassanak az estét
véle tölteni; s köszöntését
viszonozván szólott ekképpen:
- Uram,
ha szabad volna panaszkodni az udvarias férfiakra, mi ugyan panaszkodhatnánk
reád, mivel nem csupán
feltartóztattál némiképpen utunkban, hanem
kényszerítettél, hogy
elfogadjunk ily páratlan udvariasságot, mint a tiéd, holott
jóságodat semmivel meg nem érdemeltük, mint puszta
köszöntésünkkel.
A lovag, okos és jó szavú ember lévén, felelte:
- Urak,
ama szívesség, melyet
tőlem nyertek, bizony
szegényes ahhoz képest, mely
megilletne benneteket, miként
külsőtök után ítélem, de Pavián kívül csakugyan sehol sem
nyerhettetek volna jó szállást; annak okáért
ne vegyétek zokon, hogy
csekély kerülőt tettetek azért, hogy kevesebb kényelmetlenségben legyen
részetek.
És ekképpen
szólván, szolgái
a vendégek köré gyülekeztek, és gondjaikba vették azoknak lovait, minekutána uraik
leszállottak; Torello pedig a három nemes urat bevezette a
számokra készített szobákba, levétette csizmájokat, és jéghideg borral frissítette és
kellemes beszélgetéssel szórakoztatta őket, mind a vacsora idejéig. Szaladin
és kísérői és szolgái mind valamennyien
értették az olasz nyelvet, miért
is jól megértettek mindent,
s a lovag is őket; s mind úgy vélték, hogy ez a lovag a világ
legudvariasabb és legkedvesebb embere, ki oly ékes szavú, hogy még életökben
párjára nem akadtak. Másfelől Torello úgy
vélte, hogy ezek
előkelő emberek és magasabb rangban vannak, mint először gondolta,
miért is magában sajnálta, hogy ím ez estén nem tudta megtisztelni őket
vendégekkel és díszesebb lakomával; gondolta
hát magában, hogy másnap majd pótolja azt;
és kioktatván egyik szolgáját szándoka
felől, beküldötte feleségéhez, ki
fölöttébb okos és nagylelkű asszony volt,
Paviába, mely egészen
közel volt oda, s melynek kapuit
ugyan soha be nem zárták; annak utána pedig kivezette a
nemes urakat a kertbe, s udvariasan megkérdezte őket, kik is
volnának; mire Szaladin felelt imigyen:
- Ciprusi kereskedők vagyunk,
Ciprusból jövünk, és
ügyes-bajos dolgainkban Párizsba vagyunk menendők.
Mondotta akkor Torello:
- Adná Isten, hogy mi országunkban
oly nemes urak teremnének, mint íme Ciprusban kereskedők.
Efféle és egyéb
beszélgetésekben mulattak darab ideig, miközben
elérkezett a vacsora órája; miért is asztalhoz
tessékelte őket, hol ahhoz képest, hogy rögtönzött
vacsora volt, szíves és illendő
vendéglátásban volt részök.
Asztalbontás után nem sok ideig voltak együtt, midőn
Torello észrevette, hogy fáradtak, miért is pompás
ágyakba fektette őket, s kevéssel utóbb
hasonlatosképpen maga is aludni tért. Ama szolga, kit
Paviába küldött, általadta az üzenetet
feleségének, ki nem asszonyi, hanem királyi
lélekkel tüstént egybehívatta Torello számos
barátját és hűbéresét, s minden
szükséges dolgot elkészíttetett a fejedelmi
lakomához, és fáklyás emberekkel számos
előkelő nemes polgárt meghívott a lakomára,
és összehordatott posztót, selymet, prémet, és
mindent tökéletesen rendbe hozott, miként férje ura
üzente. Amint a nap felvirradt, a nemes urak felkeltek, s akkor Torello lóra
szállott velök, és
eléhozatván sólymait,
kivezette őket valamely közeli mocsárhoz, s megmutatta nékik azoknak
repülését. Midőn azonban Szaladin embert kért
tőle, ki elvezesse őket
Paviába, a legjobb
fogadóba, szólott
Torello:
- Én magam leszek az, mivel úgyis dolgom vagyon ott.
Azok hitték szavát s
megörültek, és véle együtt útnak indultak;
és kilenc óra tájban beértek a városba, s abban a hiszemben, hogy útban vannak a legjobb
fogadó felé, Torellóval
annak palotájához érkeztek, hol a nemes urak
fogadására már legalább ötven
előkelő polgár egybegyülekezett, kik is nyomban mellettük
termettek, s megtartották
lovaik zabláját és kengyelvasát. Szaladin
és kísérői ennek láttára nyomban
kitalálták, mi ez, és szólottak:
- Torello uram, nem ezt kértük tőled; eleget tettél
érettünk a múlt éjszaka, sőt jóval többet, mint kívántunk,
miért is bízvást utunkra bocsáthattál volna.
Felelte nékik Torello:
- Urak, azért, mit tegnap este
értetek cselekedtem, nem
annyira nektek, mint inkább a
sorsnak vagyok hálás, hogy ott lepett benneteket az úton
oly késő órában,
midőn kénytelenek voltatok betérni szerény
házamba; ezért, mi ma
reggel vagyon, néktek tartozom
hálával, magam is
és mind eme nemes urak, kik
itt vannak körülöttetek; ha úgy vélitek, miképpen udvarias volna
megtagadnotok tőlök, hogy
társaságukban ebédeljetek, megtehetitek, ha akarjátok.
Szaladin és
kísérői beadták derekukat, leszállottak, s minekutána a nemes urak nagy
örömmel fogadták őket, bevezették
szobáikba, melyeket nagy pompával felékesítettek
számukra; és levetvén úton viselt ruhájokat,
s magukat kissé felfrissítvén lementek a terembe, hol már
gyönyörűen meg volt terítve. És minekutána
megmosták kezeiket, s
pompás és illő rendben asztalhoz ültek, számos
fogásokkal fejedelmi módon megvendégelték
őket, olyannyira, hogy ha maga a
császár jött volna el, annak sem lehetett volna része
nagyobb tisztességben. És ámbátor Szaladin
és kísérői fő-fő urak voltak, és
hozzászokott szemök a pompás dolgokhoz, mindazonáltal szemök-szájok elállt annak
láttára, s még nagyszerűbbnek
ítélték mindezt, meggondolván
a lovagnak állapotját, kiről
tudták, hogy polgár, nem pedig fő nemes úr.
Minekutána az ebéd bevégződött, s az asztalt leszedték, darab
ideig mindennémű dolgokról beszélgettek, s mivel nagy volt a
forróság, Torello
kívánságára a paviai nemes urak mind
hazatértek szundítani, maga pedig ott maradt három
vendégjével, s
belépvén velök egyik szobába, hívatta derék feleségét, hogy ne
legyen semmi drágasága, mit meg nem mutatott nékik.
Felesége tehát, sudár termetű, gyönyörű asszony, gazdag ruhában, ékesen,
két kis fia között, kik
olyanok voltak, mint valóságos angyalok, belépett a
vendégek elé, és nyájasan
köszöntötte őket. Azok pedig, amint megpillantották,
fölkeltek helyükről, tisztelettel
köszöntötték, és
magok közé ültették, és nagy kedvességgel
környékezték két szép
fiacskáját. De minekutána velök nyájas
beszélgetésbe bocsátkozott, Torello pedig kicsinyég kiment, az asszony kedvesen
megkérdezte, honnét jöttek, s hová viszen útjok, mire a nemes urak úgy feleltek, miként Torellónak. Akkor a hölgy vidám
arccal szólott imigyen:
- Akkor hát látom, hogy asszonyi gondoskodásom
hasznotokra lehet, miért is kérlek, tegyétek meg nékem ama különös
szívességet, hogy nem
utasítjátok vissza, s
nem ócsároljátok ama csekély ajándokot, melyet néktek behozatok; hanem
meggondolván, hogy a nők
kicsiny szívök szerint kicsiny dolgokat szoktak
ajándékozni, inkább
jó szívét nézzétek annak, ki adja, mint az ajándék
nagyságát, tehát
fogadjátok el.
És behozatott mindegyik
számára két pár köntöst, melyek
közül egyik selyemmel, másik
prémmel volt bélelve, minőt
nem polgárok, nem is
kereskedők, hanem urak szoktak
viselni, meg három tafota dolmányt és gyolcs
alsóneműt, és szólott ekképpen:
- Vegyétek ezeket: e
köntösök éppolyanok, minőket uramnak vettem; a
többi, ha keveset érő is, mégis kapóra
jöhet nektek, meggondolván, hogy távol vagytok
feleségetektől, nagy utat tettetek, nagy út van még
előttetek, s bizony a
kereskedők tisztán és csinosan szeretnek
öltözködni.
A nemes urak elcsodálkoztak
és nyilván megismerték, hogy Torello semminémű
udvariasságot nem akar elmulasztani irányokban, és féltek, hogy Torello
felismeri őket, mivel látták, hogy e ruhák nem kereskedőkhöz, hanem
előkelő urakhoz illendők; mindazonáltal egyikök
felelt a hölgynek imigyen:
- Madonna, drága holmik ezek,
és nem is fogadnánk el könnyűszerrel, hahogy rá nem vennének
kéréseid, melyeknek ellenállni nem lehet.
Ennek végeztével, hogy Torello is visszajött, a
hölgy Istennek ajánlotta őket, és búcsút
vett tőlük, s ugyancsak szolgáikat is
megajándékozta efféle holmikkal, már aminők
megilletik azokat. Torello hosszas könyörgésre megnyerte
tőlök, hogy mind emez egész napot nála
töltsék; miért is szundítottak egyet,
felöltötték köntösüket, Torellóval
kicsinyég lovagoltak a városban, s midőn a vacsora ideje
elérkezett, számos előkelő vendég
társaságában pompásan vacsoráztak. S
midőn ideje eljött, nyugovóra tértek, napfelkeltekor
pedig fölkeltek, s fáradt lovaik helyébe három
pompás, hatalmas paripát leltek, s hasonlatosképpen
szolgáik lovainak helyébe három más erős
lovat. Ennek láttára Szaladin kísérőihez
fordulván szólott:
- Esküszöm az Istenre, hogy
ennél udvariasabb, tökéletesebb
és figyelmesebb úr nem élt még a föld
hátán; ha a keresztény királyok oly királyi
jelességekkel ékeskednek, minő lovagi jelességekkel ez
ékeskedik, akkor
Babilónia szultánja egy előtt sem állja meg
helyét, nemhogy annyi előtt, amennyit hadikészületben
láttunk, ha rája támadnak.
De tudván, hogy hiába is
szabadkoznának, nagy udvariasan köszönetet mondottak
néki, és lóra szálltak. Torello számos
barátjával jó darab úton elkísérte
őket a városon kívül; és ámbátor
Szaladinnak nehezére esett megválnia Torellótól
(oly igen megszerette már), mégis, mivel sietős volt
útja, kérte, hogy térjen vissza. Ez tehát, ámbár
fájt neki elválnia tőlök, szólott
ekképpen:
- Urak, megteszem, mivelhogy úgy kívánjátok, de megmondom nektek: nem tudom, kik vagytok, s nem is kívánok többet megtudni, mint amennyi
kedvetekre vagyon; de akárki fiai vagytok, megingott ama hitem, hogy
kereskedők volnátok; és hát Istennek ajánllak
benneteket.
Szaladin, minekutána már
több kísérői mind búcsút vettek
Torellótól, felelte néki mondván:
- Uram, megeshetik még, hogy
megmutatjuk néked valamely portékánkat, mellyel újra
megerősíthetünk hitedben, most pedig Isten áldjon.
Tehát Szaladin
kísérőivel egyetemben útjára ment, amaz
erős elhatározással, hogy ha élete tovább
tart, s nem oltja ki a most következő háború,
éppoly tisztességben részesíti Torellót,
minőt az juttatott néki; és sokáig beszélgetett
felőle és felesége és minden dolga felől,
viselkedése és cselekedetei felől, s minden dolgát egyre
jobban magasztalta. Minekutána pedig mind egész nyugatot nagy
fáradsággal bejárta, tengerre szállott, és kísérőivel
visszatért Alexandriába, és mindenben
tökéletesen tájékozódván
készülődött a védekezésre. Torello
visszament Paviába, és sokáig törte fejét, ki
lehetett eme három úr, de bizony az igazságot még
félig-meddig sem tudta kitalálni. Midőn tehát
elérkezett a keresztes hadjárat ideje, és
mindenfelé nagy volt a készülődés, Torello
feltette magában, hogy mindenáron elmegy, hiába
könyörgött felesége, hiába sírt; s
minekutána készülődését bevégezte,
és már indulófélben volt,
feleségéhez, kit
forrón szeretett, szólott
ekképpen:
- Asszony, miként látod, elmegyek
a keresztes hadjáratra, egyfelől
földi dicsőségemért,
másfelől mennybéli
üdvösségemért; gondjaidba ajánlom minden
vagyonunkat és becsületünket; mivel pedig bizonyos ugyan, hogy elmegyek, de semmiképpen nem vagyok bizonyos benne, hogy visszatérek, hiszen ezerféle baj
érhet, kérlek
téged, tedd meg egy dologban
kedvemet: bármi történjék is velem, mindaddig, míg nem kapsz bizonyos hírt
halálomról, várakozz
reám egy esztendőt, egy
hónapot s egy napot e mai naptól fogva, melyen útnak indulok,
és előbb ne menj férjhez.
Az asszony keservesen sírt
és felelte:
- Torello uram, nem tudom, hogyan fogom
elviselni a fájdalmat, melyet nékem elutazásoddal okozol, de ha túlélem, s véled valami
történik, élj
és halj abban a bizonyosságban, hogy én Torello felesége gyanánt fogok
élni és meghalni, szüntelenül rája
emlékezvén.
Felelte néki Torello:
- Asszony, szentül bizonyosra veszem,
hogy amennyiben rajtad áll, megtartod, mit nékem
ígértél; de fiatal asszony vagy, szép vagy, nagy
az atyafiságod, s páratlan jelességednek szerte nagy
híre vagyon; miért is bizonyosra veszem, hogy számos fő-fő nemes urak kérnek majd
testvéreidtől s atyádfiaidtól, hahogy semmi hír nem jő felőlem; te pedig nem
tudod állani majd ösztökéléseiket, s kénytelen-kelletlen bele kell
törődnöd akaratjokba; és semmi másért, csak ez okból szabtam
néked ekkora határt s nem nagyobbat.
Szólott az asszony:
- Abból, mit néked mondottam, megteszek
annyit, amennyit bírok; s ha mégis másképpen
kellene cselekednem abban, mit
meghagytál, bizonyára megfogadom szavadat. Kérem Istent,
hogy se téged, se engem ne juttasson ily végre ez idő alatt.
A hölgy szavait bevégezvén
zokogva megölelte Torellót, s
levonván ujjáról valamely gyűrűt, odaadta
néki mondván:
- Ha úgy esnék, hogy
előbb meghalok, mintsem
téged viszontlátlak, gondolj
reám, valahányszor ezt
látod.
Torello átvette a gyűrűt,
és lóra szállt, s
minekutána mindenkitől búcsút vett, útnak indult; és
csapatjával Genovába érkezvén gályára
szállott s útra kelt, és
hamar idő múltán megérkezett Acriba, és
csatlakozott a keresztények másik seregéhez, melyben
szinte nyomban ezután pusztító nyavalya ütött
ki, és hullottak az emberek. Miközben tehát e veszedelem
dühöngött, sikerült
Szaladinnak, már akár hadi tudományával, akár
szerencséjével kardcsapás nélkül
fogságba ejteni szinte mind a keresztényeket, kik megmenekedtek
ama nyavalyából; s akkor elosztotta őket
különb-különb városaiban, és
börtönre vettette; eme foglyok között volt Torello is, kit
Alexandriába hurcoltak fogságba. Mivel pedig ottan nem
ismerték, s félt is felfedni magát, kényszerűségből
sólymok idomítására adta fejét, minek igen
nagy mestere volt; ennek híre pedig eljutott Szaladinhoz, ki is kivette
őt a fogságból, s maga mellett tartotta,
sólymásza gyanánt. Torellónak, kit Szaladin soha
más néven nem szólított, mint ekképpen:
„Keresztény”, ő pedig viszont nem ismerte meg, sem pedig a
szultán őt, egyre csak Paviában járt gondolatja, és többször is
próbát tett a szökéssel, de nem sikerült néki; miért is, midőn egyszer bizonyos genovaiak
követségbe jöttek Szaladinhoz, hogy kiváltsák némely földijöket, és már indulóban
voltak visszafelé, elhatározta: megírja
feleségének, hogy életben vagyon és hamarosan,
mihelyt csak teheti, visszatér hozzá, miért is
várjon reá; és ekképpen cselekedett; és
rimánkodva megkérte az egyik követet, kit ismert: úgy
intézze, hogy a levél a San Pietro in Ciel d’Oro
apátjának kezébe jusson, ki nagybátyja volt. Miközben tehát Torello
ím ez állapotban élt,
történt egy napon, hogy
midőn Szaladin a sólymokról beszélgetett véle, Torello elmosolyodott, és száját oly
módon húzta el, melyet
Szaladin, midőn házának vendége volt Paviában, igen jól megjegyzett. Eme
mosolygásáról Szaladinnak eszébe jutott Torello,
miért is merőn szemügyre vette, s úgy rémlett
néki, hogy ez bizony az; annak okáért abban hagyván
az előbbi beszélgetést,
szólott: - Mondd csak, keresztény, nyugatnak mely
országából való vagy?
- Felséges uram - felelte Torello
-, lombardiai vagyok, bizonyos Pavia
nevezetű városból, szegény ember és alacsony
rangú.
Amint Szaladin ezt hallotta, szinte már megbizonyosodott
afelől, miben eddig
kételkedett, s mondotta
magában örömmel: „Isten megadta nékem az alkalmat, hogy
megmutassam ennek, mily kedves volt szívemnek hozzám való
szívessége.” És többet nem szólván, összehordatta valamely
szobában minden ruháját, Torellót bevezette oda
és szólott:
- Nézd csak meg, keresztény,
ha vagyon-e ím ez ruhák között olyan, melyet
életedben már láttál?
Torello nézelődött
és megpillantotta ama ruhákat, melyeket Szaladinnak
ajándékozott a felesége, de nem hitte, hogy ezek
éppen azok lehetnek, mindazonáltal felelt ekképpen:
- Felséges uram, egyiket sem ismerem;
igaz, hogy ez a két felsőruha hasonlatos azokhoz, melyeket én viseltem valamikor,
három kereskedővel egyetemben,
kik házamba betértek.
Akkor Szaladin tovább nem
tudván türtőztetni magát, gyengéden
megölelte és szólott:
- Te vagy Torello d’Istria, én
pedig egyik vagyok ama három kereskedő közül, kiknek
feleséged eme ruhákat ajándékozta; mostan pedig itt
az alkalom, hogy megbizonyosodjál hitedben, mely
portékával kereskedem én, miként tőled
elbúcsúzván, mondottam, hogy még megeshetik.
Torellót ennek hallatára
elöntötte az öröm s a szégyenkezés:
örült, hogy ily előkelő ember volt vendége;
szégyenkezett, mivel úgy érezte, hogy szegényesen
vendégelte. Akkor Szaladin mondotta néki:
- Torello uram, mivel Isten ide
vezérelt tégedet, vedd
eszedbe, hogy itten immár nem én vagyok az úr, hanem te
magad.
És minekutána nagy
ujjongással köszöntötték egymást, a szultán királyi
ruhákba öltöztette őt,
odavezette a fő nemes urak elébe, nagy sok szóval magasztalta derék voltát, s parancsolta, hogy ki számot
tart kegyelmére, éppen úgy tisztelje
vendégét, mint tulajdon felséges személyét.
Mit is ettől fogva mind valamennyien megcselekedtek, de mindenkinél
inkább ama két úr, kik Szaladinnak
kíséretében házának vendégei voltak.
A hirtelen nagy dicsőség, melybe
Torello csöppent, némiképpen kiverte fejéből
Lombardia minden emlékét, különösképpen,
mivel szentül reménykedett, hogy
levele már bizonyára nagybátyjának kezébe
jutott. A táborban, vagyis a keresztények seregében ama
napon, melyen Szaladin fogságába estek, meghalt és eltemettetett
bizonyos jelentéktelen provence-i lovag, kinek neve volt Torello di
Dignes; mivel pedig Torello d’Istria nemessége miatt mind az
egész seregben ismeretes volt, mind ki hallotta, hogy Torello meghalt,
az istriai, nem pedig a dignes-i Torellóra gondolt; s midőn nyomban
utána rájuk szakadt a fogság, nem volt módjuk
meggyőződni afelől, hogy tévedtek; miért is az
itáliabéliek számosan eme hírrel tértek haza,
s közöttük akadtak oly vakmerők, kik nem átallották mondani, hogy
látták őt holtan, s ott voltak a temetésén.
Midőn felesége s atyjafiai meghallották a hírt,
bizony mérhetetlen és kimondhatatlan fájdalmat okozott
nékik s nem csupán nékik, hanem mindenkinek, aki ismerte. Vége-hossza nem
volna elmondani, mily nagy s mily
keserves volt feleségének fájdalma és
szomorúsága és sírása; minekutána
tehát hónapokon által szüntelen gyötrelemben
emésztette magát, fájdalma
csillapodni kezdett, s mivel akkor
fölöttébb előkelő lombardiai férfiak
feleségül kívánták, bátyjai és egyéb atyjafiai nógatni
kezdték, hogy
újból férjhez menjen. És bár keserves
zokogás közben többször is megtagadta ezt, végezetül
kényszerűségből meg kellett tennie atyjafiai
akaratát, de feltétel
gyanánt szabta: mindaddig ne köteleztessék arra, hogy
férjéhez költözzön, mígnem betelik az idő, melyet Torellónak ígért.
Miközben Paviában
ekképpen folytak az asszonynak dolgai, és már csak nyolc nap hiányzott ama
megszabott naphoz, melyen
férjhez mennie kellett, történt, hogy Torello Alexandriában
valamely napon megpillantott egy embert, kit
annak idején látott a genovai követekkel a Genovába
induló gályára szállani; miért is
szólította azt s megkérdezte, milyen volt útjok, s
mikor érkeztek Genovába. Az pedig felelt imigyen:
- Uram,
istentelen útja volt a gályának, miként Krétában hallottam, hol partra szálltam; mivel, mikor már közel járt
Szicíliához, veszedelmes
északi szél támadt, mely
Berberország zátonyaira vetette, úgyhogy senki nem menekült meg, s a többiek között két testvérem is
odaveszett.
Torello hitelt adott emez ember szavainak, aminthogy valóban
színigazak voltak, s miközben eszébe jutott, hogy kevés napok
múltán lejár amaz idő, melyet feleségének szabott és meggondolta, hogy bizonyára semmit nem tudnak
Paviában az ő állapotja felől; bizonyosra vette, hogy felesége már
újból férjhez ment; miért is nagy fájdalom
lepte meg, hogy enni sem tudott, hanem ágyba feküdt, s halálra szánta
magát. Midőn pedig Szaladin ennek hírét vette, mivel fölöttébb
szerette őt, meglátogatta, s
hosszas kérés-könyörgés után kifaggatta
fájdalmának és nyavalyájának oka felől, meg is pirongatta, hogy miért nem mondotta meg már előbb
néki, annak utána pedig
kérte, hogy nyugodjék
meg, bizonykodván, hogy ha megnyugszik, ő úgy
intézi, hogy a megszabott napra ott lesz Paviában, s meg is
mondotta néki a módját. Torello hitelt adott Szaladin
szavainak, s mivel már több ízben hallotta, hogy az ilyesmi lehetséges, és már nemegyszer meg is
történt, megvigasztalódott
és kezdette sürgetni Szaladint,
hogy hamarosan intézze e dolgot. Parancsolta tehát Szaladin
egyik varázslómesterének, kinek tudományával már máskor
próbát tett, hogy ejtse
módját, miképpen
Torellót ágyban egy éjszaka alatt
átszállítsa Paviába; mire a
varázslómester felelte néki, hogy meglesz, de bizony
maga javáért el kell őt altatnia. Szaladin tehát, minekutána ezt elrendezte,
visszatért Torellóhoz és látta, miképpen az
erősen feltette magában, hogy mindenáron Paviában
lesz a megszabott időre, ha ugyan lehet; ha pedig nem lehet, inkább
meghal; miért is szólott hozzá ekképpen:
- Torello uram. Isten látja lelkemet,
nem tudlak semmiképpen feddeni azért, hogy oly forrón
szereted feleségedet, és oly igen félsz, hogy
másé leszen; mivel minden asszonyok között, kiket
életemben láttam, ő az, kinek erkölcse,
viselkedése, jelessége, nem is szólván
szépségéről, mely mulandó virág,
vélekedésem szerint a legnagyobb dicséretet és
megbecsülést érdemli. Fölöttébb kedves
lett volna nékem, hogy ha már a sors ide vetett téged,
amaz idő alatt, melyet nékem és néked még
élnünk adatik, országomnak
kormányzásában mindketten fejedelmek módjára
éltünk volna egyenlő hatalommal; és ha már
úgy esett, hogy Isten nem adta meg nékem, mivel fejedbe vetted,
hogy vagy meghalsz, vagy megszabott
időben Paviában leszel, kimondhatatlanul
kívántam volna legalább idejében tudni ezt, hogy ama tisztességgel, ama pompával és ama
kísérettel küldhettelek volna haza, mely virtusodért megillet; mivel azonban ez sem adatott meg
nékem, te pedig mindenképpen szeretnél nyomban ott lenni, tőlem telhetőleg eljuttatlak
oda, olyképpen, mint mondottam.
Felelte erre Torello:
- Felséges uram, szavaid nélkül is
bőségesen megbizonyítottad cselekedetekkel irányomban
való jóindulatodat, melyet
ily nagy mértékben soha meg nem érdemeltem; abban pedig,
mit mondottál, még ha
nem is mondottad volna, életre-halálra, vakon bizakodom; de minekutána
ekképpen határoztam, kérlek, hogy azt, mit megígértél nékem, tüstént tedd meg, mivel holnap vagyon az utolsó
nap, melyen hazavárnak.
Szaladin felelte, hogy minden bizonnyal
megteszi; és másnap Szaladin,
ama szándokkal, hogy a
következő éjszakán hazaküldi őt, az egyik nagy teremben
gyönyörű és dús ágyat vetett
derékaljakból, melyek
az ő szokások szerint csupa bársonyból és
aranyszövetekből készültek, és teríttetett rája roppant
gyöngyszemekkel és kincset érő
drágakövekkel tekergősen hímzett takarót, melyet
annak utána itthon mérhetetlen vagyont érőnek
becsültek, végezetül pedig két fejpárnát,
minők e pompás ágyhoz illettek. És ezt elvégezvén
parancsolta, hogy Torellót, ki már talpra állott,
öltöztessék szaracén ruhába, melynél
drágábbat és gyönyörűbbet még senki
a világon nem látott, fejére pedig ottani szokás
szerint csavarják egyik leghosszabb turbánját. Mivel pedig
az idő már későre járt, Szaladin számos
fő nemeseivel ama szobába ment, melyben Torello volt, és
melléje ülvén szinte sírva ekképpen fogott
szóba:
- Torello uram, közeledik az
óra, melyben el kell válnom tőled; mivel pedig nem
kísérhetlek el, s kíséretet sem adhatok
melléd, mert azon az úton, melyet megtenned kell, nincs
mód reá: itt a szobában kell búcsút vennem
tőled, s most éppen ennek miatta jöttem. Miért is
minekelőtte Istenek ajánllak, a közöttünk
való szeretetre és barátságra kérlek, ne
feledkezzél meg rólam; s ha lehet, minekelőtte még
időnk lejár, és te rendbe hoztad Lombardiában
ügyes-bajos dolgaidat, legalább még egyszer jöjj el
látogatásomra, hogy akkor a viszontlátásodon
érzett örömömben pótolhassam ama
mulasztást, melyet most sietséged miatt elkövetni
kénytelen vagyok; s addig is, mígnem ez megtörténik,
ne terheltessél leveleiddel fölkeresni, és kérj
tőlem bármit, amit akarsz, mivel néked bizonnyal
szívesebben megadom, mint akárki másnak a föld
kerekségén.
Torello nem bírta könnyeit
visszafojtani, s mivel a zokogás fojtogatta, csak kevés
szóval felelte, hogy soha-soha ki nem vész
emlékezetéből sok jótéteménye és
nemessége, és hogy mind élete fogytáig bizonnyal
készen áll minden parancsára. Miért is Szaladin
gyöngéden megölelte és megcsókolta, és
sűrű könnyhullajtás közben mondotta néki: -
Isten vezéreljen.
És kiment a szobából,
s annak utána mind a többi fő emberek is rendre
búcsút vettek tőle, és Szaladinnal ama terembe
mentek, melyben az ágyat felállíttatta. Mivel pedig az
idő már későre járt, és a
varázslómester már várakozott, és
sürgette, hogy dolgát
végezhesse, belépett valamely orvos bizonyos itallal, s megitatta
Torellóval, mondván, hogy erősítő gyanánt
adja néki; és nem sok időbe telt, s elaludt tőle.
Ekként álmában
Szaladin parancsára feltették a gyönyörű
ágyra, melyre a szultán nagy és ékes és
sokat érő koszorút helyezett és olyan jelet tett
rá, melyből később nyilván
megértették, hogy ezt Szaladin Torello feleségének
küldi. Annak utána ujjára húzott Torellónak
egy gyűrűt, melybe karbunkulus volt foglalva, mely úgy
ragyogott, mint égő fáklya, s oly nagy kincset ért,
hogy szinte megmérni sem lehetett volna. Akkor oldalára kardot
köttetett, melynek
ékességeit bizony nem egykönnyen lehetett volna
felbecsülni; ezenfelül mellére gyöngyökkel meg
egyéb becses drágakövekkel kirakott csatot kapcsoltatott, melynek párját emberi
szem még nem látta; annak utána mindegyik oldala
felől spanyol vert aranyakkal teli két öblös arany
kupát helyeztetett, körös-körül
pedig gyöngysorokat, gyűrűket
és egyéb drágaságokat, melyeket vége-hossza nem volna felsorolni. És ennek
végeztével még egyszer megcsókolta Torellót, és mondotta a varázslómesternek, hogy végezze dolgát, mire Szaladin szeme
láttára az ágy Torellóval egyetemben azon nyomban
mindenestül eltűnt, Szaladin
pedig ott maradt fő nemes uraival, róla
beszélgetvén.
Torello, kérése szerint,
Paviában a San Pietro in Ciel d’Oro templomban ért
földet, mind a fent mondott
drágaságokkal és ékességekkel egyetemben, s még mindig aludt, midőn a hajnali harangszóra
a sekrestyés gyertyával kezében, belépett a templomba,
s pillantása nyomban a dús ágyra esett; és nem
csupán szeme-szája elállt, hanem szörnyen
megrémült, és
hanyatt-homlok visszaszaladt; mikor pedig az apátúr és a
barátok szaladni látták, elcsodálkoztak s megkérdezték, mi oka vagyon ennek. A
sekrestyés pedig megmondotta.
- Ejnye - szólott az
apátúr -, hiszen nem
vagy már gyermek, s nem is
most vagy először ebben a templomban, hogy szabad volna ilyképpen megrémülnöd!
Menjünk be csak, hadd lássuk,
micsoda mumus ijesztett rád.
Több gyertyát
gyújtottak tehát, s az
apátúr a barátokkal egyetemben belépvén a
templomba, megpillantotta a káprázatos
és dús ágyat, rajta
pedig a lovagot, ki még aludt;
s miközben riadtan és félénken
szemlélték a fejedelmi drágaságokat, és nem mertek közelebb
lépni, történt, hogy mivel amaz italnak ereje
szűnt, Torello felébredt, és nagyot sóhajtott. A
barátok ennek láttára s velök az apátúr
rémülten elrohantak, kiáltozván: „Uram,
segíts!” Torello kinyitotta szemét és
körültekintvén nyilván megismerte, hogy Szaladin ama
helyre juttatta, melyet kért, minek is igen megörvendezett;
tehát felült, s
apróra megszemlélte a holmit,
mely körülötte hevert,
és ámbátor már annak előtte megismerte
Szaladin bőkezűségét, most még nagyobbnak látta és még
inkább megismerte azt. Mindazonáltal nem mozdult
helyéből, s mikor
észrevette, hogy a
barátok elrohannak, kitalálta
okát, nevén szólította
az apáturat, s kérte, hogy ne féljen, mivel ő Torello, tulajdon unokaöccse. Az
apátúr ennek hallatára még inkább
megrémült, mivel
már számos hónapok óta holtnak tudta őt; de
kisvártatva az igaz bizonyságokra megnyugodván, mikor újra hallotta, hogy nevén
szólítják, a
szent kereszt jelét vetette magára, s odament az ágyhoz. Akkor szólott hozzá
Torello imigyen:
- Miért félsz, atyám? Istennek hála, élek, s a tengeren túlról tértem meg.
Az apátúr, bár Torellónak
hosszú volt a szakálla, s
arab a ruházata, mégis
hamar idő alatt megismerte, s
egészen felbátorodván megfogta kezét, és szólott
ekképpen:
- Fiacskám, Isten hozott.
Annak utána pedig folytatta:
- Nem szabad csodálkoznod
rettegésünkön, mivelhogy
e városban nincsen ember, ki
ne hinné szentül, hogy
meghaltál; s mi több, megmondhatom, hogy feleséged, madonna Adalieta, megtört
atyjafiainak kéréseitől és
fenyegetéseitől, s
bár akaratja ellen, újból
férjhez megyen, s a mai napon
költözik új férjéhez, és előkészítették már a
menyegzőt s az ünnepséget s mi véle jár.
Torello felkelt a dús
ágyról, s
kimondhatatlan örömmel üdvözölvén az
apáturat meg a barátokat, valamennyit
kérte, hogy
hazatéréséről senkinek ne szóljanak,
mígnem valamely ügyét elintézi. Ennek utána
biztos helyen rejtették a fejedelmi drágaságokat, ő pedig elmesélte az
apátúrnak, mi minden
esett véle mind a mai napiglan. Az apátúr örvendezett
szerencséjén, s
véle együtt hálát adott Istennek. Annak utána
kérdezte Torello az apáturat, hogy kicsoda
feleségének új férje, az apátúr pedig
megmondotta néki. Akkor szólott Torello:
- Minekelőtte híre megyen
hazatérésemnek, látni kívánom,
miképpen viselkedik feleségem ím ez menyegzőn, miért is, ámbátor nem szoktak egyházi emberek
efféle lakodalmakra eljárni, kívánom:
intézzétek úgy a kedvemért, hogy elmenjünk oda.
Az apátúr szívesen
beleegyezett, és midőn a nap felvirradt, elküldött az
új férjhez, üzenvén, hogy egyik barátjával
szeretne elmenni menyegzőjére: mire a nemes úr felelte, hogy igen szívesen látja.
Tehát midőn az ebédnek ideje elérkezett, Torello ama ruhában, mely rajta
volt, az apátúrral együtt elment az új férjnek
házába, hol mindenki álmélkodott, ki csak
látta, de senki meg nem ismerte, és az apátúr
mindenkinek mondotta, hogy ez bizony szaracén úr, kit a
szultán Franciaország királyához küldött
követségbe. Torellót tehát asztalhoz
ültették, éppen
szembe feleségével, kit is ő kimondhatatlan
gyönyörűséggel szemlélt, és úgy
vette észre, hogy a menyegző sehogyan sincs ínyére.
Hasonlatosképpen az asszony is néha-néha
rápillantott, nem mintha megismerte volna, hiszen hosszú
szakálla és furcsa öltözete és ama biztos
meggyőződése miatt, hogy férje meghalt, ilyesmi meg
sem fordulhatott fejében. Midőn azonban Torello úgy
vélte, hogy itt az idő próbát tenni, ha
felesége emlékezik-e rá, kezébe vette a gyűrűt,
melyet távozása napján az asszony
ajándékozott néki, szólította a fiút, ki őt kiszolgálta és
mondotta néki:
- Mondd meg nevemben az új
asszonynak: országomban az a szokás, hogy midőn valamely idegen a magadfajta újasszonynak
lakodalmán ebédel, miként én itten, annak
jeléül, hogy az asszony
szívesen látja őt lakodalmán, a serleget,
melyből iszik, borral tele odaküldi a vendégnek, s
minekutána az idegen ivott belőle, amennyi neki jólesik, újra befödi a serleget,
az asszony pedig kiissza a maradék bort.
A fiú általadta az
üzenetet a hölgynek, ki illedelmes és okos asszony
lévén, abban a hiszemben, hogy ez valamely csoda nagy úr,
megmutatni kívánta néki, mely igen szívesen látja;
parancsolta tehát, hogy mossák meg a nagy aranyserleget, mely
előtte volt, és töltsék meg borral, s vigyék oda
a nemes úrnak; és azok ekképpen cselekedtek. Torello
szájába vette az asszonynak gyűrűjét, és
úgy intézte, hogy ivás közben beleejtette a serlegbe,
mit senki nem vett észre; és kevés bort hagyván a
serlegben, azt újra befödte, s visszaküldötte az
asszonynak. Ki is átvette, s hogy a vendégnek
szokását teljesítse, leemelte födelét,
szájához vette, s meglátta a gyűrűt, s
kicsinyég némán reámeresztette szemét;
és megismervén, hogy ez ama gyűrű, melyet
búcsúzáskor urának, Torellónak adott,
kiemelte, erősen szemügyre vette azt, kit idegennek gondolt,
és most megismervén, mint ki eszét vesztette, feldöntötte az asztalt, mely előtte volt, s kiáltott imigyen:
- Ez az én uram, ez valóban
Torello.
És odaszaladt az asztalnak ama
feléhez, melynél ura ült, s nem törődvén
ruháival, sem azzal, mi az asztalon volt, áthajolt azon,
amennyire csak tudott, szorosan megölelte férjét, s
akármit mondottak vagy tettek a többiek, nem tudták
tőle elválasztani; mígnem Torello mondotta néki, hogy
emberelje meg magát, mivel leszen még elegendő ideje őt
ölelnie. Akkor végre az asszony fölegyenesedett; és
ámbár a lakodalom már füstbe ment,
másfelől a vidámság meggyarapodott, hogy
visszanyertek ily derék lovagot, kinek kérésére
most mindenki elhallgatott; miért is Torello elutazásának
napjától fogva mind a mai napig rendre mindent elmondott
nékik, mi véle történt, szavait azzal
végezvén, hogy a nemes úr, ki abban a hiszemben, hogy
ő halott, feleségét feleségül
választotta, ne vegye zokon, ha most visszaveszi, mivelhogy
életben vagyon. Az új férj, ámbár
némiképpen röstelkedett, mégis szívesen
és baráti módon felelte, hogy azzal, mi az
övé, hatalmában
vagyon olyképpen cselekedni, amint kedve tartja. Az asszony pedig
visszaadta az új férjnek a gyűrűt és a
koszorút, melyet tőle kapott; ujjára húzta azt, melyet a serlegből kivett, s hasonlatosképpen föltette
a koszorút, melyet a
szultán küldött; és távozván ama
házból, melyben voltak, mind az egész
násznéppel egyetemben általmentek Torello
házába; és ottan mind vigasztalan barátai és
atyjafiai s mind a polgárok, kik
úgy tekintettek rá, mint
valamely csodára, hosszú
és vidám mulatozásban megvigasztalódtak.
Torello, minekutána drágaságainak némely
részét annak ajándékozta, ki a lakodalom költségeit viselte, meg az apátúrnak,
meg másoknak, számos
hírvivővel megjelentette Szaladinnak, hogy szerencsésen hazájába ért, s örökre
barátjának és szolgájának tekinti
magát; annak utána pedig számos esztendőkön
által élt derék feleségével, még inkább
gyakorolván a szíves vendéglátást, mint annak előtte. Ez volt
tehát vége Torello és imádott felesége
gyötrelmeinek és jutalma nyájas és szíves
vendéglátásuknak. Sokan minden erejöket megfeszítik, hogy ezt cselekedjék, s bár van miből, oly rosszul értik a
módját, hogy előbb
nagyobb árat vesznek érte, mint
amennyit az egész megér; miért is ha nem nyernek
érette jutalmat, sem
nékik, sem másoknak nem
szabad rajta csodálkozniuk.
|