TIZEDIK NOVELLA

Saluzzo őrgrófja, kit belső emberei kéréseikkel zaklatnak, hogy megházasodjék,
mégis maga feje szerint választ feleséget, elveszi egyik parasztnak a leányát,
kitől két gyermeke születik, s ezeket állítólag megöleti. Annak utána ürügyül veti,
hogy megbánta házasságát, és azzal a szesszel, hogy mást vesz feleségül,
hazahozatja tulajdon leányát, mintha az volna új felesége,
maga feleségét pedig egy szál ingben kiűzi házából; de látván,
hogy az asszony mindent békességgel tűr, meggyarapodik iránta való szerelme,
visszahívja házába, megmutatja néki felnövekedett gyermekeit,
s őrgrófné gyanánt tiszteli, és tiszteletet szerez néki

Minekutána a Király bevégezte hosszú novelláját, mely szemlátomást fölöttébb tetszett mindenkinek, szólott Dioneo mosolyogva:

- Amaz atyafi, ki leste-várta, hogy a következő éjszakán lekonyítsa a kísértetnek ágaskodó farkát, két garast nem adott volna mind amaz dicséretekért, melyekkel Torellót elhalmoztátok.

Annak utána pedig tudván, hogy már csak ő egymaga tartozik novellát mondani, ekképpen fogott szóba:

- Nyájas hölgyeim, úgy veszem észre, hogy e mai nap mind a királyoknak és szultánoknak és efféle nagy uraknak volt szentelve; miért is, hogy túlságosan messzire ne essem tőletek, elmesélni kívánom valamely őrgrófnak nem holmi nagylelkű cselekedetét, hanem inkább oktalan durvaságát, ámbátor jó véget ért. De senkinek nem tanácsolnám, hogy ebben példáját kövesse, mivel igazán nem érdemelte meg, hogy ebből rája valami jó háramlott.

Nagy ideje már a Saluzzo őrgrófok családjának feje Gualtieri nevezetű ifjú volt, ki mivel sem felesége, sem gyermeke nem volt, minden idejét madarászásban és vadászásban töltötte, és meg sem fordult fejében, hogy megházasodjék avagy gyermekei legyenek, miért is meg­érdemelte a nagy bölcs nevezetet. Mindazonáltal ez sehogy sem volt ínyökre belső embereinek, miért is gyakorta kérlelték, hogy megházasodjék, nehogy magva szakadjon, ők pedig uratlan marad­janak; kínálkoztak is, hogy keresnek néki oly atyától és anyától származó s oly jeles hajadont, kiben jó reménysége lehet, s ki bizonyára nagy megelégedésére leszen. Kiknek is Gualtieri felelt ekképpen:

- Barátaim, olyasmire ösztökéltek, mit erősen feltett szándokom volt soha meg nem cselekedni, meggondolván, mely nehéz dolog találni olyan leányt, kinek erkölcsei igazán kedvem szerint valók, s mely nagy bőségben vannak a másfajták, s mely kemény élete vagyon annak, ki hozzája nem illő asszonyba botlik. És ostobaság azt hinni, mit ti mondotok, hogy a leányok atyjok és anyjok erkölcseiről megismerszenek, miként ti bizonykodtok, hogy olyant szereztek nékem, ki megnyeri tetszésemet; mivelhogy nem tudom, miből ismerhetnétek meg atyjoknak és anyjoknak titkait; ámbátor még ha ismeritek is, a leányok gyakorta elütnek atyjoktól és anyjoktól. De mivel mindenáron szeretnének engemet eme bilincsekbe láncolni, hát nem bánom; hogy pedig ne legyen okom panaszkodni másra, mint enmagamra, hahogy rossz vége leszen a dolognak, magam akarom kikeresni ama leányt, de mondom néktek, hogy akárkit veszek is, ha nem tisztelitek úrasszonyotok gyanánt, magatok bőrén tanuljátok meg, mely kemény dolog kedvem ellenére megházasodnom csak azért, mert ti kéritek.

A nemes urak felelték, hogy szívesen megteszik, csak szánja rá magát a házasodásra. Gualtieri már jó darab ideje kedvét lelte bizonyos szegény leányzóban, ki kastélyától nem messzire, valamely faluban lakott, s mivel szépségén is megakadt a szeme, úgy vélte, hogy ezzel igen boldog lehetne élete; miért is nem sokat keresgélt tovább, hanem feltette magában, hogy ezt veszi feleségül; elhívatta tehát atyját, ki földhözragadt szegény ember volt, s megegyezett véle, hogy leányát feleségül veszi. Ennek végeztével Gualtieri egybehívatta mind környékbeli barátait, és szólott hozzájok ekképpen:

- Barátaim, kívántátok s kívánjátok, hogy rászánjam magam a házasodásra; hát én rá is szántam magamat, nem mintha nagyon vágyakoznám feleségre, hanem inkább, hogy ked­vetekre tegyek. Tudjátok, mit ígértetek nékem, vagyis hogy szívesen fogadjátok és úrasszo­nyotok gyanánt tisztelitek, akárkit veszek is feleségül; most itt az idő, mikor beváltani kívánom nektek tett ígéretemet, s azt akarom, hogy ti is beváltsátok a tiéteket. Itt a közelben valamely szívem szerint való leányra akadtam, kit szándokom feleségül venni, s kevés napok múltán idehozni házamba; annak okáért úgy intézzétek, hogy a menyegzői ünnep szép legyen, és nagy tisztességgel fogadjátok őt, hogy elmondhassam: megelégedésemre beváltottátok, mit ígér­tetek, miként ti is elmondhatjátok az én ígéretemről.

A derék urak boldogan felelték, hogy ez kedvök szerint vagyon, s akárki lészen is az, úrasszonyuk gyanánt fogják tisztelni. Ennek utána valamennyien munkához láttak, hogy az ünnepség szép és vidám legyen, és Gualtieri hasonlatosképpen cselekedett. Maga is pompás és szép menyegzőre tett készületeket, s meghívta számos barátját és atyjafiát és fő nemes urakat és másokat a környékből; ezenfelül pedig parancsára szabtak és varrtak számos gyönyörű és ékes ruhát egy leánynak termete szerint, már amilyennek ama leány növését gondolta, kit feleségül venni szándékozott; és ezenfelül készített néki öveket és gyűrűket és gyönyörű ékes koszorút és mindent, mire új asszonynak szüksége vagyon. Midőn pedig a menyegzőnek megszabott napja elérkezett, reggel nyolc óra tájt lóra szállott Gualtieri s mind a többiek, kik udvarlására egybegyülekeztek; s minekutána rendeletet adott mindenben, mi szükséges, szólott ekképpen:

- Urak, ideje vagyon, hogy elmenjünk jegyesemért.

És útnak indulván mind egész társaságával, megérkeztek a kicsiny faluba, és odaérvén a leány atyjának házához, ottan lelték a leányt, amint éppen nagy sebbel-lobbal vizet hozott a kútról, hogy annak utána a többi asszonyokkal elmenjen megnézni Gualtieri jegyesét; amint tehát Gualtieri megpillantotta őt, nevén szólította mondván: „Griselda”, és megkérdezte, hol időzik atyja; mire a leány szemérmetesen felelte:

- Uram, bent vagyon a házban.

Akkor Gualtieri leszállott lováról, s parancsolta a többieknek, hogy várakozzanak, maga pedig bement a szegényes házba, hol is lelte a leánynak atyját, kinek neve volt Giannucolo, és mondotta néki:

- Azért jöttem, hogy feleségül vegyem Griseldát, de elsőben szeretnék megkérdezni tőle egyet s mást füled hallatára.

És akkor megkérdezte a leányt, hogy ha feleségül veszi, vajon igyekezni fog-e mindenkoron kedvében járni és semmin meg nem háborodni, mit ő mond vagy cselekszik, és vajon engedelmes leszen-e és sok más effélét, mikre a leány sorjában igent mondott. Akkor Gualtieri kezén fogta a leányt, kivezette, s parancsolta, hogy mind egész kíséretének, mind a többi bámészkodónak szeme láttára meztelenre vetkőztessék, s odahozatta ama ruhát, melyet számára készíttetett, és nyomban felöltöztette, sarukat adatott reá, és borzas fejére azonmód feltétette a koszorút; annak utána pedig, midőn eme dolgon mind valamennyien álmélkodtak, szólott imigyen:

- Urak, ez az, kit feleségemül akarok, ha ugyan ő akar engemet férje gyanánt.

És akkor a leányhoz fordulván, ki földre sütött szemmel, zavarodottan és szégyellősen ottan állott, kérdezte tőle:

- Griselda, akarsz-e engemet férjedül?

Kinek a leány felelt ekképpen:

- Igen, uram.

Akkor szólott Gualtieri:

- Én pedig akarlak feleségemül.

És mind valamennyiök szeme láttára eljegyezte, és akkor paripára ültette, és nagy tisztes kísérettel házába vezette. Ottan pompás és nagy lakodalmat és oly ünnepséget csapott, mintha legalábbis Franciaország királyának leányát vette volna feleségül. És akkor nyilván megtetszett, hogy az új asszony ruháival együtt más lelket és más szokásokat is váltott. Miként fentebb mondatott, termete és arca gyönyörű volt, és szépségéhez méltó módon oly kedves, oly nyájas és oly előkelő lett, mintha nem is Giannucolo leánya s birkák pásztora lett volna annak előtte, hanem valamely nemes úrasszony; ezzel pedig csodálatba ejtett mindenkit, ki annak előtte ismerte őt.

Ezenfelül oly engedelmes volt férje iránt s oly hajlandó minden szolgálatra, hogy az a világ legboldogabb és leginkább megelégedett emberének érezte magát; hasonlóképpen férjének alattvalóihoz is oly kegyes és jóságos volt, hogy mind egy szálig jobban szerették a tulajdon életöknél, és készséges hajlandósággal tisztelték és imádkoztak javáért és szerencséjéért és felmagasztaltatásáért; s holott annak előtte azt mondották, hogy Gualtieri oktalanul csele­kedett, mikor őt feleségül vette, most bizonykodtak, hogy ő a világ legbölcsebb és legnagyobb elméjű férfia; mivelhogy rajta kívül senki más meg nem ismerte volna a szegényes ruha és a paraszti külső alatt e leánynak nagyságos virtusát. És egy szó, mint száz, olyképpen viselkedett, hogy nem csupán maga őrgrófságában, hanem kevés idő múltán mindenfelé csak az ő jelességéről és illendő élete módjáról beszéltek, s mind az ellenkezőjére fordult, mit férje ellen szólottak, midőn őt feleségül vette. És nem volt még nagy ideje Gualtieri felesége, midőn áldott állapotba jutott, és mikor ideje eljött, leánygyermeket szült, kinek Gualtieri igen megörült.

De kevés idő múltán fura gondolat támadt elméjében, tudniillik, hogy hosszú tapasztalatával és kemény gyötrelmekkel próbára veti feleségének béketűrését; és mindenekelőtt szavakkal sértegette, és felháborodást színlelvén mondotta, hogy belső emberei semmiképpen nincsenek véle megelégedve alacsony származása miatt, különösképpen mióta látják, hogy gyermekei születnek; és hogy igen elbúsultak a leányka miatt, ki mostan született, és egyebet sem tesznek, csak zúgolódnak. Az asszonynak, mikor e szavakat hallotta, arca sem rebbent, jó szándokát sem változtatta semmiben, hanem szólott:

- Uram, cselekedd vélem azt, mi vélekedésed szerint leginkább tisztességedre és megnyug­vásodra vagyon, mivel én mindenben megnyugszom, jól tudván, hogy csekélyebb vagyok nálatok, és nem vagyok méltó ama tisztességre, melyet kegyességedben nékem juttattál.

Gualtieri fölöttébb megörvendezett ím ez feleleten, megismervén, hogy felesége nem biza­kodott el ama tisztesség miatt, melyben ő és a többiek részesítették. Kevés idővel annak utána, hogy szavakkal úgy-ahogy értésére adta feleségének, miképpen alattvalói nem szívelik ama leányt, ki mostan született, kioktatta egyik szolgáját, s elküldötte az asszonyhoz; ez tehát keserves ábrázattal szólott hozzá ekképpen:

- Madonna, ha kedves az életem, meg kell cselekednem, mit uram parancsolt. Ő pedig parancsolta, hogy fogjam kisded leányodat és...

Ezzel elhallgatott. Az asszony, mikor hallotta e szavakat és látta a szolgának arcát, és meghányta-vetette magában az üzenetet, megértette, miképpen annak parancsa vagyon, hogy gyermekét meggyilkolja; miért is azon nyomban kivette a csecsemőt a bölcsőből és megcsókolta és megáldotta, és ámbátor szörnyű fájdalmat érzett szívében, szeme sem rebbent, hanem a szolgának karjaiba adta, és szólott imigyen:

- Íme, fogjad: cselekedd hűségesen, mit urad és uram néked parancsolt; de ne hagyd valahol olyképpen, hogy vadállatok s madarak felfalják, ha ugyan urad nem ekként parancsolta.

A szolga fogta a gyermeket, és Gualtierinek megjelentvén, mit mondott felesége, annak szeme-szája elállt az asszony állhatatosságán; akkor a szolgát a gyermekkel elküldötte Bolognába valamely nénjéhez, kérvén, hogy szöges gonddal ápolja és nevelje, de soha ne mondja meg, kinek leánya. Annak utána történt, hogy az asszony újfent áldott állapotba jutott, és a kellő időben fiúgyermeket szült, kinek is Gualtieri módfelett megörvendezett. De nem érte be azzal, mit már cselekedett, hanem még nagyobb gyötrelmekkel sebezte az asszonyt és felháborodást színlelvén mondotta néki egy napon:

- Asszony, mióta e fiúgyermeket világra hoztad, semmiképpen nem tudok megférni embere­immel, oly keservesen panaszkodnak, hogy utánam Giannucolo unokája legyen urok; miért is ha nem akarom, hogy országomból elűzzenek, úgy vélem, hasonlatosképpen kell cseleked­nem, mint első ízben cselekedtem, s végezetül el kell válnom tőled, és más feleséget vennem.

Az asszony béketűrő szívvel hallgatta, és csupán ennyit felelt:

- Uram, legyen gondod, hogy megnyugodjál és cselekedj kedved szerint; velem pedig ugyan semmit ne törődj, mivelhogy nékem semmi nem kedves, ha nem látom, hogy néked kedvedre vagyon.

Kevés napok múltán Gualtieri ugyanazon módon, miként a leányáért küldött, elküldött fiáért, és hasonlatosképpen úgy tett, mintha megölette volna, de miként leányát, ezt is Bolognába küldötte, hogy gondozzák; az asszony pedig ennek miatta sem mutatott más arcot, sem más szavakat nem mondott, mint mikor leányát elvitték; Gualtieri fölöttébb álmélkodott ezen, és magában bizonykodott, hogy feleségén kívül más asszony nem tudott volna ekképpen cselekedni; és ha nem látta volna, hogyan dédelgette gyermekeit, míg módja volt benne, azt hitte volna, hogy nemtörődömséggel cselekszik ekképpen, holott mostan megismerte, hogy okos asszony módjára cselekedett. Alattvalói, abban a hiszemben, hogy megölette gyermekeit, keményen megrótták, és kegyetlen embernek bélyegezték, feleségén pedig kimondhatatlanul szánakoztak; ki is az asszonyoknak, kik megölt gyermekei miatt véle keseregtek, csak annyit mondott, hogy ő mindenben megnyugszik, mi annak akaratja, ki a gyermekeket nemzette.

De minekutána a leányka születése óta számos esztendők elmúltak, Gualtieri elérkezettnek vélte az időt, hogy utolsó próbára vesse az asszonynak béketűrését; miért is emberei közül többeknek mondotta, hogy semmiképpen nem tűrheti tovább maga mellett Griseldát felesé­geképpen, és mostan megismeri, mely oktalan és ifjonti elmével cselekedett, midőn feleségül vette: annak okáért szándokában vagyon engedelmet nyerni a pápától, hogy Griseldát elhagyja, s más feleséget vehessen; miért is számos derék úr keményen megfeddette. Erre pedig csupán annyit felelt, hogy ennek így kell történnie. Mikor az asszony eme dolgoknak hírét vette, s érezte, miképpen biztosra veheti, hogy vissza kell térnie atyjának házába, és talán ismét birkákat őriznie, miként annak idején, s látnia, hogy más asszonyé legyen az a férfi, kit annyira szeretett, keservesen megszomorodott magában; mindazonáltal miként a sorsnak egyéb igaz­ságtalanságait béketűréssel viselte, akként állhatatos lélekkel föltette magában, hogy ezt is el kell viselnie. Nem sok idő múltán Gualtieri hamis levelet küldetett magának Rómából, s elhitette alattvalóival, hogy a pápa eme levélben engedelmet adott néki Griseldát elhagynia s más feleséget vennie. Miért is maga elé hívatta az asszonyt, és sokaknak füle hallatára szólott hozzá ekképpen:

- Asszony, a pápától nyert engedelemmel elhagyhatlak téged, s más feleséget vehetek; mivel pedig őseim főnemes emberek voltak és urai eme tartománynak, holott a tieid mindig parasztok voltak, elvégeztem, hogy többé nem leszel a feleségem, hanem visszatérsz Giannucolo házába ama hozománnyal, melyet házamba magaddal hoztál, én pedig annak utána más feleséget hozok ide, ki illendő hozzám, s kit már kiválasztottam.

Eme szavak hallatára felesége, asszonyi erőt felülmúló keserves küszködéssel visszafojtotta könnyeit és felelte:

- Uram, mindig tudtam, hogy alacsony rangom semmiképpen nem illik a te nemességedhez; azért, hogy veled élhettem, hálás vagyok néked és Istennek, s ezt sohasem véltem avagy vettem engem illető ajándék , hanem csupán kölcsönképpen; néked úgy tetszik, hogy vissza­kívánod, nékem pedig bele kell nyugodnom, s bele is nyugszom, hogy visszaadjam; íme, itt a gyűrűd, mellyel eljegyeztél engem: vedd. Parancsolod nékem, hogy vigyem magammal hozo­mányomat, melyet idehoztam; hogy ezt megtegyem, nincs szükséged fizetőmesterre, nékem pedig erszényre, avagy teherhordó állatra, mivel nem felejtettem el, hogy mezítelenül vettél feleségül; ha pedig tisztes dolognak véled, hogy testemet, melyben a magad nemzette gyermekeket hordtam, mindenki meglássa, akkor meztelenül fogok elmenni, de kérlek szüzes­ségem jutalmaként, melyet idehoztam s nem viszek vissza, legalább engedd meg, hogy hozományomon felül egy szál inget elvihessek.

Gualtieri, ki leginkább sírni szeretett volna, mégis megkeményítette arcát, s felelt ekképpen:

- Hát vigyél magaddal egy inget.

Valahányan csak ott voltak, mind rimánkodtak, hogy legalább egy ruhát ajándékozzon néki, hogy azt, ki tizenhárom s talán több esztendőkön által felesége volt, ne lássák így, ily szégyellete­sen, egy szál ingben távozni házából de minden könyörgésök kárba veszett; miért is az asszony egy szál ingben és mezítláb és födetlen fejjel Istennek ajánlotta őket, s távozott a házból, s visszatért atyjához, miközben sírtak és zokogtak mind, kik csak látták. Giannucolo (mivel sohasem tudta elhinni, miképpen igaz lehet, hogy leányát Gualtieri megtartja felesége gyanánt, s napról napra várta eme véget) megőrizte leányának ruháit, melyeket levetkezett ama reggelen, midőn Gualtieri eljegyezte; tehát eléhozta azokat, az asszony pedig felöltötte, és nekilátott az alacsony munkának atyja házában, mint annak előtte, erős lélekkel viselvén a kegyetlen sorsnak dühös támadását. Gualtieri ennek végeztével füllentette híveinek, hogy egyik Panago grófnak leányát veszi feleségül; és nagy menyegzői készülődést rendezvén, üzent Griseldáért, hogy jöjjön; midőn pedig megérkezett, szólott hozzá ekképpen:

- Házamba hozom ama hölgyet, kit újonnan választottam, s megtisztelni kívánom őt, mikor ideérkezik; tudod, hogy nincsenek házamban asszonyok, kik feldíszíthetnék a szobákat s intéznének mindent, mi efféle ünnepséghez szükséges; annak okáért te, ki mindenki másnál jobban eligazodol e házban, hozz rendbe mindent kellőképpen, s hívjad meg ama hölgyeket, kiket jónak vélsz, és fogadd őket olyképpen, miként ha te volnál itt az úrasszony; annak utána pedig a lakodalom végeztével megint hazamehetsz.

Ámbátor minden szó egy egy késszúrás volt Griselda szívének, mivelhogy férje iránt való szerelméről nem tudott oly könnyen lemondani, mint jószerencséjéről, felelt mégis ekképpen:

- Uram, szívesen és készségesen megteszem.

És durva s parasztos rongyaiban belépvén ama házba, melyből kevéssel annak előtte egy szál ingben távozott, kezdte söpörni és rendbe tenni a szobákat, és kárpitokat és szőnyegeket terített a termekbe, tett-vett a konyhában, s mindenütt ott sürgött-forgott, mintha csak a háznak valamely utolsó cselédje lett volna; s mindaddig nem hagyta abba, mígnem mindent illendőképpen felékesített és rendbe tett. Ennek utána pedig Gualtieri nevében meghívta mind a környékbeli hölgyeket, és várta az ünnepséget; midőn pedig a menyegző napja elérkezett, ámbátor szegényes ruhában, de méltóságos lélekkel és viselkedéssel és vidám arccal fogadta ama hölgyeket, kik a menyegzőre jöttek. Gualtieri, ki gondosan neveltette gyermekeit Bolog­nában nénjénél, ki éppen valamely Panago grófnak felesége volt; midőn a leányka elérte tizenkettedik esztendejét, és oly gyönyörűséges volt, hogy párját ritkította, a fiú pedig hatesztendős lett, elküldött Bolognába atyjafiához, kérvén őt, ne terheltessék eljönnie leányával és fiával Saluzzóba és gondoskodni, hogy pompás és tisztes kíséretet hozzon magával, s egyúttal mondja mindenkinek, hogy a leányt feleségül hozza házába, de egyébként senkinek meg ne mondja, hogy kicsoda. A nemes úr az őrgróf meghagyása szerint útnak indult, s kevés napok múltán a leánnyal és annak öccsével, előkelő kísérettel, éppen ebéd idején megérkezett Saluzzóba, hol mind a lakosok és számosan a környékből egybegyülekez­tek, és várták Gualtieri menyasszonyát. Mikor tehát ezt a hölgyek fogadták, ő pedig belépett a terembe, hol az asztalok megterítve voltak, Griselda azon szegényesen, vidám arccal eléje lépett szólván:

- Isten hozott, úrasszonyom.

A hölgyeket (kik rimánkodva kérték Gualtierit, ámbátor hiába: úgy intézze a dolgot, hogy Griselda maradjon valamelyik szobában, vagy legalább adja kölcsön néki az egyik ruhát, mely annak előtte övé volt, hogy ne álljon ekként vendégeinek szeme elé) asztalhoz ültették, és kezdték felhordani a fogásokat. Mindeneknek szemei a leányon csüngtek, s mindenki mondotta, hogy Gualtieri jól járt a cserével; de mind a többiek között különösképpen Griselda dicsérte a leányt és kisöccsét. Gualtieri, ki úgy vélte, hogy most már annyit látott felesége béketűréséből, amennyit csak kívánt; látta, hogy a dolgoknak semminémű fordulása nem változtatta meg, és bizonyosra vette, hogy ez nem együgyűsége miatt történt, mivel jól ismerte okosságát, miért is elérkezettnek vélte az időt, hogy elvegye tőle mind a keserűséget, mit hiedelme szerint bátor viselkedése mögött rejtegetett. Tehát behívatta őt, s mind a többiek előtt mosolyogván ekképpen szólott hozzá:

- Hogyan tetszik néked jegyesünk?

- Uram - felelte Griselda -, nékem fölöttébb tetszik, és ha, miként hiszem, oly okos, amilyen szép, bizonyosra veszem, hogy véle a világ legboldogabb embere gyanánt fogsz élni; de minden erőmből kérlek, kíméld meg őt ama keserűségektől, melyekkel a másikat gyötörted, ki annak előtte feleséged volt; mivel alig hiszem, hogy el tudná viselni, hiszen egyfelől fiatalka még, másfelől kíméletben nevelték, holott a másik kisded gyermekkora óta szüntelen fárado­zásokban élte napjait.

Gualtieri látván, mely szentül hiszi az asszony, hogy ez a leány leszen a felesége, s mégsem mondott felőle jónál egyebet, maga mellé ültette őt és szólott:

- Griselda, ideje immár, hogy elvegyed hosszas béketűrésed jutalmát, s azok, kik engemet kegyetlennek és igaztalannak és bolondnak véltek, megismerjék, hogy azt, mit cselekedtem, bizonyos eleve meggondolt célból műveltem, megtanítani akarván tégedet, hogy jó feleség légy, őket pedig, hogy miképpen kell asszonyt venni és tartani; és akartam, hogy míg veled élnem kell, örökös nyugodalmat szerezzek magamnak; mivel pedig akkor, midőn házasodásra adtam fejemet, igen féltem, hogy eme nyugalmat nem nyerem meg, annak okáért gyötörtelek és kínoztalak ama módokon, melyeket ismersz, hogy próbára vesselek. Mivel pedig soha nem vettem észre, hogy akár szóban, akár cselekedetben kedvemet szegted volna, s mivel érzem, hogy megnyerem tőled ama boldogságot, melyre vágyakozom, szándokom néked egyszerre visszaadni mindazt, mit apránkint elvettem tőled, s nagy jóságommal meggyógyítani ama sebeket, melyeket rajtad ejtettem; miért is vidám lélekkel vedd e leányt, kit jegyesemnek vélsz és öccsét, miképpen magad és magam gyermekeit; ők azok, kikről te és mások nagy ideje azt hittétek, hogy kegyetlenül megölettem őket, én pedig férjed vagyok, ki mindenekfelett szeretlek, s úgy érzem: eldicsekedhetem, hogy nincs ember, ki oly boldog volna feleségében, mint jómagam.

És ekképpen szólván megölelte s megcsókolta őt, ki örömében sírt, s vele együtt fölkelt s odament leányukhoz, ki meghökkenten ült ott ennek hallatára, és gyöngéden megölelvén őt és öccsét, mind az asszony, mind a többiek, kik ottan voltak, megkönnyebbültek. A hölgyek nagy vidáman fölkeltek az asztaltól, Griseldával annak szobájába mentek, s mostan már jobb reménységgel kivetkeztették rongyaiból, s egyik előkelő ruhájába öltöztették, és visszavezet­ték a terembe úrasszonyuk gyanánt, ámbár rongyaiban is megtetszett rajta úri mivolta. És ottan Griselda boldog örömben dédelgette gyermekeit, s mindenki ujjongott a dolognak eme fordulatján, a vigasság és öröm pedig megsokszorozódott, és a mulatság számos napokon által tartott, s Gualtierit bölcs embernek mondották, ámbátor fölöttébb kegyetlennek és keménynek ítélték ama próbákért, melyekre feleségét vetette; de mindenekfelett bölcsnek ítélték Griseldát. Kevés napok múltán Panago grófja visszatért Bolognába, Gualtieri pedig kimentette Giannucolót a paraszti sorból, s ipa gyanánt nagy rangba helyezte, mind haláláig. Annak utána leányát előkelő emberhez adta feleségül, s ő maga hosszú és boldog életet élt Griseldával, kit minden erejéből tisztelt.

Ki mondhatna itt egyebet, mint azt, hogy a szegények házaiba is leszáll mennyekből az isteni lélek, éppen úgy, mint a gazdagok palotáiba, kik méltóbbak volnának disznók őrzésére, mint arra, hogy emberek urai legyenek? Ki tudta volna Griselda módjára nem csupán könnytelen, hanem vidám arccal viselni Gualtieri kegyetlen és újfajta próbatételeit? Ki talán meg is érdemelte volna, hogy oly asszonyra akadjon, ki midőn egy szál ingben kiverte házából, másnak adta volna oda cserzeni a bundácskáját, s ekképpen egy szál ingét ékes ruhára váltotta volna.

Dioneo novellája véget ért, és a hölgyek sokat beszéltek róla: ki ezt a részét fejtegette, ki amazt, egyik rosszallott benne valamit, másik dicsérte az asszonynak dolgát, midőn a Király ég felé emelvén arcát, s látván, hogy a nap már alacsonyan jár és estére hajol, azon mód ültében ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim, vélekedésem szerint tudjátok, hogy a halandók bölcsessége nem csupán abban vagyon, ha emlékezetökben tartják a múltnak dolgait vagy ismerik a jelenvalókat, hanem a legkiválóbb emberek a legnagyobb bölcsességnek ítélik amabból és emebből előre meglátni a jövendőt. Miként tudjátok, holnap lesz két hete, hogy eljöttünk Firenzéből, egészségünk és életünk megóvása céljából némi szórakozást keresnünk, s menekülnünk a búskomorság, a fájdalom és a szorongás elől, melyek városunkban e dögvészes idők kezdete óta lépten-nyomon szemünkbe tűnnek; ezt pedig vélekedésem szerint tisztességgel meg is cselekedtük; mivelhogy ámbár vidám és néha-néha talán gerjedelmekre ingerlő novellák mondattak itten, és szüntelenül bőségesen ettünk és ittunk, muzsikáltunk és táncoltunk, mi mind alkalmatos arra, hogy a gyenge lelkeket becstelen dolgokra ösztökélje, mégis, ha jól megfigyeltem, sem bennetek, sem magunkban nem vettem észre oly szót vagy cselekedetet, mely feddést érdemelne; sőt úgy veszem észre; itt állhatatos tisztességet, állhatatos egyetértést, állhatatos testvéries együttélést láttam és hallottam. Ez pedig bizony fölöttébb kedves nékem magatok s magam tisztességére és becsületére. Miért is, hogy a túlságosan hosszú megszokás miatt olyasmi ne támadjon közöttünk, mi kelletlenségünkre válhatik, s mivel mindegyikünknek része volt a maga napján amaz tisztességben, mely most rajtam vagyon, ha javallanátok, úgy vélném, illendő volna immár hazatérni oda, honnét eljöttünk. Ezenfelül, ha jól meggon­doljátok; társaságunk, melyről a környéken más társaságok is tudnak már, olyképpen meggyarapod­hatnék, hogy nem lenne abban többé semmi mulatságunk; annak okáért, ha tanácsomat javalljátok, megtartom a nékem adott koronát mind elutazásunkig, melyet holnapra tervezek; hahogy azonban másképpen határoztok, én már elvégeztem magamban, kinek fejére tegyem holnapra.

A hölgyek és az ifjak jól meghányták-vetették emez dolgot, de végezetül hasznosnak és tisztesnek ítélték a Király tanácsát, és elhatározták, hogy olyképpen cselekednek, miként javallotta; annak okáért a Király hívatta az udvarmestert, s meghányta-vetette vele a holnapi teendőket, és elbocsátván a társaságot mind a vacsora idejéig, felkelt ültéből. A hölgyek és az ifjak is felkeltek, és rendes szokásuk szerint ki egy, ki más szórakozásra adta magát. S midőn a vacsora ideje elérkezett, nagy jókedvben megvacsoráztak, utána pedig elkezdték az éneket, a muzsikát és a táncot; s miközben Lauretta vezette a táncot, parancsolta a Király Fiammettának, hogy dalt énekeljen, ki is bájosan énekelni kezdett, amint következik:

Ha szerelemmel féltés is ne járna,
Lehetne a világon
Nagy boldogságomnak valaha párja?

Ha vidám fiatalság
Szerelmesünk legfőbb vonzóerője,
Vagy bátorság, vitézség,
Hevesség s harciasság,
S ruhája is olyan, mint viselője,
Ha maga csupa készség,
Elmondhatom, ahhoz köt a reménység,
Kiben sűrítve látom
Mind e vonást, s nincs egyetlen hibája.

De mert tudván-tudom, hogy
Őbenne ezt más nők is látva-látják,
Egy rettegés a lelkem,
S szaggatnak szörnyű gondok:
Mi lesz velem, ha ők is megkívánják,
Kinek így rabja lettem?
S már örömömben megkeseredetten
Száll bús sóhajtozásom,
És sajgó szívvel gondolok reája.

Ha tudnám, oly hűséges
E dalia, mint amily büszke, bátor,
Féltés nem is kinozna.
De oly sok szemet érez
Magán - hány nő kínálkozik magától! -
Hogy félek, viszonozza!
Ez fáj, s kínomnak nincsen vége-hossza!
S inkább jöjjön halálom,
Semhogy őt látnom másnak hálójába!

Ezért hát, Istenemre,
Arra intek minden fehércselédet,
Erre ne vetemedjék!
Kacsintva, integetve,
Vagy folytatván vele csábos beszédet,
Megtenni ezt ne merjék,
Mert bizony mondom, elveszem a kedvét,
Ha bárhol megtalálom,
S bolondságát, amíg él, sírva bánja!

Amint Fiammetta bevégezte dalát, Dioneo, ki mellette állott, mosolyogván, nyomban megszólalt:

- Madonna, ha már ily nagy harag vagyon szívedben amaz férfi ellen, nagy szívességet cselekednél, ha megmondanád mind a hölgyeknek, vajon kicsoda, nehogy valamelyik nem tudván róla, elhódítsa tőled.

Ennek utána pedig még több dalt elénekeltek, s mivel már éjfélre járt az idő, a Király parancsára mind valamennyien nyugovóra tértek. S amint a nap felvirradt, felkeltek, s mivel az udvarmester már minden holmijokat előreküldötte, a Király bölcs vezetésével visszatértek Firenzébe. És a három ifjú búcsút vett a hét hölgytől a Santa Maria Novellában, honnét elindultak velök, s otthagyván őket, mindegyikök más szórakozást keresett; a hölgyek pedig, mikor az időt alkalmatosnak vélték, magok is megtértek otthonukba.

Végződik a Dekameron tizedik napja