Végezetül szól az íródeák

Nemes hölgyeim, kinek mulattatásokra ily nagy fáradságot vettem magamra, azt hiszem, Isten kegyelme segedelmével s vélekedésem szerint jámbor imádságaitokért, nem pedig magam érdeméért, hűségesen végben vittem azt, mit ím ez művemnek kezdetén ígértem; miért is mindenekelőtt Istennek, annak utána pedig nektek hálát mondok, s elpihentetem immár tollamat s fáradt kezemet. Minekelőtte azonban ezt megcselekedném, kevés szóval megfelelni szándékozom némely apróságokra, mint holmi néma kérdésekre, melyeket közületek valaki avagy más hozzám intézhetne (mivel szentül bizonyosra veszem, hogy ezeknek sem lehet semmi különös kiváltságok a többiek felett, s ha jól emlékszem, a negyedik nap kezdetén már megbizonyítottam, hogy valóban nincs is).

Talán lesznek közöttetek olyanok, kik azt mondják, hogy ím ez novellák megírásában túlságos szabadsággal éltem, mivel oly dolgokat adtam néha hölgyek szájába, vagy olyasmiknek meg­hallgatására késztettem őket, miket mondani és hallgatni tisztességes hölgyeknek nem illendő. Ezt kereken tagadom, mert nincs oly tisztességtelen dolog, mely tisztes szavakkal elmondva bárkinek botránkozására lehetne; s én hiszem, hogy tisztes illendőséggel mondottam el itten e dolgokat. De feltételezvén, hogy igazok van (mivel nem akarok vitába szállni veletek, hiszen fölém kerekednétek), mondom, számos bizonyság vagyon kezem ügyében megfelelnem, miért cselekedtem ekképpen. Mindenekelőtt ha némelyikben van efféle, azt megkívánta a novellák minéműsége, és ha értelmes emberek igazságos szemmel megvizsgálják ezeket, nyilván megismerik, hogy (hacsak nem akartam kivetkőztetni mivoltokból) másképpen nem lehetett ezeket elbeszélnem. És ha talán van is némelyikben egy egy kis rész, egy egy szabadszájú kiszólás, mely talán nincs ínyökre a szemforgató asszonyoknak, kik inkább a szavakat, mint a cselekedeteket mérlegelik, s inkább igyekeznek jóknak látszani, mint jók lenni, arra azt felelem, hogy ezeknek leírása nem lehet nagyobb becstelenség rám nézve, mint amekkora becstelenség általában férfiakra és nőkre, hogy lépten-nyomon efféle szókat használnak: lyuk, cövek, mozsár és mozsártörő, kolbász, hurka és sok más effélét. Nem is szólván arról, hogy tollamat is megilleti annyi szabadság, mint a festőnek ecsetjét, ki lefesti Szent Mihályt, amint a kígyót, és Szent Györgyöt, amint a sárkányt megsebesíti kardjával avagy lándzsájával, ahol tetszik neki; de erről nem is szólván, Krisztust férfinak, Évát nőnek festi és Annak, ki az emberi nem üdvösségéért kereszthalálra szánta magát, néha egy szeggel, néha pedig kettővel szegezi lábait a kereszthez.

Ezenfelül nyilvánvaló, hogy emez novellákat nem templomban mondották el, melynek dolgai­ról mindenekfelett tisztes lélekkel és szavakkal illendő szólani (ámbátor annak történetében sokkalta furább esetek akadnak azoknál, melyeket én elbeszéltem), nem is bölcselkedők iskoláiban, hol ugyan éppúgy megkívántatik a tisztesség, mint amott, nem is papok, nem is bölcselkedők valamely társaságában, hanem kertben szórakozásul, ifjú, de azért érett emberek körében, kiknek nem csavarja el fejét egy egy novella, s oly időben, midőn a legtisztesebb férfiak sem röstellették fejökre húzott nadrágban járni, hogy megmentsék életöket.

Bárminők is e novellák, árthatnak és használhatnak, mint minden egyéb, aszerint, hogy ki az, ki végighallgatja őket. Ki ne tudná, hogy a bor Cinciglione és Scolaio és még sokak szerint pompás az egészségeseknek, viszont ártalmas a lázas betegeknek? Mondjuk rá, hogy rossz, csak azért, mert árt a lázas betegeknek? Ki ne tudná, hogy a tűz fölöttébb hasznos, sőt szükséges az embereknek? Mondjuk rá, hogy rossz, csak azért, mert felperzseli a házakat és falvakat és városokat? Hasonlatosképpen a fegyverek is védelmezik azoknak életét, kik békességben kívánnak élni, de gyakorta embert is ölnek, nem azért, mert rosszak, hanem mivel rosszak azok, kik rosszra használják őket. Romlott lélek soha még szót nem vett jó értelemben, s valamint az ilyennek nincsenek javára a tisztes szavak, akképpen a nem egészen tisztes szavak nem fertőzhetik meg az ártatlan lelkeket, ha nem úgy, mint a sár a nap sugarait, vagy a föld szennye a mennynek szépségeit. Miféle könyvek, miféle szavak, miféle betűk szentebbek, méltóságosabbak, tisztelendőbbek, mint a Szentírás szavai? És mégis sokan voltak már, kik azoknak értelmét kiforgatván magokat és másokat kárhozatba rántottak. Önmagában véve minden dolog jó valamire, s ha rosszra használják, fölöttébb ártalmas lehet; és ezt mondom novelláimról is.

Ha ki gonosz tanácsot avagy gonosz cselekedetet kíván meríteni belőlük, megelégítik ebben is, ha ugyan van bennök, s ha emez szándokkal csűrik-csavarják őket; ha ki hasznát és javát keresi bennök, azt sem vonják meg tőle, s mindig hasznosaknak és tisztességeseknek fogják mondani és ítélni őket, ha oly időben s oly emberek olvassák, amely időnek és embereknek az elbeszélő szánta őket. Kinek az a dolga, hogy Miatyánkokat mondjon, s hurkát meg pástétomot süssön a lelkiatyjának, hagyja békén emez novellákat; ezek bizony nem szaladnak senki után, hogy elolvassa őket; ámbátor ugyan a szenteskedő nénikék is mondanak s elkövetnek néhanapján efféle dolgokat! Hasonlatosképpen akadnak majd hölgyek, kik azt mondják, hogy van ezek közt néhány novella, mely bízvást kimaradhatott volna. Megenge­dem; de én csak azt írhattam, s azt volt szabad írnom, miket itten elbeszéltek; miért is ha az elbeszélők csupa szépeket mondottak volna, én is csupa szépeket írtam volna. De ha ki feltenné, hogy ezeket én találtam ki, s én vagyok szerzőjök (amint hogy nem vagyok), arra azt mondom, hogy akkor sem szégyelleném magam, ha nem volna mind szép, mivelhogy Istenen kívül nincs oly mester, kinek minden alkotása szép és tökéletes; s még Nagy Károly, ki alapítójok volt a Paladinoknak, még ő sem tudott annyit toborozni belőlük, hogy csupán ezekből kitellett volna egész serege. A dolgok sokaságában okvetlenül sokféle dolog akad. Nem volt még soha oly jól megművelt föld, melyben csalán avagy bogáncs, avagy tüskebokor ne akadt volna a nemes növények között. Ezenfelül pedig, mivel oly egyszerű ifjú hölgyeknek kellett meséket mondanom, mint javarészben ti vagytok, ostobaság lett volna keresni-kutatni, s keserves verejtékezéssel ki­eszelni hajuknál fogva előrángatott dolgokat, és nagy gondot vetni a kényesen kicirkalmazott beszédmódra.

Mindazonáltal, ki ezekben olvasgat, hagyja békén azokat, melyek sértik, s olvassa azokat, melyek gyönyörűségére vannak. E novellák, hogy senkit meg ne csaljanak, mind homlokukon viselik annak foglalatját, mi bennök rejtve vagyon. Továbbá azt hiszem, lesz olyan, ki majd azt mondja, hogy e novellák túlságosan hosszadalmasak. Emez hölgyeknek azt mondom, hogy kinek egyéb dolga vagyon, bolond volna, ha ezeket olvasná, még ha rövidek volnának is. És ámbár nagy idő múlt már azóta, hogy e novellák írásához fogtam, mind emez óráig, midőn végére érek fáradságos munkámnak, azért nem feledtem, hogy e művemet ráérő hölgyeknek ajánlottam s nem másféléknek; annak pedig, ki időtöltésből olvas, semmi sem lehet hosszú, mi megteszi azt a szolgálatot, melyre rendeltetett. A rövid dolgok sokkalta inkább valók a deákoknak, kik nem elverni, hanem hasznosan eltölteni kívánják idejöket, mint nektek, hölgyek, kiknek mind amaz időtök szabad, mit nem használtok szerelmi élvezetekre; és ezenfelül, mivel egyitek sem jár tanulni Athénba avagy Bolognába, avagy Párizsba, aprólé­kosabban kell néktek szólanom, mint azoknak, kik elméjöket a tudományokban élesítették.

És bizonyosra veszem azt is, hogy lesznek majd, kik azt mondják, hogy az elmondott novellákban túlságosan sok a tréfa meg a léhaság, és nemigen illik súlyos és megfontolt emberhez, hogy ilyesmiket ír. Ezeknek hálával tartozom, s köszönetet is mondok, hogy nemes buzgóságtól indíttatva gyöngéden aggódnak jó híremért. Mindazonáltal ellenvetéseikre ekképpen felelek: Elismerem, hogy megfontolt ember vagyok, s életemben már bizony sokszor latra vetettek; miért is amaz hölgyekhez szólván, kik még nem vetettek latra, bizony mondom nékik: nem vagyok súlyos, hanem oly könnyű, hogy a víz színén is fennmaradok; s meg­gondol­ván, hogy a barátok prédikációiban, melyeket azért tartanak, hogy az embereknek bűneit kárhoztassák, csak úgy hemzseg mai napság a sok tréfa, léhaság meg csúfolkodás, úgy vélem, hogy beleillenek ezek novelláimba is, melyeket azért írtam, hogy a hölgyek rossz kedvét elverjem. Mindazonáltal ha túlságosan megnevettetik őket, könnyűszerrel meg­gyógyíthatja őket Jeremiás siralma, az Üdvözítő kínszenvedése és Magdolna bűnbánata.

Végezetül ki ne tudná, hogy akadnak majd olyan hölgyek is, kik azt mondják: gonosz és mérges nyelvem vagyon, mivel imitt-amott megírtam az igazat a barátok felől? Azoknak a hölgyeknek, kik ekképpen beszélnek majd, meg kell bocsátani, mivel el kell hinnünk, hogy igaz ok vezeti őket ebben, hiszen a barátok derék istenteremtései, s Istennek szeretetéért kerülik a kényelmetlenséget, és pihent erővel munkálkodnak, és semmit ki nem fecsegnek; s ha nem dőlne belőlük semminemű bakbűz, sokkalta kellemetesebb volna elcicázni velök.

Mindazonáltal megvallom, hogy e világ dolgaiban nincs semminémű állandóság, hanem szüntelenül változnak, s ekképpen történhetett az én nyelvemmel is; és bár nem bízom magam ítéletében (melyet magam dolgaiban tőlem telhetőleg kerülök), nemrégiben egyik szomszéd­asszonyom mondotta, hogy nincs a világon jobb és édesebb a nyelvemnél; és valóban, midőn ez történt, a fent elbeszélt novellák már majdnem mind készen voltak. Mivel pedig mind emez hölgyek elfogultságokban szólanak ekképpen, akarom, hogy az, mit elmondottam, elegendő legyen nékik feleletül. És immár mondjon vagy higgyen mindegyik, amit akar, itt az ideje végeznem szavaimat, alázatosan hálát adván Annak, ki segedelmével ily nagy fáradozás után a kívánt célhoz vezérelt engemet.

Ti pedig, bájos hölgyeim, ha van közöttetek, kinek egyik-másik novellám olvasásában gyönyörűsége tellett, emlékezzetek reám, s éljetek békességgel az Ő kegyelmében.