NEGYEDIK NOVELLA

Egy barát, ki fölöttébb súlyos büntetést érdemlő bűnbe esett, ügyesen
megmenekül a büntetéstől, szemére vetvén az apátúrnak ugyanazon bűnt

Alighogy Filoména novelláját bevégezte és elhallgatott, Dioneo, ki mellette ült, meg sem várta a Királynő újabb parancsát, s mivel úgyis tudta, hogy a megkezdett rend szerint rákerül az elbeszélés sora, ekképpen kezdett szólani:

- Szerelmetes hölgyeim, ha jól értem valamennyitek szándokát, mi azért vagyunk itt, hogy elbeszélésekkel mulatságot szerezzünk magunknak; és éppen ezért, ha senkinek sincs ellenvetése, azt gondolnám, hogy mindenkinek szabadságában vagyon (hiszen kevéssel ennek előtte így mondotta Királynőnk is) ama novellát elmondani, mely az ő véleménye szerint a legmulatságosabb: minekutána tehát hallottuk, miképpen mentette meg lelkét Ábrahám ama bizonyos Giannotto di Civigni jó tanácsai révén, és miképpen védelmezte meg dús vagyonát Szaladin cselvetésétől Melkizedek az ő okosságával, szándékomban vagyon kevés szóval elmondani (és remélem, nem ócsároltok majd érette), mely ravaszul mentette meg egy barát önnönmaga testét a legeslegsúlyosabb büntetéstől.

Nem messze tőlünk, Lunigiana földjén van egy kolostor, melyben annak idején nagyobb volt a jámborság és jóval több a barát, mint mai napság, és volt ebben egyebek között egy ifjú barát, kinek élete erejét sem a hideg, sem a böjtök, sem a virrasztások nem tudták megtörni. Történt egy napon, hogy eme fent mondott barát dél tájban, midőn a többi barátok mind szundikáltak, kint sétált egymagában temploma körül, mely meglehetősen magányos helyen állott; és íme megpillant valamely csinos leányzót, ki talán bizonyos odavalósi parasztnak leánya volt, s a mezőn járt-kelt, füveket szedegetvén; alighogy megpillantotta, szörnyen megszállotta a testi gerjedelem. Annak okáért közelebb sompolygott hozzá, beszédbe elegyedett vele, és többről többre, szóról szóra, végezetül is megegyezett vele, és magával vitte cellájába olyképpen, hogy egy lélek sem vette észre, és miközben gerjedelmes izgalmában nem éppen vigyázatosan csintalankodott vele, történt, hogy az apátúr fölébredt szendergéséből, és szép csöndesen oda­lopódzkodott ama barát cellája elé, s meghallotta a viháncolást, melyet azok csaptak odabent; hogy pedig jobban megismerje a hangokat, óvatosan odasompolygott a cella ajtajához és hallgatódzott, és nyilván megismerte, hogy amaz ajtón belül nőszemély vagyon, és már-már kísértésbe esett, hogy kopogtasson, de annak utána más gondolatra tért; és visszatérvén cellájába, várakozott, mígnem ama barát előjön. A barát, bár még mindig kimondhatatlan élvezettel és gyönyörűséggel foglalatoskodott amaz ifjú leányzóval, mégis gyanút fogott; mivel pedig úgy rémlett neki, hogy a hálóterem felől némi csoszogást hall, odaillesztette szemét egy keskeny ajtóhasadékhoz, és napnál világosabban látta, hogy az apátúr ottan áll és hallgatózik; azon nyomban teljes-tökéletesen megértette, hogy az apátúr kitalálhatta, miképpen a leányzó az ő cellájában vagyon. Igen elbúsult ennek miatta, jól tudván, hogy az ilyesmiért szigorú büntetés jár; de semmivel nem akarván mutatni bosszúságát a leányzó előtt, hirtelenében igen törte fejét, hátha találna valami kibúvót, és ekkor újabb huncutság ötlött eszébe, mely egyenesen a kívánt célhoz segítette. Úgy tett, mintha megelégelte volna mulatságát ama leánnyal és mondá:

- Én most kimegyek, és megnézem, hogyan juthatnál ki innét észrevétlenül; annak okáért hát maradj csöndesen, mígnem visszatérek.

És kiment és kulccsal bezárta az ajtót, s egyenest az apátúr szobájába ment, és átadta neki a kulcsot, miként a barátok valamennyien szokták, midőn távoztak, s ártatlan ábrázattal így szólott:

- Uram, ma reggel nem tudtam hazahozatni mind a fát, mit felvágattam, engedelmeddel tehát szeretnék kimenni az erdőre és elhozatni.

Az apátúr, hogy annál alaposabban tájékozódhassék amannak gyalázatos cselekedete felől, abban a hiszemben, hogy a barát nem vette észre, mikor ő megleste - igen megörvendett eme véletlen eseten, és szívesen átvette a kulcsot, s egyúttal megadta az engedelmet. Mikor pedig látta, hogy amaz eltávozott, elkezdett töprengeni, mit cselekedjék inkább: vajon mind valamennyi barát szeme láttára felnyissa-e annak celláját, és megismertesse velük az ő eltévelyedését, hogy annak utána senki ne zúgolódhasson ellene, ha megbünteti ama barátot, avagy pedig inkább előbb a leányzót kérdezze ki, hogy hogyan is történt a dolog. És meggondolván magában, hogy ez netalán olyan asszony, avagy olyan embernek leánya, kit nem szívesen szégyenítene meg minden barátok szeme láttára, olyképpen határozott, hogy mindenekelőtt megnézi, ki ija-fija, és azután dönt; tehát vigyázatosan odament a cellához, kinyitotta és belépett, az ajtót pedig bezárta.

Mikor a leányzó az apáturat belépni látta, igen megriadott, és oly igen rettegett a megszégyení­téstől, hogy sírva fakadt. Az apátúr pedig rávetette szemét, s mikor látta, mely igen szépséges és friss, hirtelen éppen olyan tüzes testi gerjedelmeket érzett - ámbátor hogy agg ember volt -, mint amaz ifjú barát, és ekképpen dörmögött magában: „Ejnye, miért ne élvezném ki ezt a gyönyörűséget, ha módom van benne; úgyis több kellemetlenségben és bosszúságban van részem, mintsem kedvemre volna. Ez csinos leányzó, és itt van, olyképpen, hogy a világon senki sem sejti; ha rá tudnám venni, hogy kedvemet töltse, nem tudom, miért nem tenném; ugyan ki tudja meg? Soha senki nem tudja meg, a titkos bűn pedig már félig meg is vagyon bocsátva; ilyen alkalom talán soha többé nem akad, s én azt hiszem, csak okosság tőlem, ha üstökénél fogva megragadom a jót, melyet az Úristen küldött.” És ekképpen okoskodván, egészen más szándékra tért, mint amellyel idejött; közelebb lépett a leányzóhoz, kezdte szép csöndesen vigasztalni és kérlelni, hogy szüntesse könnyeit: és egy szót a másba fűzvén, végre ráterelte a beszédét maga kívánságára. A leányzó, ki nem volt sem vasból, sem gyémántból, szíves örömest hajlott az apátúr kívánságára: ki is karjaiba ölelte, és összevissza csókolta, majd befeküdt a barátnak ágyába: és tekintettel talán méltóságának fölöttébb nagy súlyára és a leányzó zsenge fiatalságára, vagy netalán félelmében, hogy ártalmára lesz teste súlyával, nem ő maga feküdött annak fölébe, hanem a leányzót vonta maga kebelére, és jó darab ideig ekképpen csintalankodott vele. A barát, ki úgy tett, mintha az erdőbe menne, de a hálóteremben elbújt, midőn látta, hogy az apát egymagában belépett az ő cellájába, egészen megnyugodott, és tudta, hogy terve bizonyosan sikerül; mikor pedig észrevette, hogy amaz bezárkózik, már egész bizonyos volt dolgában. Előjött tehát onnét, ahol volt, loppal odament az ajtóhasadékhoz, melyen által mindazt látta és hallotta, mit az apátúr mondott avagy cselekedett. Mikor az apátúr úgy érezte, hogy elegendőképpen kimulatta magát az ifjú leányzóval, bezárta azt a cellába, maga pedig visszament szobájába, kis idő múltán pedig meglátta a barátot, és abban a hiszemben, hogy már hazatért az erdőből, feltette magában, hogy keményen megpirongatja és börtönbe vetteti, hogy az elhódított zsákmány egyes-egyedül az övé legyen: magához hívatta tehát, keményen és szigorúan ráförmedt, és parancsot adott, hogy börtönbe vessék. Felelt erre a barát azon nyomban:

- Uram, én még nem vagyok oly rég ideje szent Benedek rendjében, hogy minden szokását megtanulhattam volna, te pedig még nem mutattad meg nekem, hogy a barátoknak kötelességök a nőszemélyeket éppúgy magokra venniök, miként a böjtöket és virrasztásokat; mostan azonban, hogy immár megmutattad, hahogy bocsánatot adsz nekem, ez egyszer, ígérem neked, hogy ebben soha többé nem vétkezem, hanem inkább mindig akképpen fogom végezni, ahogyan tőled láttam.

Az apát szemfüles ember volt, s azon nyomban látta, hogy ennek nem csupán több a sütni­valója, mint neki, hanem még szemtanúja is volt annak, amit ő művelt. Mivelhogy pedig tulajdon bűne igen furdalta lelkiismeretét, szégyellte magát olyasmit cselekedni a baráttal, mire ő maga éppen úgy rászolgált, akárcsak amaz. Megbocsájtott hát neki, és lelkére kötötte, hogy egy kukkot se szóljon arról, amit látott: annak utána pedig észrevétlenül kibocsátották a leányzót és utóbb bizonyára több ízben is beeresztették.